Tudtad, hogy a vietnámi háború során számos amerikai katona rendszeresen fogyasztott kábítószert, fosztogatásokban vett részt, civilekkel szemben is kegyetlenkedett, sőt olyan esetek is akadtak, amikor saját parancsnokaikat ölték meg?

A vietnámi háború, amely 1955-től 1975-ig tartott, az Egyesült Államok történetének egyik legmeghatározóbb és legtraumatikusabb fegyveres konfliktusa lett. A kudarc okai között gyakran említik a hidegháborús geopolitikai játszmákat, a hibás katonai stratégiát, az amerikai társadalmon belül kialakuló tiltakozási hullámokat, de kevésbé hangsúlyozott tényező az amerikai haderő belső morális válsága, amely a háború későbbi szakaszában súlyosan aláásta a hadsereg működőképességét. Pedig a katonák lelkiállapota, fegyelme és a tisztekhez való viszonya olyan mélységeket ért el, amely már önmagában is képes volt akadályozni a hadjárat sikeres végrehajtását, és hozzájárult a kivonuláshoz.

Az amerikai katonák döntő többsége nem önkéntesként, hanem sorozott állományként érkezett Vietnamba, különösen azután, hogy Lyndon B. Johnson elnök 1965-ben elindította az „Operation Rolling Thunder” névre keresztelt bombázási kampányt, majd tömegesen küldte az amerikai csapatokat a konfliktusba. 1968-ra már több mint félmillió amerikai katona – egészen pontosan mintegy 536 000 fő – szolgált Vietnamban. E katonák nagy része alig 19–20 éves fiatal volt, akik egy távoli kontinensen, számukra is egyre értelmetlenebbnek tűnő háborúban harcoltak egy makacs, elszánt, saját földjét védő ellenféllel szemben. Az amerikai kormányzat a háborút a dominóelmélettel próbálta igazolni – miszerint ha Dél-Vietnam kommunista kézre kerül, további délkelet-ázsiai országok is sorra kommunistává válnak –, ám ez a stratégiai magyarázat a katonák számára üres, megfoghatatlan ideológiának tűnt, ami nem adott valódi motivációt a harc folytatására. A háború brutalitása, a gerillahadviselés könyörtelen volta, valamint a dzsungelharc embertelen körülményei – a trópusi betegségektől kezdve az ismeretlen terepen való kimerítő járőrözésekig – gyorsan felőrölték a lelki és fizikai tartalékokat. Ezt a demoralizációt tovább fokozta, hogy 1968-ban a Tet-offenzíva során az Észak-vietnámi Néphadsereg és a Vietkong koordinált, országos támadássorozatot indított, amely ugyan végül amerikai–dél-vietnámi katonai győzelemmel zárult, mégis megrázta az Egyesült Államokat. Az amerikai közvélemény ekkor döbbent rá arra, hogy a háború nem áll az ígért „győzelem küszöbén”, hanem akár hosszú évekig is elhúzódhat kilátástalan vérontásként. A Tet-offenzíva után látványosan zuhanni kezdett az amerikai társadalom támogatása a háború iránt, miközben az egyetemi mozgalmak, a polgárjogi tiltakozások és az 1960-as évek ellenkultúrája összekapcsolódott az erőszakmentességet hirdető békemozgalmakkal. A fiatal orvosi vizsgákon, illetve kapcsolati úton történő felmentések vagy a Kanadába menekülések miatt a sorozottak úgy érezték, hogy az otthon maradó középosztálybeli társaik a hátuk mögé bújva kikerülik a háborút, így kialakult az a társadalmi igazságtalanság-érzet, amely még inkább gyengítette a katonák harci kedvét. A helyzetet tovább rontották a napvilágra kerülő atrocitások, köztük a hírhedt My Lai-i mészárlás 1968. március 16-án, ahol amerikai katonák több száz fegyvertelen civilt öltek meg. Miután 1969-ben az ügy nyilvánosságra került, és az amerikai sajtó világszerte címlapra tette, a katonák nagy része szégyenkezve, megbélyegezve érezte magát. A hazatérő veteránokat nem hősként fogadták, hanem gyakran megvetéssel, sőt ellenségesen kezelték; előfordult, hogy leköpték őket vagy háborús bűnösnek nevezték őket. Ez a társadalmi légkör kettős nyomás alá helyezte a fronton szolgáló katonákat: az ellenség oldaláról fizikai, az otthoni közvélemény részéről pedig erkölcsi ellenségesség sújtotta őket.

Amerikai katonák gázolnak át egy mocsaras vidéken Dél-Vietnám Mekong-deltájában, 1967. ( A kép forrása: AP/Shutterstock.com )

A csapatokon belül a fegyelem szétzilálódásának egyik belső oka az volt, hogy a tisztek és a közkatonák szolgálati ideje eltért: a tiszteket jellemzően hat hónapos, a közkatonákat viszont tizenkét hónapos turnusokra osztották be. Ennek következtében nem alakult ki hosszú távú bizalom és bajtársi kötelék közöttük. A közkatonák úgy érzékelték, hogy a tisztek sokszor saját karrierjük, előmenetelük érdekében hoznak kockázatos döntéseket, amelyek nem a csapat túlélését, hanem a dicsőség szerzését szolgálják. A sorozott katonák körében egyre inkább elterjedt az a meggyőződés, hogy csupán „eldobható munkaerőnek” tekintik őket a politikusok és a katonai vezetés szemében, ami tovább rombolta a morált. A vietnámi háború során példátlan mértékben terjedt el a kábítószer-használat. A marihuána már 1967–1968 körül tömegesen elérhető volt, majd a heroin 1969–1971 között olyan olcsóvá vált Délkelet-Ázsiában, hogy sok katona gyorsan függővé vált. 1971-es felmérések szerint a Vietnamban szolgáló amerikai katonák több mint fele fogyasztott marihuánát, egyharmada pszichedelikus szereket, és több mint egynegyede kemény drogokat, elsősorban heroint. Ehhez hozzájött, hogy maga az amerikai hadsereg is osztott amfetamint a járőrözésekhez, valamint nyugtatókat a stressz enyhítésére, ami tovább rontotta a mentális állapotot. A drog- és alkoholproblémák miatt gyakorivá váltak az önkárosító magatartásformák – például a „profiling”, vagyis a szándékos önsérülés, hogy hazaküldjék – és a harci érintkezések kerülése ( „search and avoid” ), amikor a katonák szándékosan nem vállaltak ütközetet az ellenséggel.

