A sziget, ahol megölnek ha partra szállsz, de ezt ott “törvényesen” meg is tehetik, hiszen az ott élőknek fogalmuk sincs arról, mit jelentenek a törvények! ( az utolsó sziget a Földön, amelyet a modern civilizáció még nem ért el )

Van a Földnek egy különösen titokzatos szeglete, ahol az őslakók mindmáig makacsul elutasítanak minden kapcsolatot a modern civilizációval. Ezt a közösséget nemcsak életmódjuk, hanem a külvilággal szembeni kíméletlen elutasításuk is kőkorszaki viszonyokra emlékezteti. Az Andamán-tengeren, a Nikobár-szigetcsoporthoz tartozó Északi-Szentinel-sziget partjaira lépni ma is halálos merészség, mivel az ott élő szentinelézek minden idegent ellenségként kezelnek – és legtöbbször meg is ölnek. A hivatalosan Indiához tartozó sziget stratégiailag jelentéktelen, éppen ez lehet az oka annak, hogy a történelem során elkerülték a hódítók – ez pedig lehetővé tette az itt élőknek, hogy teljes elszigeteltségben, háborítatlanul éljék életüket.

Egy sziget, ahol megállt az idő

A Bengáli-öböl keleti részén fekvő, 72 négyzetkilométeres korallsziget közigazgatásilag ugyan Delhi fennhatósága alá tartozik, de ez csupán formális jogi keret. A valóságban a buja őserdőkben élő szentinelézek minden betolakodót azonnal elüldöznek – nem ritkán halálos erővel. Évszázadokkal ezelőtt tamil hódítók próbálták megszállni a szigetet, sőt a 12. században a Csola-dinasztia idején még egy erődöt is emeltek rajta. A bennszülöttek azonban olyan könyörtelenül támadtak, hogy az életben maradt katonák végül sietve elhagyták a helyet. Az angol gyarmatosítók az 1880-as években hasonlóan jártak: próbálkoztak, de végül meghátráltak a harcias őslakók elszántsága előtt. A sziget nem rejt értékes ásványkincseket, stratégiailag sem fontos, ráadásul a környező korallzátonyok megközelíthetetlenné teszik a mély merülésű hajók számára. Így végül sem ázsiai, sem európai hatalom nem próbálkozott komolyan a meghódításával.

Egy ismeretlen világ – a mai napig

A sziget tehát mindmáig az, ami mindig is volt: egy ismeretlen, felfedezetlen “fehér folt” a térképen. Bár hivatalosan India része, a valóságban a szentinelézek olyan fokú elszigeteltségben élnek, hogy egyfajta „területenkívüliséget” élveznek. Származásukról és lélekszámukról nagyon kevés biztos adat áll rendelkezésre. Egyes becslések szerint a sziget lakossága legfeljebb 400–500 fő lehet. A 2001-es népszámlálás idején az indiai hivatalnokok nem mertek partra szállni – inkább a hajójukról, távcsővel próbálták megfigyelni az őslakókat. Összesen 39 embert – 21 férfit és 18 nőt – láttak kijönni a partra, de senki sem tudta megmondani, mennyien rejtőzhettek még az őserdő mélyén. 2011-ben mindössze 13 férfit és 3 nőt sikerült megpillantani, vélhetően ők is csak a hajó felbukkanása miatt jelentek meg.

Ezen a 2005. november 14-én készült archív felvételen felhők borítják az indiai Andamán- és Nikobár-szigetek délkeleti részén fekvő Északi-Szentinel-szigetet. ( A kép forrása: AP / Gautam Singh )

Félelmetes pontosság – és gyilkos szándék

Az eddigi megfigyelések alapján a szentinelézek az Andamán-szigetek többi negritó népcsoportjához hasonlóan alacsony termetűek, sötét bőrűek, gyapjas, göndör hajúak. Halászó, vadászó és gyűjtögető életmódot folytatnak. Nem ismerik a fémmegmunkálást, de a partra sodródott fémhulladékokat kreatívan hasznosítják. Az 1980-as években például két zátonyra futott tartályhajóról különféle fémtárgyakat szereltek le. Fegyverzetük – íjak és dárdák – különösen veszélyessé teszi őket. Hosszú íjaikkal akár 100 méteres távolságból is pontosan célba tudnak találni. A partokra sodródott fémből hideg eljárással nyíl- és dárdahegyeket készítenek, de alapvetően még mindig kőeszközöket használnak.

