Vannak színészek, akiket egy-egy emblematikus szerepük miatt őriz meg az emlékezet. És vannak olyanok, akiknek egész élete önmagában is történelem. Baranyi László az utóbbiak közé tartozik. A magyar közönség számára elsősorban a Família Kft. szeretetre méltó nagypapájaként vált országosan ismertté, alakításában azonban mindig volt valami abból a különös derűből és élettapasztalatból, amelyet csak az szerezhet meg, aki szinte egy teljes évszázad történelmét élte végig. Baranyi László nem egyszerűen hosszú életű művész: olyan nemzedékhez tartozik, amely gyermek- és fiatalkorában megtapasztalta a háború előszelét, Budapest ostromának borzalmait, a politikai diktatúra természetét, az 1956-os forradalom napjait és az azt követő megtorlásokat is. 1927. június 14-én született Budapesten. Gyermekkorának és fiatalságának meghatározó évei egy olyan korszakra estek, amikor Európa ismét háború felé sodródott. Csongrádon járt gimnáziumba, és ahogy később visszaemlékezett, az akkori iskolarendszerben már nagyon fiatalon találkozott a hazafias neveléssel, Trianon emlékével és a háború gondolatával.
„Trianon után a mi generációnkat már arra nevelték, hogy ne nyugodjunk bele a békeszerződésbe. Minden reggel úgy köszöntöttük a tanárt, hogy »Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország«. Így akartak minket ráhangolni arra, hogy készüljünk az újabb háborúra.”
A mondat mögött nem pusztán történelmi emlék húzódik meg. Baranyi László számára ez volt az a világ, amelyben felnőtt: egy ország, amely az első világháborús vereség és Trianon traumáját hordozta, miközben Európa újabb fegyveres konfliktus felé tartott.
„Bár ez siker volt, a tanáraink akkor is a realitás talaján tartottak minket, tudtuk, hogy a háború így is benne van a levegőben. Nem is ért váratlanul, amikor az iskolában kihirdették ’39-ben, hogy megtámadták Lengyelországot a német csapatok.”
Az akkor még gyermek Baranyi számára a történelem hamarosan személyes tapasztalattá vált. Mire elérte a tizenhetedik életévét, már nem
A háború előszelétől Budapest ostromáig
A család 1942-ben már egyre közvetlenebbül érzékelte a háború következményeit. Baranyi László édesapja kivette őt a csongrádi bentlakásos iskolából, és Budapestre vitte.
„Abban az évben már voltak itthon is bombázások. Az éles harc azonban csak egy évvel később lépte át a magyar határt is, amikor hadat üzentünk Amerikának. Apám akkor mondta, hogy itt lett a népünk sorsa megpecsételve, ezt nem lehet megnyerni.”
Ez a mondat jól érzékelteti azt a józan felismerést, amelyet a családban már ekkor megfogalmaztak. Az ország háborúba lépett, miközben a katonai és politikai helyzet egyre reménytelenebbé vált. 1944 őszén pedig Magyarország közvetlenül is a frontvonal részévé vált. Baranyi László édesapja, aki rendőrtiszt volt, úgy gondolta, hogy fia számára a katonai szolgálat legalább valamiféle védelmet jelenthet.
„Amikor Szálasi Ferenc átvette a hatalmat és megszállták Magyarországot, apám azt tanácsolta, vonuljak be katonának, mert legalább lesz a kezemben fegyver, és ha úgy alakul, meg tudom magam védeni.”
1944 decemberében Baranyi László barátaival együtt csatlakozott az Egyetemi Rohamzászlóaljhoz. Tizenhét éves volt. A körülmények azonban már nem hasonlítottak egy szabályos katonai kiképzéshez.
„A barátaimmal együtt elmentünk katonának, 1944 decemberében csatlakoztunk az Egyetemi Rohamzászlóaljhoz. Szinte mindenki jött akkoriban 16–60 év között, kiképzést azonban nemigen kaptunk.”
