Amiről keveset olvashatunk ( II. világháborús katonai fizetések, étel fejadagok, orosz-német “titkos barátság” )

A II. világháborúról, sokszor írok. Ebben az írásban sem lesz ez  másképp, azonban most se  katonai, se  politikai témával ( maximum kicsit ) nem foglalkoznék. Néhány kevésbé ismert dolgot érintenék, ami konkrétan a fronton harcoló katonákkal kapcsolatos, a mindennapjaikkal, az harcoló csapatok egymáshoz való viszonyával, amikor éppen nem gyilkolták egymást, hanem próbáltak az ellentéteken felülkerekedni. Mert volt ilyen. Illetve arról írnék, hogy hogyan szerezték be maguknak az ételt, mindennapos használati tárgyakat, kaptak-e “fizetést” ( zsoldot ), és az mire volt elég. Melyik félnél volt jobb ellátás, jobb körülmény. Következzenek a háború íratlan szabályai, elsősorban a harcoló szovjet, és német csapatokat vizsgálva. 

A propaganda minden harcoló fél esetében próbálta, valljuk be őszintén többnyire sikeresen, elhitetni a katonákkal, hogy az ellenség gonosz, tőle kegyelemre nem számíthatunk, hogy a családod van veszélyben, értük kell harcolnod. Fontos elem volt minden esetben, hogy a másik fél, az MÁS. Nem olyan mint te, vadember, más faj. A történelemből tudjuk, hogy ennek az igazi mesterei a nácik voltak. A  német propaganda gépezet nagyon remekül működött, amit Goebbels-ék szerettek volna kommunikálni, azt szinte mindig sikerült is nekik. Aztán sajnos a háború előrehaladtával a másik iránt ellenszenv propaganda nélkül is felerősödött, hisz egyre többeknek halt meg barátja, bajtársa, vagy bombázásban hozzátartozója, szóval saját magában is kialakult a gyűlölet a másik iránt.

De ne szaladjunk ennyire előre. Azzal nem árulok el újdonságot, hogy sok katonának a háború előtt békés, átlagos munkája volt. Bizonyítékok vannak arra, hogy még a szigorúan irányított, évekig a háborúra készülő, az oktatást, a munkát, a mindennapokat a háborúra átállított Harmadik Birodalomban sem akart mindenki önként  bevonulni a hadseregbe, és másokat megölni. Hétköznapi emberek voltak, nem akartak katonák lenni. De tudták, hogy akár ki is végezhetik azt, aki megtagadja a szolgálatot. De igaz volt ez a többi ország esetében is. Mindaddig amíg akadtak ilyenek a csapatokban, vagy nem elvakult vezetők, addig számtalan esetben történt barátkozás, vagy békés célú megegyezés.

A kép csak “illusztráció” 🙂 a későbbi témához, azonban ezen a képen valóban orosz, és német katonák  beszélgetnek békésen, Lengyelország lerohanása, és elfoglalása után ( 1939 )

Az I. világháborúban számos esetről tudni, amikor az orosz, és német csapatok békésen találkoztak. A Nagy Honvédő Háborúban, azonban a szovjet vezetés kifejezetten tiltotta ezt. Azonban ennek ellenére is volt példa arra, hogy mindkét fél visszatartotta a csapatokat, hogy késleltessék a harcokat. Nem a háborút akarták elveszíteni, hanem a katonák életét megkímélni. Ilyen esetekben az “unalmas” semmittevés végül konkrét barátkozásik szelídült. Frontkatonák mesélték el, hogy néha váltottak is pár szót a németek, a szovjetekkel ( általában inkább német nyelven )  cigarettát és konzervet cseréltek, sőt még fociztak is, átdobták a labdát a frontvonalon. Néhányan név szerint hívták az ellenség képviselőit, bár gyakrabban becézték egymást. Ekkor terjedt el az ismert- “Ivan” ( német ) vagy “Hans” ( orosz ) megnevezés. 1944 májusában az 51. hadsereg Szevasztopol térségében harcoló alakulatokban pletykák terjedtek el a Szovjetunió és Németország közötti állítólagos fegyverszünetről. A németek voltak az elsők, akik beszüntették a tüzelést. Megkezdődött a barátkozás, amely egészen addig tartott, amíg a szovjet katonák parancsot kaptak a támadásra, mivel a fegyverszünetről szóló információ természetesen hamisnak bizonyult.

Hadifoglyok

A fogságba esett németek időről időre szovjet kórházakba kerültek, ahol a szovjet katonákkal egyenlő bánásmódban részesültek. Ugyanolyan kórházi egyenruhát viseltek, mint a szovjetek, és csak a német beszédük alapján lehetett őket megkülönböztetni. Wolfgang Morel volt német tiszt, akit 1942 januárjában elfogtak a szovjetek, és fagyos lábbal egy vlagyimiri kórházban találta magát, emlékeztetett arra, hogy a Vörös Hadsereg csak néhány embere volt ellenséges vele és más német hadifoglyokkal, míg a többség nem. A második világháború éveit nemcsak rengeteg áldozat, hanem nagyszámú hadifogoly is jellemezte. Egyenként vagy egész seregben fogták el őket: volt, aki szervezetten megadta magát, volt, aki dezertált, de akadtak elég furcsa esetek is. Ilyen volt például ez is. Érdekes esetet mesélt el az egyik szovjet veterán, aki felidézte, hogy 1943 őszén Donyeck közelében találkozott egy hatalmas szénával megrakott parasztkocsival, amelyen 6 “sovány, sötét hajú férfit”ült.  Egy “ukrán nő” vezette őket egy német karabéllyal, a szovjet állásokhoz. Kiderült, hogy olasz dezertőrökről van szó. Annyira “morogtak és sírtak”, hogy a szovjet katona alig tudta kitalálni megadási szándékukat.