A szentineléz törzs tagjai az Andamán-szigetcsoporthoz tartozó Északi-Szentinel-szigeten következetesen elutasítanak minden külső kapcsolatfelvételt. Ez a fénykép először a National Geographic 1975. júliusi számában jelent meg. ( A kép forrása: Raghubir Singh / National Geographic Képarchívum )

A kapcsolatfelvétel  gyakran tragédiába torkollott

Noha régóta köztudott, hogy a szentinelézek halálos nyílzáporral fogadják a partjaikra merészkedő idegeneket, ez sem rettentett el néhány vakmerő kalandort attól, hogy megpróbáljon kapcsolatba lépni e vad, ősközösségi törzzsel. Ezek a próbálkozások többnyire tragédiával végződtek. Az 1960-as évek végétől kezdődően az indiai hatóságok – főként Port Blair városából – néhányszor mégis megkísérelték a kapcsolatfelvételt. Az expedíciókat T. N. Pandit antropológus vezette, aki remélte, hogy békés módon közeledhetnek a sziget lakóihoz. Port Blair az indiai Andamán- és Nikobár-szigetek legnagyobb települése, egyben közigazgatási központja is. Innen indultak a külön erre a célra szervezett missziók, amelyek során a kutatók a sziget partján kikötve kókuszdiókat és egyéb ajándékokat hagytak hátra, barátságuk jeleként. Voltak apróbb eredmények – például előfordult, hogy a szentinelézek nem támadtak rájuk azonnal –, ám az 1990-es évek elején végleg felhagytak a további próbálkozásokkal. A törzs viselkedése ugyanis hirtelen megváltozott, és egy alkalommal több expedíciós tagot is megöltek. A kőkorszaki szinten élő szentinelézek a negrito népcsoporthoz tartoznak, és nemcsak a „fehér emberrel”, de a szomszédos szigetek bennszülöttjeivel – például az andamánokkal vagy a dzsavarákkal – szemben is ellenségesek. Ezért ezek a népek is nagy ívben elkerülik a hírhedt korallszigetet.

A törzs 2006-ban két halásszal végzett, akik túl közel merészkedtek a partokhoz, és ott vetették ki hálóikat. Amikor egy Port Blair-ből induló helikopter megpróbálta elszállítani a holttesteket, a szentinelézek nyilakkal támadtak rá, és kénytelen volt visszafordulni. Az utolsó ismert halálos incidens 2018-ban történt. Egy fiatal, idealista amerikai hittérítő, a 27 éves John Allen Chau – figyelmen kívül hagyva az indiai kormány 1996 óta érvényben lévő, a sziget látogatását tiltó rendeletét – megpróbált kapcsolatba lépni a törzs tagjaival. Egy halászhajó vitte a közelbe, majd egy kenuba szállva egyedül evezett a partra. A halászhajó legénysége szerint Chau alig ért partot, a bennszülöttek azonnal nyilakkal támadtak rá és megölték, holttestét pedig magukkal vitték az erdő belsejébe. Máig nem lehet pontosan tudni, hogy az elmúlt évtizedek vagy akár évszázadok során hányan estek áldozatul a szentinelézeknek. Az indiai hatóságok azóta is szigorúan figyelmeztetnek mindenkit, hogy ne közelítsenek a szigethez. Az emberiség egyik utolsó valódi ismeretlenje tehát továbbra is Szentinel marad – egy olyan hely, amelynek titkait talán soha nem fogjuk megismerni, és talán jobb is így.