Az emberek, akik gyorsabban futottak mint a lovak!

A délnyugat-franciaországi Landes régió ma sűrű erdőségeiről híres, de a 19. században ez a táj még teljesen másképp festett: sík, mocsaras vidéken elterülő, szegényes terület volt, ahol az utak hiánya komoly akadályt jelentett a közlekedésben. A puha és bizonytalan talajviszonyok között a helyi pásztorok és juhászok egyedülálló módon alkalmazkodtak környezetükhöz: gólyalábakat kezdtek használni, hogy könnyebben mozoghassanak ezen a nehéz terepen.

Landes régió, felette a 2016. január 1-én létrehozott Új-Aquitania régió, Franciaország.

A helyiek „tchangue”-nak, vagyis „nagy lábaknak” nevezték ezeket a több méter magas, fából készült gólyalábakat, amelyek a lábra erősítve biztosították a stabilitást a süppedős talajon. Ezeket egy hosszú pásztorbottal egészítették ki, amely nemcsak támaszként szolgált, hanem a nyáj irányítására is használták. A gólyalábakon közlekedő pásztoroknak kitűnő rálátásuk volt a környezetükre, így messziről is szemmel tarthatták nyájukat, és időben észlelhették a farkasok vagy más ragadozók közeledését.

Egy 19. század közepi Landes-i postás illusztrációja, 1850.

Korabeli feljegyzések szerint a landes-i pásztorok és gyermekeik már kiskoruktól kezdve gyakorolták a gólyalábakon való járást, és felnőtt korukra bámulatos ügyességet és egyensúlyérzéket fejlesztettek ki. Képesek voltak gyorsan futni, ugrani, sőt még virágot szedni is anélkül, hogy elvesztették volna egyensúlyukat. A pásztorok egész napjaikat gólyalábakon töltötték, a magasból figyelve nyájukat és a környező vidéket. A gólyalábak nemcsak praktikusak voltak, hanem meglepően gyors közlekedést is lehetővé tettek. Feljegyezték, hogy a gólyalábas pásztorok olyan gyorsan ( vagy gyorsabban ) haladtak, mint egy ló ügetésben. Amikor Josephine császárné 1808-ban meglátogatta a régiót, a gólyalábas kíséret könnyedén tartotta a lépést a császárné lovainak ügetésével, ami lenyűgözte a császárnét és kíséretét.

A helyiek számára a gólyalábak nemcsak megkönnyítették a közlekedést, hanem állítólag rendkívüli sebességet is lehetővé tettek – olyan gyorsan tudtak haladni, mint egy ló ügetés közben, 1908.

A landes-i gólyalábas pásztorokról a Scientific American Supplement 1891-es száma így írt: „Landes pásztorai … rendkívüli szabadságot élveznek és különleges képességeket szereznek… nagyon jól tudják, hogyan kell megőrizni egyensúlyukat; nagy léptekkel sétálnak, egyenesen állnak, mozgékonyan futnak, vagy végrehajtanak néhány igazi akrobatikus bravúrt: például felszednek a földről egy kavicsot, leszakítanak egy virágot, szimulálnak egy esést és gyors felkelést – de egy lábon is futnak stb…“. Talán a legnagyobb bravúr, amit valaha gólyalábakon végrehajtottak, Sylvain Dornon nevéhez fűződik, aki 1891-ben Párizsból Moszkvába gyalogolt gólyalábakon – a több mint 2800 kilométeres távot mindössze 58 nap alatt tette meg.

Francia juhászok gólyalábasban, 1900-as évek eleje.

A 19. század végén és a 20. század elején néhány katonai szakértő és innovátor, mint például Dornon és Vachon kapitány, azt javasolták, hogy a gólyalábakat katonai célokra is használják. Úgy vélték, hogy a gólyalábas katonák nagy sebességgel és hatékonysággal tudnának átkelni mocsarakon, folyókon, és könnyedén leküzdenék a terepakadályokat, például árkokat, sövényeket vagy falakat. Dornon egy külön gólyalábas katonai egység létrehozását javasolta, amely a kerékpárosok helyét vehette volna át, és képes lett volna bármilyen terepen biztosítani az üzenetek szállítását. Vachon kapitány tanulmányaiban kifejtette, hogy a gólyalábak elsajátítása nem túl bonyolult, és a gólyalábas katonák akár napi 50-120 kilométert is megtehetnének, jelentős előnyöket kínálva a harcok során. Kísérleti manőverek is zajlottak a Landes régióban, ahol a katonák nagy sebességgel hoztak létre távíróvonalakat és végeztek felderítést.

A 20. század elejéig a gólyalábak alapvetően a mindennapi élet megkönnyítésére szolgáltak, és a pásztorok számára nélkülözhetetlenek voltak, hogy madártávlatból figyelhessék nyájaikat, 1936.

Bár a gólyalábas katonák ötlete kezdetben ígéretesnek tűnt, a katonai parancsnokság végül nem találta meggyőzőnek a koncepciót. Úgy vélték, hogy a gyorstüzelő automata fegyverek bevezetésével a katonának jobb, ha hason van, nem pedig gólyalábakon. Ez logikus következtetés, már csak azt nem értem, hogy ha így gondolták, miért vezényeltettek később az I. világháborúban teljesen felesleges gyalogosrohamokat, géppuskás állások ellen. A 20. század elején, amikor a Landes mocsarait lecsapolták, a gólyalábak iránti igény csökkent, és az erdők telepítése következtében a birkatartás is háttérbe szorult. Ezzel a gólyalábas közlekedés is kezdett eltűnni a mindennapokból, ám ez a hagyomány nem tűnt el teljesen. Furcsa módon a városi arisztokrácia körében divattá vált a gólyalábakon való járás, és a 20. század elején már Párizsban gólyalábas maratonokat is rendeztek a hagyományos francia mezőgazdasági ünnepeken és rendezvényeken. Bár ma már nem a mindennapi közlekedés eszköze, a gólyalábak továbbra is a helyi népi fesztiválok elengedhetetlen részei.