A háború utolsó hónapjaiban a német parancsnokság drákói módszerekkel próbálta harcra kényszeríteni a csapatokat, de hiába. Különösen kedvezőtlen volt a helyzet a nyugati fronton. Ott a német katonák, tudván, hogy Nagy-Britannia és az Egyesült Államok betartják a hadifoglyokkal való bánásmódról szóló genfi ​​egyezményt, sokkal könnyebben megadták magukat, mint keleten. A német veteránok visszaemlékezései szerint a disszidálók közvetlenül a támadás előtt megpróbáltak átmenni az ellenség oldalára. A szervezett fogság esetei is előfordultak. Így Észak-Afrikában a lőszer, üzemanyag és élelem nélkül maradt német katonák oszlopokba álltak, hogy megadják magukat az amerikaiaknak vagy a briteknek.

A Csendes-óceáni hadszíntéren, a japán katonák a szamuráj kódex szerint harcoltak. Vagy harcban “kellett” meghalniuk, vagy önkezükkel vetettek véget az életüknek.  Amikor 1944 nyarán az amerikai csapatok elfoglalták a japánok által megszállt Saipan szigetet, a 30 000 fős japán kontingensből mindössze ezren estek fogságba. Mintegy 24 ezren haltak meg, további 5 ezren öngyilkosságot követtek el. Szinte az összes fogoly a 18 éves tengerészgyalogos Guy Gabaldon érdeme, aki folyékonyan beszélt japánul, és ismerte a japánok pszichológiáját. Gabaldon egyedül cselekedett: megölte vagy mozgásképtelenné tette az őrszemeket az óvóhelyek közelében, majd rávette a bent tartózkodókat, hogy megadják magukat. A legsikeresebb rajtaütésben a tengerészgyalogos 800 japánt hozott a bázisra, amiért megkapta a “Saipan Pied Piper” becenevet.

Egy szúnyogcsípéstől elcsúfított japán férfi elfogásának egy érdekes epizódját idézi Georgij Zsukov „Emlékek és elmélkedések” című könyvében. Arra a kérdésre, hogy „hol és ki mészárolta le így”, a japán azt válaszolta, hogy este más katonákkal együtt a nádasba ültették, hogy szemmel tartsák az oroszokat. Éjszaka csendben, hang nélkül kellett elviselniük a szörnyű szúnyogcsípéseket, hogy ne árulják el jelenlétüket. – És amikor az oroszok kiabáltak valamit, és tüzelésre emelték a puskát – mondta a fogoly –, felemeltem a kezem, mert nem bírtam tovább ezeket a kínokat.

Különös paradoxon: bármennyire is kegyetlen a háború, hiába a gyűlölet, előfordulnak olyan helyzetek, amelyek megkövetelik a katonai helyzet etikettjének udvarias betartását mindkét fél részéről. A történészek a következő szavakat Joseph Goebbelsnek, a fasizmus egyik fő ideológusának tulajdonítják: „Biztos vagyok benne, hogy az ellenség megsebesítése jövedelmezőbb, mint az ölés. A megölt nem kér enni, de a sebesültet ki kell menteni, ellátni, nyugdíjat kell fizetni neki. A sebesült katona a legrosszabb “üzlet” az ellenség gazdaságában.”

A foglyokhoz való hozzáállás nem mindig felelt meg a jó konvencióknak. Például a szovjet katonák általában nem ejtették foglyul az SS tagjait. Igaz, egy probléma volt velük: a Vörös Hadsereg katonái azt hitték, hogy ha fekete egyenruhában vannak, akkor biztosan az SS-ből származnak, és lelőtték az ilyen németeket, anélkül, hogy meggyőződtek volna milyen katonai jelzés van rajtuk.

A rabokkal való kegyetlen bánásmódnak más okai is voltak. Alekszandr Vasziljevics Tkacsenko a „Pásztor, készülj a támadásra! ..” című könyvében felidézi Magyarország németek alóli felszabadítása idején zajló csatákat: „Az első lépcsőfok számára a foglyok mindig nagy terhet jelentenek. És gyakran nem parancsnokaink és katonáink kegyetlensége miatt lőtték le őket, nem bosszúból, hanem spontán módon, többnyire maga a csata során, amikor még nem tisztázott a helyzet, és a tisztek természetesen nem akarják hogy gyengítsék egységeiket, hogy konvojokat szervezzenek hátul… Végül is a konvojok katonái általában nem térnek vissza gyorsan. És nem azért, mert nem sietnek a harcra, hanem mert el kell menniük senki nem tudja hova, és át kell adniuk a foglyokat, de hátul mindenkit megállítanak, és megkérdezik tőlük, hogy halad az offenzíva, és még egy cigaretta is belefér ilyenkor. Ez sok idő veszteség…”

A fehér zászló ( Steinmetz Miklós és Ilja Ostapenko  )

Általában nem lőtték le azokat, akik kitűzték a fehér zászlót, de a második világháború idején számos olyan eset volt, amikor ezt a szabályt megsértették. Ilyen volt az is mikor  Steinmetz Miklós és Ilja Ostapenko a 2. Ukrán Hadseregcsoport követeként vitte volna a  Budapesten körülzárt német, és magyar csapatoknak, a megadásról szóló ultimátumot, azonban a fehér zászló nem védte meg az életüket. Bár mindkettejük halála, a mai napig vita tárgya, hogy mindössze  “véletlenek” és nem szándékosság okozta. Steinmetz volt az első próbálkozó, aki elindult az üzenettel. Nyecseporuk alezredes ( a konvoj tagja volt ) emlékezése szerint, amikor elindultak: „Steinmetz a gépkocsi mellett állt, én pedig felderítőimmel jól meg­erősítettem a két nagy fehér zászlót, az egyiket hátul, a másikat elől, a kocsi porvédő üvegénél.”

Steinmetz, 1944. december 29-én Vecsés felől, három társával együtt egy fehér zászlós gépjárművel indult a németekhez. Literáti-Loótz Gyula, egy magyar páncéltörő ágyús század parancsnoka szemtanúként azt látta és tanúsította, hogy Pestszentlőrinc főterén a szovjet dzsip aknára futott a sakktáblaszerűen elhelyezett robbanószerkezetek egyikén, a védők ugyanis ezzel a módszerrel akarták lelassítani támadásba lendült szovjet harckocsikat. A robbanás következtében a botra erősített fehér zászló nagy ívben repült át a téren és komoly tűzpárbaj keletkezett. Steinmetz halálát a robbanás okozta, a boncolás során a testéből több repeszdarabot és két géppuskalövedéket távolítottak el. -wikipedia.org

A vita tárgyát az képezi, hogy egyes szovjet információk szerint a „gépkocsi előbb a németek tüzébe került”,és amikor lövés érte a gépkocsit, csak ezután futott aknára. Mindenesetre Ilja Ostapenko ezen okulva, óvatosabb volt.