Ez önmagában is sokat elmond Budapest ostromának egyik sajátosságáról. A város védelmében a reguláris alakulatok mellett egyre nagyobb számban jelentek meg olyan fiatalok és civilek, akiknek sem megfelelő katonai tapasztalatuk, sem valódi választási lehetőségük nem volt. A város gyűrűbe zárása után a harcok mindennapi valósággá váltak. Baranyi családjának története közben párhuzamosan futott a katonai eseményekkel. Nagynénjének baleseti kórháza volt, amelynek pincéjében apja és nagybátyja bunkert épített. Édesapja rendőrtisztként, nagybátyja pedig korábbi hadifogolyként próbált felkészülni arra, ami következett.
„Apám rendőrtiszt volt, a nagybátyám pedig korábban volt hadifogságban, ahol megtanult oroszul. Azt tervezték, ha Pest elesik, jelentkeznek a szovjet katonai parancsnokságon és felajánlják a szolgálataikat, s így is lett.”
A családtagok tehát más-más módon készültek ugyanarra: Budapest elkerülhetetlennek látszó ostromára.
Baranyi László karpaszományos tizedes, Egyetemi rohamzászlóalj
Harc a Rózsadombon
Baranyi László katonai szolgálatának története különös epizódokat is tartalmaz. Egy barátjával együtt igyekeztek a csapat végén maradni, parancsnokuk pedig lehetőség szerint úgy szervezte az alakulat mozgását, hogy a fiatalok minél kevésbé kerüljenek közvetlen közelharcba. A történelem azonban végül őket is utolérte. A Rózsadombon kerültek bevetésre, ahol már valódi fegyveres összecsapások részesei lettek.
„A Rózsadombon kerültünk bevetésre. Ott az mondta a parancsnokunk, hogy szükség törvényt bont, mindenki belátásra szerint mentse az életét. Ott keményen lövöldöztünk a ruszkikra. Nem tudom, lőttem-e emberre, nem emlékszem rá, ez annyira más tudatállapot volt. Ahol mozgást láttam, oda lőttem.”
A visszaemlékezés talán legmegrázóbb része éppen az, hogy nem próbálja utólag hősi történetté alakítani a történteket. Egy tizenhét éves fiú szemszögéből beszél, aki egy lövészárokban próbál életben maradni.
„A legélesebb helyzetet a lövészkútban éltem meg, ahol másfél órán át pergőtüzet kaptunk. Egy magyar golyószóróm volt, ami nagyon jó fegyvernek számított. Nagyon féltünk, volt, aki mellettem szó szerint összecsinálta magát. Én csak folyamatosan imádkoztam, azóta vagyok Istenhívő. Édesanyámra gondoltam közben, hogy vajon találkozunk-e még.”
Ez az emlék évtizedek múltán is változatlan erővel élt benne. Nem a csata katonai részletei voltak számára a legfontosabbak, hanem az érzés, amelyet a pergőtűz alatt átélt: a halál közelsége és az édesanyjára való gondolás.
Baranyi László 1945-ben a harcok szünetében
A háború vége nem jelentette a borzalmak végét
Budapest ostroma 1945 februárjában véget ért. A város védőinek egy része megpróbált kitörni a bekerítésből, amelynek során rendkívül súlyos veszteségek keletkeztek. Baranyi László alakulatát ekkor már egy fiatal csendőr vette át, aki nem akarta a fiatalkorúakat a végsőkig tartó harcba küldeni.
„A sereget ezután egy alig harmincéves csendőr vette át, aki kijelentette, ő nem akar gyerekgyilkos lenni, így a színész és társai dönthettek arról, részt vesznek-e a kitörésben vagy sem. Ők pedig azonnal tépték le magukról valahányan a katonaruhát, majd dobták az árokba.”
