1956 őszén egy tizenöt éves budapesti lány fényképe járta be a világot. Vöröses haja, szeplős arca, komoly, mégis különös derűt sugárzó tekintete, pufajkája, gumicsizmája és a vállán nyugvó géppisztoly olyan képet alkotott, amely egyszerre volt megrendítő és felemelő. A rommá lőtt Budapest közepén álló Szeles Erika Kornélia hamarosan nem csupán egy ismeretlen magyar kamaszlány lett: a szabadságért küzdő magyar forradalom egyik ikonikus alakjává vált. A kép azonban tragikus iróniát hordozott. Mire a dán fotóriporter, Vagn Hansen felvételei eljutottak a nyugati világba, Erika már nem élt. A lány, akinek arca a bátorság, a remény és a szabadság jelképévé vált, mindössze tizenöt évesen halt meg Budapest utcáin, az 1956-os forradalom leverésének napjaiban. Szeles Erika története ezért több egyszerű hőstörténetnél. Egy gyermek története, akit a háború, az árvaság, a nélkülözés és a történelem formált felnőtté túl korán; egy különös, öntörvényű és feltűnően szép fiatal lányé, aki saját korát meghaladó érdeklődéssel figyelte a világot; és végül egy mártíré, akinek emlékét egyetlen fénykép őrizte meg a világnak.
Szeles Erika Kornélia 1941. január 6-án született Budapesten. Gyermekkora már korán összekapcsolódott a huszadik század legsötétebb magyarországi történelmével. Édesapja, Szeles Sándor 1944-ben halt meg; halálának pontos körülményei nem teljesen tisztázottak. Egyes adatok szerint koncentrációs táborban vesztette életét, más források szerint a budapesti gettóban halt meg. Erika ekkor mindössze hároméves volt. Édesanyja, Blumenfeld Noémi – akit a környéken Baba néniként ismertek – egyedül nevelte tovább a kislányt. Szűkös körülmények között, társbérletben éltek a Bezerédi utcában. A szomszédok visszaemlékezése szerint Erika sokszor maradt magára, és sok időt töltött másoknál. Ivanits István így emlékezett rá:
„Erika sokat volt magára hagyatott, sok időt töltött nálunk.”
Ez a rövid mondat talán többet mond a gyermekkoráról, mint egy hosszú életrajzi leírás. Egy olyan kislány képe rajzolódik ki előttünk, akinek nagyon korán kellett megtanulnia önállónak lenni. Iskolatársai emlékeiben azonban már nem egy szürke, háttérbe húzódó gyermek jelenik meg. Egykori osztálytársa „vörös hajú, szeplős kislányként” emlékezett rá, aki körülbelül 165 centiméter magas volt. Feltűnő megjelenése és különleges ruhái már ekkor megkülönböztették társaitól.
„Arra emlékszem – talán mert 14 éves kislány voltam –, hogy különös ruhái voltak.”
Az ötvenes évek Magyarországán a legtöbb gyermek egyszerű, hasonló szabású ruhákban járt. Erika azonban olyan öltözékeket viselt, amelyek szokatlannak számítottak. Egykori osztálytársa különösen egy kék-zöld összeállításra emlékezett, amelyet Erikán látott először.
„Erikának volt egy-két nagyon szép ruhája, én például rajta láttam először kék-zöld összeállítást.”
A visszaemlékezésekből egy különleges szépségű, karakteres lány alakja bontakozik ki. Nem a későbbi ikonikus fénykép miatt lett különleges; a fénykép csupán megőrizte és a világ számára láthatóvá tette azt az egyéniséget, amelyet környezete már korábban is érzékelt. Földes Tamás emlékei némileg más képet őriztek róla. Ő inkább vadóc, fiús külsejű kamaszként látta Erikát:
„Inkább tűnt vadóc csitrinek, mint serdülő ifjú hölgynek. Haját fiúsan rövidre vágatta, szívesebben járt nadrágban, mint szoknyában.”