Osztapenko társaival Budaörs felől már gyalog indult egy órával később, és sikeresen elérte a tengelyhatalmi vonalat. Szemüket bekötve, gépkocsival szállították tovább őket, ahol egy német alezredes vette át az ultimátumot. Karl Pfeffer-Wildenbruch felettesei engedélye nélkül fel sem bonthatta a borítékot, így inkább válasz nélkül visszaküldte a parlamentereknek, akik ezután visszaindultak vonalaikhoz. A német állásokra azonban szovjet aknatűz zúdult, és ők a németek figyelmeztetése ellenére is megkísérelték a visszajutást. Az egyik gránátrepesz halálos sebet ejtett a századoson míg a csapat másik két tagja ( Nyikolaj Feoktyisztov Orlov főhadnagy az 1077. lövészezred I. zászlóaljának segédtisztje és Jefim Taraszovics Gorbatyuk törzsőrmester ) túlélte a támadást. Orlov később így emlékezett Osztapenko halálát megelőző pillanatokra: „Osztapenko százados felém fordult és azt mondta: Úgy látszik, sikerült. Most is ránk mosolygott a szerencse. Amikor kimondta ezeket a szavakat, három hatalmas robbanás hallatszott, körülöttünk repeszek és golyók süvítettek. Osztapenko százados a németek felé fordult és lezuhant az útra.” A hadiesemény helyszínének közelében tartózkodó magyar lovas tüzér tisztek Bogoszavljevits György és Bathó Miklós egybehangzóan állították, hogy a szovjet parlamenter, 1944. december 29-én saját tűztől vesztette életét. A Wehrmacht 1945. január 6-i közleményében visszautasította a szovjetek által bejelentett szándékos gyilkosságok vádját, sőt egészen ellentmondva a szovjet állításnak azt közölte, hogy nem is a szovjetek, hanem négy erre kényszerített német hadifogoly kézbesítette a megadásra való felszólítást. December 31-én a parlamenterek halálhíre Moszkvába is eljutott nagyjából egyidőben azzal, hogy arról a Wehrmacht-parancsnokság is kapott információkat és utasította az eset kivizsgálását. Osztapenko testében a szovjet vizsgálatokat végzők magyar eredetű aknaszilánkokat találtak és a szovjet hadvezetés kijelentette, hogy a gyilkosság háborús bűncselekménynek minősült. -wikipedia.org

“Íratlan háborús törvények”

A frontra menve az újonc pontosan tudja, ki az ellensége, és könyörtelennek kell lennie vele. A front előtt jól működik a katonák ideológiai pumpálása, de a lövészárokban töltött hetek, hónapok után gyakorlatiasabb megfontolások váltják fel. A fogságba esett és megsebesült ellenségekkel való kommunikáció, a túlélés mindennapi borzalmai a fronton gyakran annak az egyszerű ténynek a megértéséhez vezetnek, hogy az a típus, akinek a sisakja a mellvédre mered, szintén akarata ellenére érkezett ide. Ugyanabban a sárban, ugyanazokkal a tetvekkel táplálkozik, és csak enni és aludni akar. És általában te magad nem érzel semmi személyeset iránta, ezért nem a magas eszmék kedvéért kell megölnöd, hanem csak azért, hogy ne öljön meg. Ha a csapatok hosszú ideig állnak pozícióban, a szemben álló felek katonái gyakran kezdenek tárgyalni egymással. És ekkor megjelennek a már fentebb említett úgynevezett “íratlan háborús törvények”.

Az informális megállapodások általában nem tartanak sokáig – az első brutalitási támadás előtt, amelyet súlyos veszteségek, vagy akár egy, de szeretett bajtárs vagy parancsnok halála okoz. Az egyik leggyakoribb szabály a rendőrökre és temetkezési csapatokra való lövöldözés tilalma: a semleges vonatban rothadó holttestek egyformán mérgezik mindkét fél életét.

A német katonák a második világháború kezdetétől igyekeztek nem lőni a természetes szükségleteiket végző ellenfelekre. Ilyen vagy olyan formában néha még most is emlékeznek erre a szabályra – persze nem feltétlenül az ellenségek iránti szánalomból, hanem azért, hogy viszont esetben is legyen ez tiszteletben tartva. Erre sajnos alább tudok mutatni egy negatív példát. Orosz katona az elszenvedő fél, a most zajló ukrán-orosz háborúban lehet láttátok már a videót. Nos azért abban szerintem egyet fogunk érteni, hogy ezt azért tényleg nem kellene. Íme:

Előfordul, hogy a senki földjén van valami elhagyatott tanya, pince vagy raktár, ahonnét  mindkét fél hasznos dolgokat tud beszerezni.  Ezért meg is állapodnak egymás között, hogy ne legyen csetepaté addig, amíg nem nem egyeznek meg egymás között. Szintén egy  Magyarországi példa 1944-ből „A szovjet lövészzászlóalj védelme a szőlővel beültetett dombok nyugati lejtőin húzódott. Lent mindenhol borospincék látszottak. Kokarev főhadnagy azonnal tájékoztatta az újonnan érkező katonákat: „A pincék tele vannak borral, zászlóaljunk 24 óráig, a németek 24 óra után látogatják őket. És ne lövöldözz éjszaka, mindennek csendesnek és békésnek kell lennie.” Valóban, éjszaka elképesztő csend volt a semleges sávon. Csak néha a távolban csikorgott a hó a borért induló katonák lába alatt. Sem a németek, sem a szovjetek, miután megkötöttük ezt a hallgatólagos megállapodást, egyetlen lövéssel sem szegték meg.

