Megdöbbentő új felismerés: tévedtek a kutatók – nem az emberek, hanem a patkányok idézték elő a Húsvét-sziget pusztulását!

Egy új tanulmány, amelyet Dr. Terry Hunt ( Arizona Egyetem ) és Dr. Carl Lipo ( Birminghami Egyetem ) publikált a Journal of Archaeological Science folyóiratban, újraértékeli Rapa Nui ( Húsvét-sziget ) drámai erdőirtásának okait, és kiemeli a Polinéziából behurcolt patkányfaj ( Rattus exulans ) szerepét. A sziget történetét sokáig az emberiség „ökológiai öngyilkosságának” példájaként értelmezték, ám a kutatás szerint a változás inkább az ember és egy invazív faj kölcsönhatásának eredménye lehetett.

A paleoökológiai vizsgálatok szerint Rapa Nui valaha kiterjedt pálmaerdőnek adott otthont – becslések szerint 15–19 millió Paschalococos disperta pálma nőhetett itt –, mielőtt a növényzet 1200 és 1650 között füves-bozótos tájjá alakult volna. Hunt és Lipo szerint eddig alábecsülték a patkányok magfogyasztásának hatását: ökológiai modellezésük kimutatta, hogy egyetlen szaporodó patkánypár 47 év alatt akár 11,2 millió egyedre szaporodhatott, miközben a pálmamagtömeg mintegy 95%-át elfogyasztotta, megakadályozva ezzel az erdő megújulását. A pálmafaj különösen sebezhető volt: kevés, de nagy és tápanyagban gazdag magot hozott – tökéletes táplálékforrás a rágcsálók számára. Amikor a patkánypopuláció elérte a kritikus sűrűséget, már csekély magveszteség is elegendő volt ahhoz, hogy megszűnjön az utánpótlás. Más szigetek esettanulmányai is alátámasztják ezt a mintázatot: ahol a patkányok nem jelentek meg, a bennszülött pálmafajok az emberi jelenlét ellenére is fennmaradtak; ahol viszont megtelepedtek, ott gyakran a patkányok pusztítása megelőzte vagy felerősítette az emberi erdőirtást.

A gyenge talajminőség – részben az Ázsiából származó, tápanyagdús por hiánya miatt – is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az ősi rapanuiak ( akiknek kultúráját a monumentális moai szobrok jelképezik ) komoly nehézségekkel szembesültek. ( A kép forrása: iStock / Mlenny )

Az Anakena lelőhelyről ( 1986–2005 között ) előkerült patkánycsontok elemzése egy tipikus „boom–bust” ( fellendülés–összeomlás ) mintázatot mutat, amely jól ismert az invazív fajok körében. A jelek szerint a patkányok nem „vésztartalék táplálékul” szolgáltak az embereknek, amikor a tengeri erőforrások megfogyatkoztak, hanem populációjuk robbanásszerűen növekedett az érkezésük után, majd mintegy 93%-kal összeomlott, ahogy a táplálékbázisuk kimerült. Ez az eredmény megkérdőjelezi azokat az értelmezéseket, amelyek szerint az emberi vadászat okozta volna a patkányok eltűnését.

A főbűnös nem az ember, hanem az invazív rágcsáló. Polinéziai patkány – Rattus exulans.  ( A kép forrása: Forest és Kim Starr / CC BY 2.0 )

A kritikusok sokáig alábecsülték a patkányok hatását, és a pusztulást főként emberi földművelésnek, tűzhasználatnak és túlzott erőforrás-használatnak tulajdonították. Hunt és Lipo rámutatnak, hogy ezek az elméletek nem számolnak az ember és az invazív faj közötti kölcsönhatással. Régészeti, állattani és ökológiai adatok összevetése alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a patkányok önmagukban is képesek lettek volna kipusztítani a pálmákat, az emberi tevékenység pedig csupán felgyorsította és térben módosította a folyamatot.

A kutatás alapjaiban formálja át a Húsvét-sziget történetéről alkotott képet: az egyszerű, ember okozta összeomlás narratívája helyett egy összetett, invazív faj és ember közötti ökológiai kölcsönhatás képe rajzolódik ki. Ez a szemléletváltás fontos tanulsággal szolgál: megkérdőjelezi az elkerülhetetlen önpusztítás mítoszát, és rámutat arra, hogy a behurcolt fajok képesek tartós, visszafordíthatatlan ökológiai változásokat előidézni – olyan figyelmeztetés, amelynek a mai szigetökológia és természetvédelem számára is nagy jelentősége van.