Baranyi László így már civilként élte át a szovjet csapatok bevonulását. Az eseményt később hivatalosan felszabadulásként nevezték, ő azonban a saját tapasztalatai alapján másként tekintett rá.
„Hihetetlen, mit éltem meg. Ezek olyan traumák az ember életében, amik beleégnek az agyába. Ezzel kellett megtanulnom együtt élni. Képzeljék, a mai napig előttem van az első orosz katona arca, akit megláttam. Nem tudom elfelejteni a vonásait, és hogy mennyire remegett, amikor a sereg tolta őt előre golyófogónak.”
A történet azért különösen fontos, mert megmutatja: a háború lezárása nem feltétlenül jelenti az egyén számára a trauma végét. A fegyverek elhallgathattak, de az átélt események emléke egy életen át elkísérhette az embert. Baranyi László későbbi életében is vissza-visszatért ehhez az időszakhoz.
„A fronton átélt traumák beleégtek az agyamba.”
Tudtad? ( történelmi érdekességek )
Az ókori Egyiptomban a szolgákat mézzel kenték be, hogy inkább ők vonzzák a legyeket, s a fáraót ne zaklassák a bogarak. A szolgák sora amúgy sem volt túl fényes akkoriban, mivel gyakran, ha meghalt egy fáraó, vele együtt eltemették az összes szolgáját, háziállatát és ágyasát is.
Ez a rövid mondat talán az egész háborús emlékezésének lényege. A történet nem egy kalandos ifjúsági epizód volt számára, hanem olyan élmény, amely személyiségének mély rétegeit alakította.
Pihenőben a Rózsadombon Baranyi László és bajtársása Jánosi János
Egy bajtárs megmentése
A háborúhoz kötődő egyik legfontosabb története egy katonatársához kapcsolódik. Baranyi László a harcok során a hátán hozta ki egyik társát a frontról, és ezzel megmentette az életét. A történet különlegessége, hogy nem maradt pusztán egy későbbi visszaemlékezés. Az eseményről készült feljegyzéseket évtizedekkel később megtalálták, majd megkeresték azt a katonát is, akinek életét Baranyi megmentette. Az egykori bajtárs időközben 1956 után Kanadába került, de megerősítette a történteket. A háborúban tanúsított helytállásáért Baranyi László közel négy évtizeddel később vitézi rangot is kapott. Ez az epizód más megvilágításba helyezi az egykori tizenhét éves katonáról szóló történeteket. Nem arról van szó, hogy egy tapasztalt katona teljesített hőstettet, hanem arról, hogy egy fiatal ember egy embertársát próbálta megmenteni egy olyan helyzetben, amelyben saját élete is minden pillanatban veszélyben volt.
1956 – egy újabb történelmi fordulópont
A háború után Baranyi László életének új fejezete kezdődött. Érettségi után édesapja kívánságára a Közgazdaságtudományi Egyetemre került, ahol két évig tanult. 1948-ban bevonult katonának, közben levelező tagozaton elvégezte a Testnevelési Főiskolát, és aktív sportolóként gátfutással is foglalkozott. 1952-ben leszerelt, majd bekerült a Színművészeti Főiskolára. Itt azonban egy olyan politikai korszak újabb áldozatává vált, amelyben egy feljelentés is derékba törhette egy fiatal ember pályáját. Egyik évfolyamtársa „belső ellenségként”, uszítás vádjával jelentette fel. Pártfegyelmi eljárás után eltávolították a főiskoláról. 1956-ban ismét olyan történelmi események közepén találta magát, amelyek az egész ország sorsát meghatározták.
„Már előszerződésem is volt a Déryné Színházhoz, ha elvégzem a tanodát. De hát jött ’56. Hol lett volna a helyem? Azt a tizenkét napot nem lehet elmondani. Az ÁVH borzalmas dolgokat csinált.”
Az utcákon ismét sebesültek, halottak és fegyveresek jelentek meg. A fiatal színész nemcsak szemlélője, hanem segítője is lett a történteknek.