A front kialakult és viszonylag nyugodt szektoraiban előfordult, hogy megállapodtak abban, hogy nem lőnek vízszállítókra, ha mindkét fél ivóvízhiányban szenved. Nos, amíg a parancsnok nincs a közelben. De ha pedig megjött és parancsot adott a tüzet nyitására, akkor megpróbáltak eltéveszteni a lövéseket. Egyébként a kaukázusi csecsen háborúk során már korunkban is történtek hasonló megállapodások.

Az orvlövészek, akiket ellenben mindenki utált

A háborús filmek jó részében a mesterlövészek a főszereplők ( valószínűleg a másodikok a pilóták 🙂 ). A valóságban azonban hagyományosan nagyon ellenszenvesek, és ha elfogják őket, akkor nem számíthatnak kegyelemre.Bár minden katona lő, ennek ellenére az első világháború idején megjelent orvlövészeket  azonnal megutáltatták, még a sajátjukat is. A gyalogosok számára már maga a gondolat is undorító volt, hogy valaki nem indult támadásokba, de az összecsapások közötti viszonylag nyugodt időszakokban valahol fedezékben ül, és titokban levadássza őket, mint a vadat a vadászaton. Ezenkívül a mesterlövészek akciói gyakran az ellenséges tüzérség által a lövészárkok megtorló bombázásához vezettek.

A Nagy Honvédő Háború csúcspontján egy szovjet tiszt, aki 1943-ban Sztálingrádban harcolt, Szergej Levitszkij a következőképpen írta le a mesterlövészek iránti különleges hozzáállás okait: „Az elfogott orvlövészeket a helyszínen, szükségtelen időhúzás nélkül, azonnal kivégeztük. A katonák gyűlölték őket. Amikor  “mindenk”i szuronyos támadásba kezdett, és kézi harcot vívott az ellenség katonáival, mindenki tudta, hogy valami aljas “típus” katona szándékosan céloz rá, és ravaszságból akarja lelőni. Omar Nelson Bradley amerikai tábornok egyúttal világossá tette beosztottjai előtt, hogy a foglyokkal való bánásmód törvényei nem vonatkoznak a Wehrmacht mesterlövészeire: „Ott ül egy mesterlövész, lövöldöz és azt gondolja, hogy akkor nyugodtan megadja magát – ez nem jó. . Ez nem fair”. Ez a hozzáállás a mesterlövészek felé – akár a hadsereg, akár a DRG ( szabotázs és felderítő csoport ) részéről – a mai napig megmaradt.

Étel fejadagok

A német, és a szovjet katonák napi étel adagja megközelítőleg azonos volt. Az amerikai katonák sem kaptak sokkal több ételt. Különbségek a változatosságban, és a pluszban kapott dolgokban fedezhető fel.

A Vörös Hadsereg katonáinak és egységparancsnokainak napi adagja: kenyér ( 800–900 g ), másod osztályú búzaliszt ( 20 g ), dara ( 140 g ), makaróni ( 30 g ), hús ( 150 g ), hal ( 100 g ), kombinált zsírok és sertészsír ( 30 g ), valamint növényi olaj, cukor, tea, só és zöldségek ( burgonya, káposzta, sárgarépa, cékla, hagyma és gyógynövények ) Dohány adagok ( napi 20 g ) és gyufa adagok is voltak ( havi három doboz ). A nemdohányzó nők vajat, kekszet és csokoládét kaptak.

A pilóták menüje változatosabb és magasabb kalóriatartalmú volt. Az alapvető napi adagokon kívül friss vagy sűrített tejet, túrót, tejfölt, tojást, vajat és sajtot, valamint gyümölcs kivonatot és szárított gyümölcsöt kaptak. A tengeralattjárók különleges kiegészítéseket is kaptak az étrendjükben: vörösbor, savanyú káposzta, sózott uborka és nyers hagyma. Ezeknek az ételeknek állítólag meg kellett akadályozniuk a skorbut kialakulását, és kompenzálták a fedélzeten lévő oxigénhiányt. A tengerészek kétszersültet kaptak. A kis hajók kenyeret tudtak sütni a parton, a nagy hajókon pedig speciális kályhák voltak. A háború vége felé az élelmezési helyzet romlott, ezért az adagokat csökkentették.

Az orosz mezei konyha, Vlagyimir Grebnyev/Szputnyik

A szakácsok mindent megtettek, hogy változtassák az adagokat, amelyek a háború vége felé egyre soványabbak lettek. Például sárgarépateát készítettek sárgarépa lereszelésével, majd Laetiporus sulphureus fagombával összefőzték. A sárgarépa édeskés ízt adott a teának, a gombától pedig kellemes sötét árnyalatot kapott.

A háború végéhez közeledve, 1944 tavaszán a szovjet hadsereg kukoricalisztet kapott a szövetségesektől. Néhány szakács nem tudott mit kezdeni vele, és hozzáadta a kenyérhez, aminek következtében azok szinte ehetetlenek lettek, ez pedig akkoriban nagyon feldühítette a katonákat. Más szakácsok azonban rájöttek, hogy lapos kenyeret tudnak csinálni belőle. Emlékirataiban az egyik háborús veterán leírta, hogy egy szakács kiküldte a férfiakat, hogy gyógynövényeket gyűjtsenek a sztyeppéről ( sóbokor, sóska, lucerna, vad fokhagyma stb. ), Hogy a gyógynövényekből és a kukoricalisztből pirozhki stílusú zsemlét készíthessen. Később elkészítette a moldovai nemzeti ételt, a mamaligát is, ami egy jól főtt zabkása kukoricalisztből. Olyan vastag, volt, hogy késsel kellett vágni.

A fenti szovjet számok esetén bevitt kalóriát nem tudok írni, de például az amerikai csapatok esetében, ez 3600 kalória volt. Az amerikai hadseregben a katonák kaptak még a fentieken felül italport, vagy édesített kakaóport, rágógumit 🙂 egy fából készült kanalat, cigarettát és toalettpapírt is. Azonban náluk az adagok, és elosztás között különbséget tettek a harcoló, és nem harcoló alakulatok között. ( harcoló csapatok C-fejadagja, illetve a nem frontvonalbeli csapatok K-fejadagja )

A német csapatoknál, amíg volt megfelelő utánpótlás, nem sajnálták az ételt. A vezetők tudták, hogy a katonának ételre van szüksége a harchoz. Egy átlagos német katona legalább napi 3,74 font vagy 4500 kalóriára volt jogosult, három étkezésre, egy kis reggelire, egy bőséges ebédre és egy könnyű vacsorára lebontva. Az adagokat osztályokra bontották. A korabeli legtöbb katonasághoz hasonlóan a haditengerészet és a légierő emberei is jobb ételeket kaptak.

