A világ legunalmasabb videojátékának készült, sosem adták ki, mégis legenda lett belőle! ( Desert Bus, 1995 )

Az arizonai Tucsonból a nevadai Las Vegasba való út busszal örülbelül nyolc órát vesz igénybe, miközben a sofőr átlagosan 45 mérföldet per órával halad ( kb. 72 km/h ). Ez az út nem csak hosszú, de unalmas is, hiszen főként egyhangú sivatagi tájat láthat az ember, talán némi változatosságot jelentve néhány másik sivataggal. Az egyetlen izgalom, amit kínál, az lehet, ha egy balszerencsés légy felkenődik a szélvédőre.

Bár sok más érdekesebb témához képest talán furcsának tűnhet, mégis a Desert Bus nevű játék erről szól. Ez a játék, melynek címe sokat elárul ( Sivatagi Busz ), egy autószimulátor volt, melyet a kilencvenes években alkottak meg. A játék része volt egy gyűjteménynek, melyet az Amerikában népszerű illuzionista-showman páros, Penn & Teller neve fémjelzett. Bár a gyűjtemény tartalmazott hagyományos játékokat is, mint például az egyik lövöldözős játék, ahol a két bűvész is szerepelt, emellett öt kisebb program is helyet kapott benne, melyekkel a játékosok tréfálhatták meg barátaikat. Az egyik ilyen tréfa például arról szólt, hogy egy gorilla adott meg egy születésnapot a játékosnak ( valójában ezt a beállítást a játékos már korábban megadta egy titkos menüben ), másik pedig egy olyan verseny, ahol két játékos küzdött, hogy ki szerez több pontot egy lövöldözős játékban, de mindig az 1-es számú játékos nyert, beépített csalásokkal. Ennek a gyűjteménynek azonban a legemlékezetesebb darabja kétségkívül a Desert Bus.

A szélvédőre placcsanó légy 🙂

Az alapötletet a Penn & Teller duó barátja, Eddie Gorodetsky producer adta, amikor az illuzionistákkal egy tévés fellépésre készült. Az ő segítségükkel született meg a játék, mely egy tréfa volt az akkori videojátékok erőszakkal és valóságtól való eltávolodással kapcsolatos kritikáira válaszul. A Desert Bus lényege az, hogy ha a játék elindul, akkor nem lehet leállítani. Nincs lehetőség szüneteltetni, nincs pause gomb, ha a játék előtt ülő virtuális sofőr elhagyja Tucsont, akkor Vegasig kell vezetnie. Ez nyolc órát vesz igénybe, valós időben. A buszt nem lehet magára hagyni, mert kicsit jobbra hord, ezért folyamatosan ellenkormányozni kell. Közben a játékos csak a sivár pixelsivatagot és a buszban himbálózó wunderbaumban gyönyörködhet, és pár óránként a szélvédőre placcsanó legyekre figyelhet fel. Ha az éjszaka beáll, akkor az ég sima kékről sima lilára, majd feketére vált, és éjszaka is vezetni kell. Ha a játékos összetöri a buszt, akkor egy autómentő tréler jön és visszavontatja Tucsonba, szintén valós időben. Ha nyolc óra vezetés után a játékos eljut Las Vegasba, akkor kap egyetlen pontot, és a játék megkérdezi, hogy ellenkező irányba is indulhat-e a járat. És hogy még jobban fájjon mindez: sehol nem száll fel utas a buszra, se odafelé, se vissza. Az egész egy nagy trollkodás, ugyanakkor zseniális szatíra, miközben játékélményként értelmezhetetlen, mert hozzá képest a Sátántangó egy kapkodó vágásokkal előadott Die Hard-folytatásnak tűnik. A Desert Bus 1995-re már gyakorlatilag elkészült, áprilisban szándékozták kiadni Sega CD-re, de a kiadó csődje miatt végül sosem jelent meg.

Tíz évre el is felejtődött az egész, de akkor egy újságíró megtalálta a sajtópéldányt, és elküldte a Lost Levels nevű, kiadatlan videojátékokkal foglalkozó oldalnak. Az oldal rögtön írt is egy posztot a játékról és kitette a sajtópéldányt is a netre, ahonnan az megindult hódító útjára. A Desert Bus az „annyira tré, hogy az már jó” logika mentén underground kúltjáték lett, és egyre nagyobb rajongótábor alakult körülötte. Egyre több játékos szerzett tudomást a furcsa antijátékról, és 2007-ben például egy kanadai netes csapat, a LoadingReadyRun tagjai is játszottak vele, majd a Desert Bus-hype a következő sebességbe kapcsolt. Ez inspirálta a LoadingReadyRun csapatát arra, hogy jótékony célt is társítsanak a játékhoz. Így alakult meg a Desert Bus for Hope nevű jótékonysági akció, aminek keretében a csapat tagjai 2007 novemberében váltott műszakban vezették a buszt. Közben online közvetítettek mindent, és adományokat kértek a Child’s Play nevű jótékonysági szervezetnek. Minél több az adomány, annál tovább szenvednek ők is a pixelsivatagban. Az akció a Penn és Teller figyelmét is felkeltette, akik támogató üzeneteket küldtek, és adományokat is adtak.

Bár eleinte egyszeri eseménynek tervezték az akciót, a siker után a kanadai társaság újra megrendezte az árverést, és aztán a következő években is. A Desert Bus for Hope híre egyre több emberhez jutott el, és az adományok összege is folyamatosan nőtt. Az internetes jótékonysági akció Pennék támogatásával a mai napig folytatódik, és a 2007-es indulása óta számos rekordot döntött meg. A Desert Bus for Hope miatt nőtt az érdeklődés a játék iránt, ami egy igazi videojáték-legendává vált. Még Penn is többször beszélt róla a podcastjében. Maga a játék pedig, bár eredetileg 1995-ben készült el, csak 2011-ben jelent meg Androidra és iOS-re, és később még más platformokra is adaptálták. A kritikák szerint azonban még virtuális valóságban is unalmas nyolc órán át buszozni.