A „fake news” kifejezést Donald Trump talán a 2016-os amerikai elnökválasztási kampánya során tette igazán ismertté ( vádaskodásaival, vagy a legtöbb esetben a saját hazugságaival ), ám maga a jelenség sokkal régebbi. A félretájékoztatás szándékos terjesztése a „hírek” köntösében nem a modern kor szülötte, hanem egyidős a társadalmi kommunikációval. Már az ókori Egyiptomban és Rómában is találkozunk példákkal arra, hogy vezetők, politikusok vagy vallási közösségek szándékosan hamisították meg a valóságot, hogy ezzel befolyásolják a közvéleményt, növeljék saját hatalmukat, vagy éppen ellenfeleiket gyengítsék. A történelem során a hamis hírek mindig alkalmazkodtak az adott kor kommunikációs eszközeihez: a kőbe vésett győzelmi feliratoktól kezdve a nyomtatott pamfleteken és a szenzációhajhász újságokon át egészen a digitális közösségi hálók algoritmusaiig. A következőkben végigtekintünk azon a hosszú úton, amelyen a hamis hírek az ókortól a 21. századig alakították az emberek gondolkodását és döntéseit.
Ókor
A félrevezetés és a propaganda egyidős az emberi társadalommal. Már a Kr. e. 13. században II. Ramszesz fáraó elferdítette a valóságot: a híres kádesi csatát, amely valójában döntetlenül zárult az egyiptomiak és a hettiták között, diadalmas győzelemként ábrázoltatta. Templomai falain saját magát mutatta be, amint ellenségeit sújtja, miközben a fennmaradt egyiptomi–hettita békeszerződés mást bizonyít. A Római Köztársaság és a császárkor politikáját is átitatta az álhírterjesztés. Octavianus ( a későbbi Augustus ) tudatosan hamis hírekkel próbálta tönkretenni Marcus Antonius hírnevét: részegesnek, nőfalónak és Kleopátra bábjának állította be. Egy általa közzétett, vélhetően hamis végrendelet szerint Antonius azt kívánta, hogy halála után Alexandriában, a Ptolemaioszok mauzóleumában temessék el – ez felháborította a rómaiakat. Végül Actium tengeri veresége után Marcus Antonius önkezével vetett véget életének, miután Kleopátra téves hírt terjesztett arról, hogy ő ( a királynő ) már meghalt. A 2–3. században a keresztények ellen terjedtek rágalmak: azt állították róluk, hogy vérfertőzést és emberáldozattal járó kannibalista szertartásokat végeznek. A keresztény apologéta Lactantius viszont hasonló túlzásokat terjesztett a pogányokról, míg az ellenoldalon Porphüriosz költött történeteket a keresztények „bűneiről”. A vallási közösségek egymás elleni propagandája mindkét oldalon a hírhamisítás eszközeit használta.
Középkor
A hamis hírek egyik legsötétebb és legpusztítóbb formája a “vérvád” volt, amely évszázadokon át üldöztetésekhez, pogromokhoz és közösségek pusztulásához vezetett. Az első ismert eset 1144-ben történt Angliában: Norwich városában a fiatal Norwich-i Vilmost késszúrásokkal holtan találták az erdőben. Bár valódi tettesre sosem bukkantak, a helyi zsidó közösséget hamisan vádolták meg azzal, hogy vallási szertartás keretében gyilkolták meg. A történetet Monmouth-i Tamás, Vilmos hagiográfusa ( szentírója ) terjesztette, aki azt állította, hogy minden évben egy nemzetközi zsidó tanács dönt arról, melyik országban kell egy keresztény gyermeket húsvét idején megölni, hogy ezáltal biztosítsák a zsidók visszatérését a Szentföldre. Tamás szerint 1144-ben Angliát választották ki, és Norwich zsidóit bízták meg a gyilkosság elkövetésével. A legenda szerint a gyermek elrablása után keresztre feszítették Vilmost.
Egy illusztráció a Textus Roffensisből, amely a zsidók 1290-es Angliából való kiutasítását ábrázolja
Az események után Vilmost mártírként kezdték tisztelni: kultusza gyorsan elterjedt, és a helyi templomhoz zarándokok érkeztek, akik áldozatokat vittek sírjához. Ez a hamis vád tehát nemcsak a zsidó közösség életét keserítette meg, hanem egy álszent legendát is szült, amely generációkon át táplálta az antiszemita gyűlöletet. A vérvád-mítosz később újabb és újabb formában jelent meg. 1475-ben Trento városában terjedt el a hír, hogy a helyi zsidók meggyilkoltak egy két és fél éves keresztény kisfiút, Simoninót. Bár bizonyíték semmiféle nem volt, a teljes zsidó közösséget letartóztatták, megkínozták, és tizenöt embert máglyán elégettek. Még IV. Sixtus pápa is megpróbálta megállítani a történet terjedését, de ekkorra a rémhír már kontrollálhatatlanná vált. Az ilyen vádakat a későbbi korokban is „vérvádnak” nevezték: ezek lényege az volt, hogy a zsidókat azzal rágalmazták, hogy keresztény gyermekeket gyilkolnak meg rituális célokra, főként vallási ünnepeikhez kötve. Ezek a kitalációk évszázadokon át táplálták az antiszemitizmust, és tömeges üldözéseket, pogromokat, sőt teljes közösségek kiirtását alapozták meg. Így a vérvád az egyik legkorábbi és legpusztítóbb példája annak, miként képes a hamis hír – a mai szóval élve „fake news” – társadalmak életét és történelmét alapjaiban megrengetni.