A két leírás nem feltétlenül mond ellent egymásnak. Inkább azt mutatja, hogy Erika megjelenésének egyik legfontosabb sajátossága éppen az volt: nem illett könnyen a megszokott formákba. Egyszerre lehetett elegáns és fiús, feltűnő és zárkózott, mosolygós és komoly. Gyermekkorának egyik különleges epizódja volt, hogy a háború után három hónapot Dániában tölthetett a Rädda Barnen gyermeksegélyező szervezet programjának keretében. Az élmény nemcsak ritka lehetőség volt számára, hanem egy másik világ megtapasztalása is. Hazatérése után úttörővasutas lett, majd nem folytatott hagyományos középiskolai tanulmányokat, hanem szakácstanulónak állt a Béke Szállóban. A felnőttek között töltött idő és nagybátyja, Bondi Endre irodalmi köre szellemi érdeklődését is erősítette. Erika nem egyszerűen jelen volt ezekben a beszélgetésekben: véleménye volt a kor politikai kérdéseiről. Földes Tamás szerint meglepő érettséggel kapcsolódott be a vitákba, és különösen a Petőfi Kör körül zajló változások érdekelték.
„Véleménye volt a Petőfi Körben zajló vitákról, lángoló szemmel reménykedett valamiféle demokratikus megújulásban.”
Ez a mondat különösen fontos, mert megmutatja azt a lelki utat, amely a forradalomhoz vezetett. Erika olyan korban nőtt fel, amelyben az ideológia meghatározta az emberek mindennapjait. Édesanyja mélyen kommunista meggyőződésű volt, Erika azonban idővel más következtetésekre jutott. Egy idősebb barát hatására egyre inkább az antikommunizmus és a változás eszméje felé fordult. Amikor 1956 októberében kitört a forradalom, Erika már nem csupán kívülről figyelte az eseményeket. Bekapcsolódott a felkelők közé, és megtanulta kezelni a géppisztolyt. A történelem egyik legmegrázóbb paradoxona, hogy egy tizenöt éves lány kezében fegyver jelent meg – miközben a fényképeken továbbra is ott van benne valami megdöbbentően fiatalos és törékeny. Ekkor találkozott Vagn Hansennel. A dán fotóriporter Budapesten dolgozott a forradalom napjaiban, amikor meglátta Erikát. Hansen később így idézte fel a pillanatot:
„Véletlenül sikerült egy olyan képet csinálnom, amely bejárta a világot és a forradalom jelképévé vált.”
A fotós egy komoly tekintetű, szép lányt látott meg, pufajkában, vállán orosz géppisztollyal. Megkérte, hogy álljon modellt neki. Erika megtette. És ezzel megszületett egy ikonikus kép. A fényképen nem egy egyszerű propagandafigura látható. Egy tizenöt éves lány néz ránk. Arca szép, fiatal és tiszta, tekintetében azonban ott van valami szokatlanul komoly. A haj, az arc vonásai, a pufajka és a fegyver kontrasztja szinte filmszerűvé teszi a jelenetet. A háborús romok és a fiatal lány szépsége együtt olyan erős vizuális képet alkottak, amelyet a világ nem tudott elfelejteni. A dán fiatalok különösen erősen reagáltak rá. Henning Schultz 1956-ban még tizenöt éves diákként látta a Billed Bladet címlapján Erikát. Évtizedekkel később is megőrizte a képet és a lapokat.
A 15 éves Szeles Erika Kornélia forradalmár, géppisztollyal. Színezte: Mércse Máté
„Mindannyian megszerettük őt, azt gondoltuk, nagyon erős, bátor és csinos.”