Érdekesség: Különböző statisztikák azt mutatják, hogy a dezertált katonák esetében ( bármelyik felet nézzük ), sok esetben konkrét ok volt a kevés, vagy nagyon egyhangú étel, ezért is lehet az, hogy a dezertált katonák nagy része az étkezés szempontjából  “alacsonyabb” osztályba sorolt alakulatokból állt össze.

A német frontvonal katonái elsőbbséget élveztek az élelmezésben. 1944 második felében voltak  katonák, akik önként jelentkeztek a frontra, hogy jobb élelmet szerezzenek. Hátul áldozatokat hoztak az “elöl” harcoló férfiak támogatására. A fronton lévő katonákat egy terepkonyha, mezei konyha szolgálta ki, általában lóhúzással, amely naponta több száz kenyeret tudott készíteni, és elegendő pörköltet készíteni egy alakulat számára. A konyhát gyakran „mezei ágyúnak” , vagy gulyáságyúnak ( Gulaschkanone ) nevezték a füstkéménye miatt. A németek idővel megkezdték az elmozdulást a benzinüzemű konyhai teherautók felé, de ahogy egyre kevesebb üzemanyag jutott a csapatokhoz ezt elengedték, így a lóvontatású konyhai kocsi soha nem tűnt el igazán.  A német katonák sört vagy bort is kaphattak, ha az elérhető volt – és a sörösüvegeket letét ellenében vissza kellett adniuk.

A német mezei konyha

Az OKW ( Oberkommando der Wehrmacht ) ( német főparancsnokság ) ahogy azt fentebb is említettem, minden étkezést a katona ágának, beosztásának és hadműveleti helyszínének megfelelően írt elő, így minden étkezés változatos volt. A német csapatokat is arra ösztönözték, hogy „éljenek a földből”, így a polgári lakosságtól elvették, amit kellett, ezzel is hozzájárulva a változatos étkezéshez.  Azonban itt van egy általános menü, amelyre a fronton lévő katona számíthat:

Reggeli :

1. Kenyér valamilyen kenéssel ( állati zsír, lekvár, méz stb. )
2. Tartósított hús ( keménykolbász, húskonzerv, hústészta stb. )
3. Az Ersatz ( helyettesítő ) kávé általában makkból, mandulából, cikóriából, gabonából stb., vagy bármi hasonlóból állt, amit meg lehetett darálni. A tisztek jobban hozzáférhettek a valódi koffeintartalmú kávéhoz, de ez még mindig ritka luxusnak számított.

Ebéd :

1. A nap legnagyobb étkezése volt, és az egyetlen meleg étel, amit a katonák a terepi konyháról kaptak.
2. Pörkölt vagy leves, amely valamilyen friss zöldségből ( burgonya, borsó, bab stb. ) és friss fehérjéből ( marhahús, sertés, hal stb. ) áll. Ha nem állt rendelkezésre friss zöldség, pácolt, konzervet vagy maradékot használtak fel. Ha nem állt rendelkezésre állati zsiradék fehérje, akkor csontlevest vagy húskonzervet adtak hozzá helyettesítőként. Kenyér és kávé/kávéhelyettesítő is kíséri az étkezést, ha rendelkezésre áll.
3. Íme néhány nagyon részletes recept: WWII German Ration Recipes

Vacsora:

1. Főleg az aznapi étkezések maradékaiból állt.
2. Kenyér sajttal, kenhető és esetleg valamilyen tartósított hús, ha elérhető ( kolbász, hústészta stb.).
3. Bizonyos típusú édességek: ( sűrített tej, pudingpor stb. ). És persze kávét vagy ersatz kávét.

A német csapatok napi cigarettaadagot ( 6-7 cigaretta ) és kis mennyiségű alkoholt (sör, bor, pálinka stb.) is kaptak. ( bár a náci vezetés dohányzás ellenes volt, azonban úgy ítélték meg, hogy a cigaretta „idegerősítőként” szolgál a harci stressz alatt álló katonáknál. ) Ezen kívül friss gyümölcsöt és zöldséget adtak ki, amikor elérhető volt. Összességében egy német katona étrendje meglehetősen egyszerű, de bőséges volt: kenyér, pörkölt, kávé. Ne feledje azonban, hogy egy katona elveheti a polgári lakosságtól, amire szüksége van ( tojást, tejet, gyümölcsöt stb. ); A katonák árusítóktól is vásárolhattak termékeket és árukat, így jelentősen változtatták étrendjüket.

A Wehrmachtban a terepkonyhákban elkészített ételeken kívül volt  úgynevezett „vasadag” is, amiből 2 fajta volt. Az elsőt eiserne Portionennek („Teljes” vasadag ) hívták , a konyhai kocsikkal/járművekkel szállították, és csak vészhelyzetekre szánták. Ha egy terepkonyha nem tudna kapni vagy takarmányozni a napi ételek elkészítéséhez szükséges kellékeket, akkor kivonják a vasadagjukat.

1. Húskonzerv ( marha, sertés, csirke, pulyka stb. )
2. Kemény kenyér vagy keksz
3. Erbswurst ( borsóleves )
4. Kávé vagy kávépótló
5. Cukor és só

„Teljes” vasadag

A második a half-eiserne adag ( Félvas-adag ). Katonák hordták a csomagjukban, és arra szolgált, hogy elfogyasszák, ha nem kaphattak ételt egy terepi konyháról. Csak húskonzervből és kekszből / kemény kenyérből állt.