Kora újkor
1439 után, a nyomtatás elterjedésével a hírek gyorsabban terjedtek, de semmilyen újságírói etikai norma nem létezett. A 17. században jelentek meg a forrásmegjelölés első jelei, ám az álhírek továbbra is szabadon keringtek. Az Egyesült Államok gyarmati korszakában Benjamin Franklin is írt hamis híreket: például arról, hogy indiánok mészárlásokat hajtottak végre III. György király ösztönzésére, ezzel is a függetlenségi mozgalmat támogatva. Hollandiában a 18. században a hatóságok pénzbírsággal és betiltásokkal próbáltak gátat szabni a hamis híreknek, de egyes kiadók – például Gerard Lodewijk van der Macht – újra és újra visszatértek a tevékenységhez.
Benjamin Franklin 1782-ben írta és jelentette meg a „Supplement to the Boston Independent Chronicle” című álhírt, amelyet szándékosan úgy szerkesztett, hogy brit újságok is átvegyék. A történet azt állította, hogy a britek által támogatott indiánok telepeseket mészároltak le, részletesen leírva a foglyok és családok kegyetlen megölését. A szövegben Franklin egy kitalált brit ügynök, James Craufurd hangján írt „levelet”, amelyet egy szintén fiktív tiszt, Samuel Gerrish közvetített. A levélben több száz levágott skalp felsorolása szerepelt, köztük asszonyoké, gyermekeké és foglyoké, akiket különféle kínzásokkal öltek meg. Franklin célja az volt, hogy a brit közvéleményt a telepesek oldalára állítsa a béketárgyalások idején. Az álhírt néhány londoni újság és legalább harmincöt amerikai lap közölte valóságként egészen 1854-ig, amikor a Trenton State Gazette végül leleplezte a hoaxot. ( A kép forrása: American Philosophical Society ( Amerikai Filozófiai Társaság ) )
Franciaországban a 17–18. században a canard-ok ( utcán árusított szenzációhajhász pamfletek ) két évszázadon át formálták a közvéleményt. Marie Antoinette királyné kivégzését 1793-ban részben az ellene terjesztett canard-ok okozta gyűlölet is elősegítette. Az amerikai rabszolgatartó korszakban a rabszolgaság hívei is álhírekkel igyekeztek alátámasztani ideológiájukat. Például olyan történetek terjedtek, hogy afroamerikaiak egyik napról a másikra kifehéredtek, ami pánikot keltett a déli államokban. 1730-ban Virginia kormányzója, William Gooch hamis jelentést tett egy rabszolgafelkelésről, amely sosem történt meg – mégis számos rabszolgát kínoztak és börtönöztek be emiatt.
19. század
A politikai küzdelmekben is gyakran használták a kitalált történeteket. James Cheetham 1800 és 1810 között sorra publikálta rágalmazó cikkeiket Aaron Burr ellen, amelyért gyakran perelték is. Az egyik leghíresebb eset az 1835-ös Nagy Hold-cselszövés volt. A New York-i The Sun újságban cikkek jelentek meg arról, hogy John Herschel csillagász a Holdon szárnyas lényeket és furcsa állatokat fedezett fel.
Tudtad? ( történelmi érdekességek )
| Az ébresztőórák előtt voltak „kopogtatók”. Az 1970-es évekig felbérelhettél, úgynevezett kopogtatót, hogy megkopogtassa az ablakot, és reggel felébresszen. Hosszú botokat, csörgőket, puha kalapácsokat vagy borsólövőket használtak a "munka" elvégzéséhez. A szabály szerint addig nem hagyhatták el az ügyfél ablakát, amíg meg nem bizonyosodtak arról, hogy fel nem ébredt. A fizetésük kevés volt, csak az eredeti munkájuk kiegészítésére volt elég. Általában időseb férfiak vagy nők végezték ezt a munkát, de volt rá példa, hogy járőröző rendőrök is így egészítették ki a keresetüket. |
Holdbéli állatok és más különös lények, amelyeket Sir John Herschel fedezett fel a Jóreménység fokán működő obszervatóriumában, és amelyeket az Edinburgh Journal of Science rajzai alapján közöltek. ( A kép forrása: Kongresszusi Könyvtár, digitális azonosító: pga 02667 http://hdl.loc.gov/loc.pnp/pga.02667 )
Bár a történet teljes kitaláció volt, az újság előfizetőinek száma ugrásszerűen nőtt, és az olvasók nem büntették a lapot még azután sem, hogy bevallotta a csalást. A század végén megjelent a sárga újságírás. Joseph Pulitzer és William Randolph Hearst szenzációhajhász lapjai ( a New York World és a New York Journal ) túloztak, torzítottak, sőt kitalált hírekkel is dolgoztak. A közvélemény manipulálása végül hozzájárult a spanyol–amerikai háború kitöréséhez is. Maga a „fake news” kifejezés is ekkoriban, az 1890-es években született meg.