Tudtad? ( történelmi érdekességek )
Hasfelmetsző Jack még gyilkolt, mikor a Nintendo-t megalapították. Hasfelmetsző Jack, a híres londoni sorozatgyilkos 1888-ban követte el gyilkosságait, illetve 1889-ben történt bűncselekményt is még az ő nevéhez fűznek. 1889. szeptember 23.-án alapították meg a japán Nintendo céget, mely akkoriban kézzel készített kártyákat értékesítettek.
Ez a visszaemlékezés azért megrendítő, mert egy másik tizenöt éves fiú szemével láttatja Erikát. A számára ismeretlen magyar lány egyszerre lett távoli hősnő és kamaszkori ideál. Schultz felnőttként sem felejtette el. 2006-ban, a forradalom ötvenedik évfordulója közeledtével Magyarországra utazott, hogy megtalálja Erikát és visszaadja neki a régi újságokat. Nem tudhatta, hogy a lány, akit egész életében keresett, már fél évszázada halott. A kutatás során lassan összeállt Erika története. Egykori osztálytársak, szomszédok, munkatársak és ismerősök jelentkeztek. Így vált egyre világosabbá, hogy a fényképen szereplő „Erika” valójában Szeles Erika Kornélia volt. Almerigo Fonda, aki Erikával együtt táncolt egy néptánccsoportban, egészen más oldaláról emlékezett rá. Szerinte Erika csendes, visszafogott, mosolygós és szerény lány volt, aki nem akart a társaság középpontjába kerülni. Szekeres Pál, aki a Béke Szállóban ismerte, még egyszerűbben fogalmazott: Erika nem volt bánatos természetű. Örökké mosolygott, és mindig igyekezett segíteni másoknak. Aracs János pedig kamaszkori rajongással emlékezett rá:
„Okosabb és fejlettebb volt nálam, felnéztem rá. Tetszett a cserfessége, a haja, a talpraesettsége.”
Majd hozzátette:
„Bejött géppisztollyal a konyhába, és megrettentem tőle.”
Ezek a személyes emlékek teszik igazán emberivé Erika történetét. A történelemkönyvekben könnyű egy mártírt jelképpé változtatni. Sokkal nehezebb elképzelni mögötte a valódi embert: a kislányt, aki ruhákat választott, táncolt, vitatkozott, mosolygott, barátai voltak, és akinek mások talán tetszettek, ő pedig másoknak tetszett. A forradalom azonban egyre véresebbé vált. Erikát barátai meggyőzték arról, hogy tizenöt évesen túl fiatal ahhoz, hogy fegyverrel harcoljon. Ő végül letette a fegyvert, és a Vöröskereszt önkéntes ápolójaként kezdett segíteni a sebesülteken. Ez a részlet különösen fontos: a fényképen látott fegyveres lány története nem egy egyszerű, végig fegyveres harcos története. Erika a harc után a segítségnyújtás felé fordult. 1956. november 8-án azonban ismét elindult otthonról. Ivanits György, a család egykori szomszédja így emlékezett:
„Megjelent Erika egy fiúval és a dobtáras géppisztollyal.”
A két fiatal a lőszert készítette elő. Erika elmondta, hogy vöröskeresztesként a sebesülteket menti, a fiú pedig forradalmár. Az édesanyja ekkor zokogva próbálta visszatartani.
„Édesanyja ordítva sírt és könyörgött neki, hogy ne menjen el, mert mintha tudta, érezte volna, hogy meg fogják ölni.”
A jelenet szinte tragikus előérzetként áll előttünk. Egy anya megpróbálja megállítani tizenöt éves gyermekét, de a lány úgy érzi, mennie kell. Erika és társa ezután elindultak. A Blaha Lujza tér környékén egy megsebesült bajtárshoz igyekezett segítséget nyújtani. Amikor lehajolt a sérülthöz, szovjet géppisztolysorozat érte. Ivanits György később így emlékezett:
„Majdnem egy egész tár lőszer volt benne. Keresztbe sorozták, és még a vöröskeresztes ruha is rajta volt.”