“Félvas”-adag

A németeket nagyon lenyűgözték az amerikai előre csomagolt „K” fejadagok, amely könnyű dobozban  változatos étkezést biztosított ( ellentétben a saját vasadagjukkal, amely csak húsból és kekszből állt), így született meg a Nahkampfpäckchen és a Großkampfpäckchen. A tartalom a háborús idők hiánya és késői bevezetése miatt változott, de általában a következőkből állt:

1. Keksz
2. Gyümölcsszeletek
3. Cukorka ( kemény cukorka, csokoládé stb. )
4. Cigaretta

Ezek a csomagok nagyon népszerűek voltak a csapatok körében a stimulánsok ( cukor és nikotin ) miatt, de azért is, mert sokkal változatosabb volt a húskonzervekhez és a kekszhez képest.

Großkampfpäckchen

A fronton lévő német katonát rendszerint bőségesen ellátták élelemmel, csak 1944 végén kezdett akadozni az élelmiszer-szállítási rendszer. Ennek ellenére a németek a végsőkig biztosították a szükséges élelmet, bár a minőség és az íz csorbát szenvedett. Még mindig tudták biztosítani a szükséges kalóriát  a férfiak számára a harchoz, különösen Nyugaton. Ahogy visszahúzódott a front Németország felé, lerövidültek az ellátási útvonalak, ez könnyítette az élelmezés megoldását.

Érdekesség: A németek szarvasmarha-, bárány-, kecskéket és még csirkéket is magukkal hajtottak, amikor harcba indultak. Egy szarvasmarha 1000 adagnyi ételt szolgáltatott; egy ló csak 700-at. A juhok, kecskék és csirkék sokkal kevesebbet, de mivel túl sok munka volt levágni őket ( túl sokat kellett egyszerre, ez volt időigényes ), ezek maradtak legutoljára.

Katonai fizetés ( szovjet )

Több dolgot is érintettünk eddig, azonban most még jobban távolodjunk el a harcoló felek között történtektől, és koncentráljunk magára a katonára. A katonákat sok esetben nem becsülte meg a vezetés. Köztudott, hogy a szovjet parancsnokság simán feláldozott több 100 ezer katonát a győzelemért. A parancsnokok között elterjedt narratíva a következő volt :  „ne kíméld a katonákat, a nők még szülnek”. Azonban ez a nem törődés nem csak az emberéletek semmibevevésében merült ki, hanem a fizetésekben is. 1941-ben a szovjet hadsereg egy közlegénye 6-11 rubelt kapott havonta. A háború kitörésével ez az összeg megduplázódott. Ugyanakkor a pénz minden hónapban leértékelődött: a leghevesebb csaták közepette egy szappandarab 50 rubelbe, egy kenyér 200-300 rubelbe került. A háborút túlélőktől tudjuk, hogy 1943 novemberében a legmagasabb fizetést az északi flotta parancsnoka, Arszenyij Golovko admirális kapta – 5555 rubelt. Ez 27 vekni kenyér és egy szappan ára volt akkoriban. Csak a frontok kémelhárító főnökeinek volt hasonló fizetése – pár száz rubel kevesebb.

A szovjet katonák nem mindig vehettek maguknak borotvát. Ezért a vezetőség néha frontvonalbeli fodrászszalonokat szervezett. Ugyanekkor a német kezdő katonák fizetése 200 márkánál kezdődött. Náluk szabadon lehetett vásárolni valamit az adagon felül is.  Még Joszif Sztálin és Adolf Hitler is kapott fizetést. Sztálin fizetése a háború alatt 1,2 ezer rubel volt, Hitleré 1,5 ezer márka. Ez bőven elég volt a vezetőknek – mindketten teljes ellátást kaptak mindenben

A láthatatlan szovjet zsold, és jutalmak

A szovjet katonák nemcsak keveset kaptak, de gyakorlatilag nem is láttak “valódi” pénzt. A legtöbben pénzigazolást kaptak – egyfajta meghatalmazást a feleségeik és az anyjuk nevére, hogy az otthoni rokonok legalább valahogy megélhessenek.

A címzettekhez azonban még ezek a pénzek sem jutottak el – az állam általában szinte az összes katonának a fizetését elvitte, így háborús pénzkölcsönök felvételére kényszerítették őket. Az ilyen kölcsönt általában minden év elején tíz hónapra adták ki. Az év végén, aki nem halt meg, nem került gyengélkedőre vagy fogságba, az állam visszaadta az elvett fizetéseket, bár a pénz addigra már nagyon leértékelődött.

A háború kitörésével a Szovjetunió vezetése úgy döntött, hogy megjutalmazza katonáit. Tehát a vadászpilótáknak minden lelőtt gépért 1000 rubelt kellett volna kapniuk. 35 sikeres nappali vagy 20 éjszakai repülésért a hatóságok egyszeri 3 ezer rubelt ígértek, és a Szovjetunió hőse címet. A gyalogos felderítők 1000 rubel pénzjutalomban részesültek. 10 harci küldetéshez nappal vagy 5 harci küldetéshez éjszaka. A tüzérek minden megsemmisített harckocsi után bónuszt kaptak: a lövész és a tüzér – egyenként 500 rubelt, a fegyveres legénység többi tagja – 200 rubelt.

Azok, akik ezeket az árakat megalkották, láthatóan lőtéren való lövöldözésnek fogták fel a véres csatákat. A katonák harci sikereit néha lehetetlen volt kiszámítani vagy megerősíteni. Ez különösen igaz volt a tüzérségre, mert leggyakrabban egyszerre lőttek ki egy tucat vagy több ágyúból, és senki sem tudta, hogy pontosan melyik legénység lőtte ki az ellenség harckocsiját. Azonban még ha lehetett is objektív statisztikákat készíteni a szovjet katonák győzelmeiről, ritkán kaptak kitüntetést. Arra az esetre, ha véletlenül nem mentek volna csődbe az állami kölcsönöktől, egy kimondatlan szabály lépett életbe: önként és kötelezően “mellék hozzájárulást” kellett adni a védelmi alapnak. A háború éveiben 8,4 millió rubelt utaltak át rá, és további 11 millió rubelt. Ez a szervezet kötvényeket bocsátott ki. Mindez együtt a hadsereg szükségleteire gyűjtött pénzeszközök 20%-át tette ki.