„Raktuk föl a sebesülteket, mert a mentőautók már nem bírták. Teherautók jöttek, leengedték az oldalukat, és arra tettük föl az embereket. Terítőket hoztunk ki a vendéglőkből, hogy elkössük a sebeket, nehogy elvérezzenek.”
A történelem ismét belépett az életébe. Néhány évvel korábban még Budapest ostromának lövészárkaiban próbált túlélni, 1956-ban pedig ugyanabban a városban próbált sebesülteken segíteni. És mégis: a színházhoz visszatért. A Déryné Színház társulatában olyan művészek is helyet kaptak, akik a forradalom utáni megtorlások idején börtönből szabadultak. Baranyi László visszaemlékezése szerint ebben döntő szerepe volt Ascher Oszkár igazgatónak.
„Beindult a Déryné Színház – és itt meg kell említenem Ascher Oszkár igazgató urat. Az összes börtönből szabadult kollégámat szerződtette. Mondták is neki, hogy ellenforradalmárokat szerződtet. Ő erre azt mondta: egy bűnért nem lehet egy embert kétszer megbüntetni. Leülte a büntetését? Akkor álljon meg a színpadon.”
Baranyi számára a színház így nem pusztán hivatás volt. Egyfajta menedék, újrakezdés és közösség is.
„Olyan társulat jött össze, hogy jártuk az egész országot. A legkisebb falvakba is elmentünk. Kosztümben, sminkben, zenekarral. Shakespeare-t játszottunk, klasszikusokat, magyar darabokat, szovjet darabokat, ahogy akkor elő volt írva. Mindig szeretettel fogadtak bennünket. Nekem ez hatalmas élmény maradt. A színház akkor tényleg ünnep volt.”
A színészi pálya azonban nem ért véget. Egy ismerőse ajánlotta neki Rózsahegyi Kálmán színiiskoláját, ahol 1957-ben diplomát szerzett. Ezután több vidéki és fővárosi színházban dolgozott. Játszott az Állami Déryné Színházban, a kaposvári Csiky Gergely Színházban, a Pécsi Nemzeti Színházban, a szolnoki Szigligeti Színházban és a kecskeméti Katona József Színházban. Később a Mikroszkóp Színpad, a Nemzeti Színház, majd ismét a Mikroszkóp Színpad művésze lett. Színészként sokféle karaktert formált meg. Pályájának egyik különlegessége, hogy nem szorult egyetlen szerepkörbe: komikus és karakterszerepekben, színházi előadásokban, kabaréban és televíziós produkciókban egyaránt otthonosan mozgott. A közönség azonban végül egy olyan szerepben szerette meg igazán, amely szinte összeforrt a személyiségével.
A „Szép nagypapa” – egy ország kedvence
1990-ben elindult a Família Kft., amelyben Baranyi László a nagypapa szerepét alakította. A figura országos ismertséget hozott számára, és generációk számára vált ismerős arccá. A szerep különös módon összegezte mindazt, amit róla a közönség később gondolt: a humort, a melegséget, az életbölcsességet, a kissé csibészes derűt és azt a szerethető karaktert, amely mögött azonban ott volt egy szinte hihetetlen múlt. A televíziós nagypapa és a háborút megjárt tizenhét éves fiú látszólag két külön személyiség. Valójában ugyanannak az embernek két arca. Az egyik mögött a háború, az ostrom, a lövészárok, a félelem és a túlélés áll. A másik mögött a humor, a család, a színház és a közönség szeretete. Baranyi László pályája ezért is különleges. A színpadon és a képernyőn sokféle karaktert játszott, de talán éppen azért tudott ennyire hitelesen szerethető idős embereket megformálni, mert az élet valódi szerepeiből már nagyon sokat végigélt.