A 20. század „kegyelem angyala”: D. R. Howe egészségügyi tengerész ( Glencoe, Minnesota ) ellátja a sebesült D. A. Crum tengerészgyalogos első osztályú katonát ( New Brighton, Pennsylvania ), az 5. tengerészgyalogos ezred 2. zászlóaljának „H” századából a Huế városáért folytatott hadművelet során. ( Fotó: William F. őrmester )

Egyre több esetben fordult elő parancsmegtagadás, nyílt lázadás és a felettesek elleni fellépés. A legszélsőségesebb megnyilvánulása ennek a jelenségnek a „repeszelés” ( fragging ) néven ismert tisztgyilkosság volt. A kifejezés az angol „fragmentation grenade” ( repeszgránát ) szóból ered, mert a tisztek ellen többnyire kézigránáttal követtek el támadást, mivel a robbanás után nem lehetett visszakövetni, ki dobta el. Ezek a merényletek különösen 1969 és 1972 között szaporodtak el. A hivatalos adatok mintegy ezer ilyen esetet tartanak nyilván, de a történészek többsége szerint a tényleges szám ennek legalább a duplája lehetett. Dokumentáltan 86 halálesetet és 714 sebesülést okozott fragging, ám sok esetet ellenséges akcióként jelentettek, hogy elkerüljék a botrányt. A „repeszelés” miatti félelem miatt egyes tisztek már nem mertek ugyanabban a sátrában aludni két egymást követő éjszaka, vagy fegyveres őrséget állítottak saját szállásuk elé. De még a fenyegetés puszta létezése is eszköz lett a közkatonák kezében: elég volt egy névtelen üzenet vagy egy gránátszeg megjelenése a tiszti ágyon ahhoz, hogy a parancsnok kétszer is meggondolja, mennyire alkalmaz szigorú fegyelmet. A hadvezetés próbált fellépni a fegyelem helyreállítása érdekében. 1971-ben például egyes alakulattoknál átmenetileg felfüggesztették a kézigránátok kiadását, vagy csak lekötött biztosítószeggel, hitelesített átvétellel lehetett hozzájutni. Minden fragging-incidens után teljes alakulatzárlatot rendeltek el a vizsgálat lezárásáig, és külön katonai rendészeti nyomozócsoportokat hoztak létre. Ennek ellenére alig néhány elkövetőt sikerült bíróság elé állítani, és közülük is sokan meglepően enyhe büntetést, mindössze egy-két évnyi börtönt kaptak.

Amerikai „SAM-vadász” (légvédelmi rakéta-megsemmisítő) kötelék – a 388. taktikai vadászezred egyik csoportja – üzemanyag-utántöltés közben Észak-Vietnám felett a Linebacker-hadművelet során, 1972 októberében. A formációban egy Boeing KC-135A Stratotanker légi utántöltő repülőgép látható, amelyet két McDonnell Douglas F-4E Phantom II kísér a 34. taktikai vadászezredből ( „JV” farokkód ), egy Republic F-105G Thunderchief „Wild Weasel” a 17. taktikai vadászezredből ( „JB” ), valamint két további F-105G az 561. taktikai vadászezredből ( „WW” ).  ( Fotó: Ken Hackman, USAF – Az Amerikai Légierő Nemzeti Múzeuma, 1972. október ( állományszám: 090605-F-1234P-090 ) )

A morális mélyrepülés 1971-re olyan mértéket öltött, hogy egy magas rangú amerikai tiszt jelentésében így fogalmazott: „A Vietnámban maradt seregünk az összeomlás szélén áll: az egységek igyekeznek elkerülni a harcot vagy megtagadják azt, megölik a tisztjeiket, drogoznak, elcsüggedtek, vagy már-már lázadáshoz közeli állapotban vannak.” Ekkorra Richard Nixon elnök már meghirdette a „Vietnamizálás” politikáját, amely szerint fokozatosan kivonják az amerikai csapatokat, és a harc fő terhét a dél-vietnámi hadseregre ruházzák át, miközben az USA légi támogatást nyújt. 1972-ben még sor került az Észak-Vietnami Hadsereg által indított húsvéti offenzívára, amelyre az amerikai légierő masszív bombázásokkal reagált ( Linebacker I és II ), ám ez már csak késleltette az elkerülhetetlent. 1973. január 27-én aláírták a párizsi békemegállapodást, amely véget vetett az amerikai harci szerepvállalásnak, és megkezdődött a csapatok kivonása. Ugyanebben az évben az Egyesült Államok eltörölte a hadkötelezettséget is, és áttért az önkéntes haderőre, részben éppen a vietnámi tapasztalatok miatt. 1975. április 30-án aztán elesett Saigon, ezzel hivatalosan is véget ért a háború. Bár későbbi amerikai katonai bevetéseken – például Grenadában 1983-ban vagy Irakban 2003-ban – előfordultak tisztekkel szembeni ellenszegülések, a vietnámihoz hasonló mértékű morális és fegyelmi összeomlás nem ismétlődött meg.