20. század
Az 1910-es években Woodrow Wilson elnök egy beszédében a „hamis hírek” veszélyeire figyelmeztetett, bár maga a kifejezés ekkor még nem terjedt el széles körben. Az első világháború alatt például a szövetségesek sajtója azt terjesztette, hogy a németek „hulla-feldolgozó gyárakat” működtetnek, ahol elesett katonák testéből zsírt nyernek ki gyertyák és szappan készítésére. Bár ez hazugság volt, 1917-ben mégis tényként közölték, többek között Kínában is, hogy bevonják az országot a háborúba. A történet a második világháborúban is visszaköszönt: Joseph Goebbels propagandaminiszter ezzel utasította el a holokausztról szóló híreket, mondván, hogy azok is csak brit hazugságok.
II. Vilmos egy újoncnak. „És ne feledd, hogy a császárod hasznodra válik majd – élve vagy holtan.” Punch , 1917. április 25.
Hitler Mein Kampf című művében használta először a „nagy hazugság” ( große Lüge ) kifejezést, amely a náci propaganda egyik alappillére lett. A Harmadik Birodalom teljes propagandagépezetet működtetett, rádióval, sajtóval, filmekkel. Ugyanekkor a Szovjetunióban is bőséggel termelték az álhíreket. A New York Times moszkvai tudósítója, Walter Duranty elhallgatta az 1932–33-as éhínséget, sőt dicsőítő cikkeket írt a szovjet rendszerről, amiért Pulitzer-díjat kapott. A második világháborúban mindkét oldal használt hamis híreket: az angol Political Warfare Executive például röplapokkal és rádióadásokkal igyekezett a német katonákat demoralizálni.
21. század
Az internet korában az álhírek új lendületet kaptak. Az online felületek lehetővé tették, hogy ellenőrizetlen információk soha nem látott sebességgel terjedjenek. Eleinte e-mailekben keringtek, később a közösségi média vált a fő csatornává. A hamis hírek egy része szatíra ( pl. The Onion, The Daily Show, Colbert Report ), másik része azonban tudatos manipuláció, amelynek célja kattintások és reklámbevétel szerzése. Egy interjúban a Disinfomedia nevű cég volt vezetője elárulta, hogy 20–25 újságírót alkalmaztak, havi 10–30 ezer dollárt keresve csupán kitalált történetekből. Különösen hírhedtté váltak a macedóniai Veles városából kiinduló oldalak, ahol tinédzserek százai ontották a szenzációhajhász, főleg pro-Trump álhíreket. 2014 után az orosz állam is aktívan használt dezinformációt, például az MH17-es maláj utasszállító lelövése után alternatív narratívákat terjesztett az RT csatornán és más médiumokon. A Krím annektálása óta a NATO is egyre több orosz propaganda-tevékenységet észlelt. 2016-ban az amerikai elnökválasztás idején kutatások kimutatták, hogy Trump támogatóinak és az idősebb ( 60 év feletti ) generáció tagjainak körében sokkal nagyobb volt az álhírek fogyasztása, mint Clinton hívei között. A Facebook vált a legfontosabb kapuvá, ahol a felhasználók gyakran osztották meg a hamis cikkeket, míg a helyreigazításokat alig látta valaki. Egy 2019-es tanulmány szerint az életkor erősebben befolyásolta az álhírek megosztását, mint a politikai nézetek: a 65 év felettiek 11%-a osztott meg álhírt, míg a 18–29 évesek csupán 3%-a. A közösségi média algoritmusai által létrehozott szűrőbuborék tovább torzítja a hírfogyasztást: mindenki csak a számára kedvező információkat látja, így a világképe még inkább egyoldalúvá válik.
A hamis hírek története az ókortól napjainkig ível, és mindig is a hatalom, a vallás vagy a gazdasági érdek szolgálatában állt. A régi idők propagandisztikus kőfaragványaitól és pamfletjeitől kezdve a modern közösségi média-algoritmusokig ugyanaz a cél vezérelte: befolyásolni az emberek gondolkodását és viselkedését. A technológia fejlődése csak gyorsította a terjedést – a probléma lényege azonban változatlan maradt.
Felhasznált források:
en.wikipedia.org, Fake news
allthingsliberty.com, Propaganda Warfare: Benjamin Franklin Fakes a Newspaper
Hirdetés
Van véleményed? Valamit javítanál a cikkben? Vagy csak hozzászólnál?