Szeles Erika Kornélia 1956. november 7-én, illetve a visszaemlékezések szerint a november 7–8-i események során vesztette életét. Mindössze tizenöt éves volt. Halálának híre azonban nem jutott el azonnal az édesanyjához. Noémi kétségbeesetten kereste lányát Budapest kórházaiban, halottasházaiban és mindenütt, ahol remélhette, hogy valaki tud róla. Árki József, Erika egykori szakácstanuló-társa csak napokkal később tudta rászánni magát, hogy közölje vele az igazságot. Erikát 1956. november 14-én temették el a Fiumei úti sírkertben. Sírján az édesanyja által megfogalmazott fájdalom örökre megmaradt:
„Felejthetetlen egyetlen drága kicsi lányom Erikám, 1941. I. 6. – 1956. XI. 7.”
Nehéz ennél megrendítőbb mondatot elképzelni. Nem hősről, nem szimbólumról, nem történelmi alakról beszél benne az anya, hanem egyszerűen a gyermekéről: „egyetlen drága kicsi lányom”. Talán éppen ezért kell Erikára nem pusztán a híres fénykép alapján emlékeznünk. A kép ugyanis egy pillanatot őrzött meg. A visszaemlékezések viszont egy embert. Egy lányt, aki szeretett táncolni, akinek különleges ruhái voltak, akinek tetszett a szabadság gondolata, aki vitatkozott, nevetett, segített másoknak, és aki kortársai szerint okos, talpraesett, cserfes és feltűnően szép volt. Egy lányt, akinek életét a történelem olyan gyorsan szakította félbe, hogy a világ már csak a róla készült fényképen keresztül ismerhette meg.
Szeles Erika Kornélia ma már nem csupán egy fénykép. A fotó természetesen az egyik legerősebb emléke 1956-nak. A pufajkás, géppisztolyos, vörös hajú fiatal lány alakja a magyar forradalom egyik legismertebb vizuális jelképe lett. Szépsége és komoly tekintete különös erőt kölcsönöz a képnek: egyszerre látunk rajta egy gyermeket és egy olyan embert, aki történelmi pillanatban vállalt szerepet. De a kép mögött ott volt egy valódi élet.Egy apa nélkül felnőtt kislány. Egy sokat egyedül lévő gyermek. Egy különleges ruhákban járó, kissé különcnek tartott iskolás. Egy dániai utazást megélt fiatal. Egy szakácstanuló, aki táncolt és irodalmi vitákban vett részt. Egy tizenöt éves lány, aki a szabadság reményében közelebb került a forradalomhoz. És végül egy vöröskeresztes önkéntes, aki egy sebesült társához indult, amikor halálos lövedék érte. Ezért Szeles Erika történetét kegyelettel kell szemlélnünk. Nem azért, mert a történelem egy fényképen hősnővé emelte, hanem azért, mert a fénykép mögött valóban ott volt egy fiatal magyar ember, akinek életét egy kegyetlen korszak vette el. Erika a magyar emlékezetben mártírrá vált. Nem a nagy szavak, hanem az áldozata révén. Egy tizenöt éves lány, aki még élhetett volna, felnőhetett volna, családot alapíthatott volna, megöregedhetett volna – ehelyett egy történelmi pillanatban halt meg Budapest utcáján. A róla készült fénykép ezért ma már nem egyszerűen a szépség és a fiatalság ikonikus ábrázolása. Egy elveszett élet emléke is. És talán amikor ránézünk arra a fiatal lányra, nem is a géppisztolyt kell először meglátnunk, hanem az arcát. A vörös hajú, szeplős, gyönyörű tizenöt éves lányt. Erikát. A „drága kicsi lányt”, akit egy anya soha nem felejthetett el, és akit a magyar történelem – immár örökre – 1956 mártírjai között őriz.
A cikk írásába besegített: ChatGPT ( OpenAI mesterséges intelligencia kutató laboratórium által kifejlesztett chatbot )
Hirdetés