Vlagyimir Karpov író, a Szovjetunió hőse így emlékezett vissza: „Az egész háború alatt semmit sem kaptam, bár semmisítettem meg. 79 “nyelvet” hoztam [foglyokat], és egyetlen rubelt sem kaptam. Nem is kellett volna. Az én munkám volt. Volt egy norma – egy hőst 25 “nyelvre” adtak. Háromszor mutattak be és egyszer díjaztak.

Majd így folytatta: “Szerinted kit képviseltem?” Egy évvel ezelőtt a nép ellensége voltam, most pedig hős vagyok.” Karpov azt írta, hogy a háború éveiben a Lenin-rendért és a Hős Csillagáért 50 rubelt, a Vörös Zászló Rendért 25 rubelt adtak pluszba. De ez egy kis pénz volt. És az ilyen havi emeléseket a háború után azonnal törölték.  – emlékezett vissza.

Arkagyij Babcsenko orosz publicista a Szovjetunió másik hősét idézi a második világháború idején, Mihail Boriszovot. A prohorovkai csatában – a kurszki csata kulcscsatában – 7 német tankot lőtt ki. „Mindegyikért fizettek nekem – egyenként 500 rubelt. 7 tankért – mondta Boriszov – A pénzt azonban jóval később adták. De nem értek semmit.” Összehasonlításképpen a veterán a kenyér akkori tényleges árát – 500 rubelben – határozta meg és 1 üveg vodka  pedig- 800 rubel volt. Boriszov a védelmi alapnak adta át a jutalmát. Ugyanakkor a Szovjetunióban hivatalos fizetéseket még a partizánok is kaptak. A különítmény parancsnokának és komisszárjának legalább 750 rubel volt havonta az illetménye, a parancsnokhelyettesnek – 600 rubel, egy század, szakasz vagy önállóan működő csoport parancsnokának – legalább 500 rubel.

A megszállt területeken továbbra sem lehetett szovjet pénzt felhasználni, ezért ezeket a bevételeket a partizánok szovjet hátországban élő rokonaihoz küldték. A hatóságok nem tudtak minden harcost figyelembe venni, ezért csak azoknak a „népbosszúállóknak” fizettek, akik a partizánmozgalom Központi Főhadiszállásának külön listáin szerepeltek.

Az áldozatok hozzátartozóinak fizetett kifizetések olyan csekélyek voltak, mint az élő katonák fizetése. Tehát egy négytagú család – egy özvegy és három gyermek – számára városokban 200 rubel nyugdíjat fizettek. Egy kéttagú családnak az összeg fele járt. A falusiak számára ezek a kifizetések is a felére csökkentek. A katonáknak rokkantnyugdíj is járt. Az 1. csoport háborús rokkantja a fizetés háromnegyedét kapta, vagyis egy közönséges gyalogságnál ez 4,5 rubelre változott. A második osztályos rokkantaknak a fizetés fele járt.

Azonban a megölt parancsnokok családja viszonylag nagy összegeket kapott. A Népbiztosok Tanácsának 1943. április 28-án kelt határozata értelmében a tábornokok özvegyei egyszeri juttatásban részesültek – 50 ezertől 100 ezer rubelig, a meggyilkolt alezredesek és őrnagyok családjai – 10 ezertől, 20 ezer-ig.

Katonai fizetés, a Führer nagylelkűsége ( német )

Sztálinnal ellentétben Hitler elég nagylelkű volt katonáival szemben. Főleg a legfelsőbb katonai vezetéssel. Volt néhány kimondatlan szabály is: nem adóztatták meg a tábornagyok és nagytengernagyok jövedelmét, ha fizetésük és birtokjövedelem mellett legfeljebb “csak” 4 ezer márkát kaptak havonta. A tábornokok hasonló szintje 3000 márka volt.

Az évfordulók alkalmából a Führer ajándékokat, pénzjutalmakat osztott ki katonai kíséretének, valamint egyéb kitüntetéseket. Amikor 1941 áprilisában Erich Raeder főadmirális 65 éves lett, 250 000 márkát kapott Hitlertől, hogy az admirális meg tudjon venni egy új kastélyét. Hat hónappal később ugyanezt az összeget Wilhelm Leeb tábornagy is megkapta ugyanebből az alkalomból. A náci parancsnokoknak, Heinz Guderiannak és Ewald Kleistnek pedig Hitler hatalmas birtokokat adományozott.

A Führer az egyszerű katonákra is odafigyelt. A Wehrmacht gyaloghadosztályában harcoló osztrák Armin Scheiderbauer szinte az iskolapadból érkezett a frontra. Emlékirataiban ezt írta: „1943 januárjában hadnagyi rangot kaptam. Még nem voltam 19 éves, de már most el tudtam tartani magam, és a saját számlámra kaptam fizetést a Stockeraui takarékpénztárban.” 1944 végére Scheiderbauernek 4000 márkája volt a bankban. Átutalta őket a brémai katonai bankba, és a háború befejeztével a pénzt, műszaki iskolai tanulmányokra akarta költeni.

Akkoriban egy  hadnagy fizetése havi 220 birodalmi márka volt. Ez jelentős összegnek számított. A fronton harcoló katonák, a frontpótlékkal együtt, szintén megkeresték ezt az összeget. A fizetéssel együtt járt még egyszeri varrási juttatás is – 750 márka. Ha azt mondom hogy 1943-ban Németországban egy kilogramm kenyér 0,35 márkába ( 35 pfennig ), egy kilogramm cukor – 75 pfennig, sertéshús – körülbelül 2 márkába került, akkor érzékelhetjük, hogy ez a fizetés több mint elég volt egy katonának, és ha felugrunk fentebb, a szovjet számokhoz, láthatjuk a hatalmas különbséget!

A megszállt területeken dolgozó németeket is elég jól megfizették, és soha nem került sor az étkezési jegyek kiosztására, mint a Szovjetunióban. A breszti polgármester a városi önkormányzat 1943–44-es létszámtáblázata szerint 2700 rubelt kapott. ( 270 márka ). A polgármester-helyettes 2100 rubelre, az osztályvezetők 1125-1425 rubelre jogosultak. A tanács rendes tisztviselői és a műszaki személyzet kevesebbet kerestek: pénzügyi ellenőrök – 900–1,125 rubelt, fordítók az osztályokon – 720–900 rubelt. Egy takarítónő, futár vagy őr 420 rubelre számíthatott.