Csonka András ( Pinyó, balra ), Baranyi László ( Nagypapa, középen ) és Xantus Barbara ( Szép Klára, jobbra ) a Família Kft. egyik jelenetében, egy medence partján. A népszerű magyar televíziós sorozat ( amelyet 1991 és 1999 között vetítettek ) Baranyi László számára országos ismertséget hozott.
Baranyi László életére nehéz egyetlen jelzőt találni. Színész, sportoló, katona, túlélő, férj, apa, nagypapa és egy egész korszak tanúja egyszerre. Több mint kilenc évtizeden át nemcsak megélte a magyar történelem fordulatait, hanem számos alkalommal közvetlenül is benne állt azok sűrűjében. Tizenhét évesen fegyvert fogott Budapest védelmében. Megjárta a Rózsadomb lövészárkait, pergőtüzet élt át, és szembenézett azzal a félelemmel, amelyet egy fiatal ember számára talán elképzelni is nehéz. Egy katonatársát a hátán hozta ki a frontról, és évtizedekkel később a történtek hivatalos megerősítést is nyertek. A háború után azonban nem a katonai múlt határozta meg az életét. Színész lett. Megjárta a magyar színházi élet számos fontos állomását, és a politikai nehézségek, a főiskoláról való eltávolítás, majd az 1956-os forradalom sem tudta eltéríteni választott hivatásától. A közönség végül a Família Kft. nagypapájaként zárta a szívébe. Ez a szerep szinte hihetetlen kontrasztot alkotott azzal a fiatallal, aki egykor a budapesti ostromban küzdött az életéért. De talán éppen ez adta Baranyi László alakításainak sajátos hitelességét. A mosoly mögött ott volt egy ember teljes élete. A szerethető személyiség, a derű és a humor mögött ott rejtőzött a történelem. A nagypapa mögött ott állt a katona. A komikus mögött a túlélő. A színész mögött pedig egy olyan ember, aki megtanulta, hogy az élet értékét nem a taps, a siker vagy a szerepek száma adja. Ő maga így fogalmazott:
„A boldog élet? Nekem a Jóisten olyan embereket adott, akiket a barátaimnak nevezhettem. Főleg az öregkoromat szépítették meg. Az ember fiatalon azt hiszi, hogy a nagy dolgok számítanak. A siker, a taps, a szerepek. Aztán rájön, hogy az emberek számítanak.”
És talán ez Baranyi László egész életének egyik legfontosabb tanulsága.
„Szép életem volt – amilyen göröngyös volt az eleje, olyan szép lett a vége. Nem mondom, voltak nagy pofonok, de voltak nagy ajándékok is. A Família, a barátok, Klára, a lányom, az unokám. Hát mi kell még? A végén nem az számít, hány szerepet játszottál el, hány tapsot kaptál, hány helyen volt kiírva a neved. Hanem az, hogy kiket szerettél, és kik szerettek téged. Ha ez megvan, akkor az ember nem élt hiába.”
Baranyi László története ezért több egyszerű színészportrénál. Egy letűnő nemzedék egyik utolsó személyes tanújának története: annak az embernek az élete, aki fiatalként átment a háború poklán, később újra megélte a történelem egyik legdrámaibb magyarországi pillanatát, majd mindezek ellenére képes volt megőrizni a humort, a kíváncsiságot és az emberek iránti szeretetet. Színészként számtalan figurát formált meg, de talán legmaradandóbb szerepe mégis az volt, amelyet nem színpadon kapott: Baranyi László, a XX. század magyar történelmének derűs, szerethető, ám rendkívül sokat megélt tanúja.
Felhasznált források:
pepitamagazin.com, Baranyi László 99 éves: „Szép életem volt – amilyen göröngyös volt az eleje, olyan szép lett a vége”
hu.wikipedia.org, Baranyi László ( színművész )
vasarnap.hu, A Jóisten velünk volt – Interjú Baranyi László színművésszel
A cikk írásába besegített: ChatGPT ( OpenAI mesterséges intelligencia kutató laboratórium által kifejlesztett chatbot )
Hirdetés