Pár szó a Bofonok-ról

Az Ukrán Felkelő Hadseregben ( UPA ), amely 1943-ban kezdte meg tevékenységét ( előbb a németek, majd később a szovjetek ellen ), nem léteztek fizetések. Ellenkezőleg: a lázadó harcosok és a velük rokonszenves emberek maguk gyűjtöttek pénzt az UPA szükségleteire.

Az 1930-as években az Ukrán Nacionalisták Szervezete ( OUN ), az UPA ideológiai szárnya az Egyesült Államokban és Kanadában élő diaszpórához fordult pénzügyi segítségért. Az OUN kötvényeket bocsátott ki, és Oleg Klimenko történész szerint szinte csak eladásuk után alakította ki saját költségvetését – amely 1937-re 126 282 dollárt tett ki. Mivel az OUN illegálisan és főleg Galíciában működött, nyíltan nem tudott pénzt keresni. Tagjai, majd szimpatizánsai azonban havi díjat fizettek – először 30 lengyel zlotyt, majd 50-et.

1938 őszén, amikor a “Kárpátok Ukrajna” ( a mai Kárpátalja ) autonómiát kapott Csehszlovákián belül, a kormányfő Augustin Volosin és Julian Revai miniszter fejenként 5 ezer koronát adományozott az OUN szükségleteire. Amikor nevük más jótevőkkel együtt megjelent az újságokban, újra megindult a magánadományozás az ukrán nemzeti mozgalomnak a tengerentúlról. Az ukrán felkelő hadsereg, mivel nem rendelkezett saját pénzzel, kölcsönkért a lakosságtól. Ehelyett bophone-okat ( a csata alap alap rövidítése ) bocsátottak ki, amelyek a kötvények funkcióját töltötték be. A bofonok egyoldalú ( ritkán kétoldalas ) monetáris dokumentumok, amelyek nemzeti szimbólumokat  az OUN és UPA szimbólumait és a megfelelő feliratokat ( vagy csak szimbólumokkal, feliratok nélkül ), rögzített címletekkel vagy címletek nélkül tartalmaztak. A bofonok tisztán anyagi szerepükön túlmenően agitációs funkciót is szolgáltak, ezért a felkelő propagandamunkában is használták őket. Hívták még “befones”, “bifons”, -nak is. A “bankjegyek” professzionális grafikával, nyomdai technikával készültek. Híres karácsonyi bofonsorozat, amely az ukrán felkelők álmait és reményeit ábrázolta. De van bankjegy ami a Kreml falát ábrázolja ( kaszával és karddal a kezükben rohan ukrán katonák a téren ), ahogy ukrán katonák a vörös csillag helyére megpróbálják felállítani az ukrán nemzeti zászlót. A húsvéti sorozatban remény van arra, hogy Ukrajna független állam lesz, amit a következő feliratokkal támogatnak: “Krisztus feltámadt! Ukrajna feltámad! A nép akarata! Az ember akarata! Halál a zsarnoknak!” Összességében 1939 és 1954 között mintegy 500 bofonfajta került forgalomba, amelyeket Ukrajna és Fehéroroszország legalább 12 régiójában, valamint részben Ausztriában, Németországban, Lengyelországban, Szlovákiában és Csehországban használtak .

Az OUN Lviv regionális kirendeltségének húsvéti bofonj, 1948-tól, 50 Karbovanec névértékű

A helyi lakosság az UPA harcosait is táplálta, szinte mindig ingyen, mivel ritka volt, hogy egy családnak ne lett volna  rokona a katonák között. Bár a hosszan elhúzódó harcok  közben volt rá példa, hogy csak bogyókat és diót ettek. Ivan Patrylyak történész azt írja, hogy az éhség és a nehéz körülmények miatt a harcosok között őrület volt. A lázadó szervezet 1954-1956-ig működött. Sztálin halála után ( 1953 ) a táborokban a politikai foglyok fizetésük egy részét készpénzben kezdték megkapni. Erről Mikola Lutsiv beszélt, aki a vorkutai táborban szolgált. A foglyok pedig rokonokon keresztül juttatták el ezeket a pénzeket a nyugat-ukrajnai földalatti hálózat fenntartására. A Lvivi Műszaki Egyetem hallgatói pedig, többek között ilyen pénzből, egy sor boofont hoztak létre,  pénzt gyűjtöttek a sebesült  lázadók kezelésére, megszervezték a börtönből való szökéseket és elősegítették Ukrajna függetlenségét.

A BOFON összes kiadása kronológiailag a következő időszakokra osztható:

1. világháború előtti időszak, 1939-1940: Kárpátaljai Ukrajna BOFON-jai ( Függetlenségi harc )
2. világháború időszaka, 1941-1944: Nyugat-Ukrajna (Galícia) BOFON-jai ( náci megszállás )
3. világháború és a második világháború utáni időszak, 1944-1952: OUN-UPA BOFON-jai ( szovjet megszállás )
4. Száműzetés időszaka, 1952-1991: a szabad világban kiadott BOFON-ok
5. Független Ukrajna, 1991-1998: BOFON-ok az ukrán diaszpóra számára.

Nos érintettünk sok mindent. A végére eljutottunk Ukrajnához. Ha mindezeknek bővebben is utánaolvasunk, láthatjuk, hogy a most zajló ukrán-orosz háborúnak, sokkal, de sokkal régebbi, és mélyebb gyökerei vannak, mint a mostanában Oroszországhoz elcsatolt ukrán terültek kérdése. A véleményem egyre jobban az, hogy az ukránok sosem fogják megadni magukat, és békére is csak akkor lesznek hajlandóak, ha az az ő feltételeik szerint történik. Hosszú szenvedések árán kivívták a függetlenségüket, és feltételezem álmukban sem gondolták, hogy 2021-ben ismét honvédő háborút kell majd vívniuk.

Felhasznált forrás: bogemasamara.ru, Негласные правила войны: как неформально советские военачальники общались с немцами. Каковы были негласные правила великого ополчения Хабору?