Vajon meddig tarthat még az „ingyen ebéd”, amit 2008 óta kapunk? Hiszen már egy teljes generáció nőtt fel úgy, hogy a rossz döntéseikért soha nem kellett valódi felelősséget vállalniuk!

A 2008-as globális pénzügyi válság után sok közgazdász azt hangoztatta, hogy a kormányok szinte korlátlanul vehetnek fel hiteleket, hosszú távú következmények nélkül. Úgy tűnt, mintha az államadósság nem jelentene valódi problémát, és a megszorításokat elutasító közgazdaságtan széles körben elfogadottá vált. A koronavírus-járvány utáni inflációs hullám és a kamatok újbóli emelkedése azonban egyértelműen rávilágított: ez a gondolatmenet nemcsak téves, hanem kifejezetten veszélyes illúzió volt.

A szabadkereskedelem és a közgazdaságtan egyéb alaptételei elleni populista támadások megértéséhez – amelyeket Donald Trump különösen ügyesen használt fel politikai céljai érdekében – érdemes visszatekintenünk a 2008–2009-es pénzügyi válságot követő megszorításellenes mozgalomra. A válság után a megszorítások ellenzői – többek között Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász, valamint a Modern Monetáris Elmélet ( MMT ) képviselői, például Stephanie Kelton – azzal érveltek, hogy a „költségvetési fegyelem” túlértékelt, és a fejlett gazdaságok kormányai soha nem kerülhetnek valódi fizetésképtelenségbe, ha saját devizájukban adósodnak el.

Krugman gyakran hangoztatta: „Az állam nem olyan, mint egy háztartás – sokkal többre képes, és sokkal nagyobb a mozgástere.” ( Krugman, End This Depression Now!, 2012 ).

Ez az irányzat egy időre uralkodóvá vált, különösen a 2010-es években, amikor a kamatszintek történelmi mélypontra estek. Az érv így szólt: ha a hitelek olcsók, miért ne finanszírozná az állam a növekedést, a jóléti kiadásokat vagy a zöld átmenetet? Nem véletlen, hogy például az Egyesült Királyságban a „Corbynomics”, az USA-ban pedig Alexandria Ocasio-Cortez és Bernie Sanders programja is erre a logikára épült. Csakhogy a közgazdasági szakirodalom egy része már ekkor is óvatosságra intett. Carmen M. Reinhart és Kenneth Rogoff 2009-ben megjelent könyve, a This Time Is Different: Eight Centuries of Financial Folly hatalmas történeti adatbázis alapján arra a következtetésre jutott, hogy a magas államadósság szinte mindig együtt jár a növekedés lassulásával, a pénzügyi mozgástér beszűkülésével és az állam sérülékenységének növekedésével.

Későbbi, 2010-es tanulmányukban egy sokat idézett mondatban így fogalmaztak: „A túlzott adósság nem mindig idéz elő válságot, de minden válságban felismerhető szerepe van.”

Amikor a Covid-járvány után a kamatok ismét emelkedni kezdtek, az Egyesült Államok adósságszolgálati költségei hirtelen több mint kétszeresükre nőttek. A Congressional Budget Office ( CBO ) 2023-as előrejelzése szerint a kamatkiadások néhány éven belül meghaladják majd a védelmi költségvetés összegét. Ez világosan mutatja, hogy a „hitelfelvétel ára” visszatért a politikai napirendre.

Európában is hasonló folyamat játszódik le. Németországban Friedrich Merz kancellár ( CDU ) világosan kijelentette: „A jóléti állam jelenlegi formájában nem fenntartható.” Ez a mondat emlékeztet Helmut Schmidt korábbi kancellár híres kijelentésére az 1980-as évekből: „Aki vizionál, annak orvosra van szüksége, nem politikai felelősségre.”

Az európai országok ráadásul lassú gazdasági növekedéssel, elöregedő társadalommal és megnövekedett biztonságpolitikai kiadásokkal néznek szembe – mindezek együtt fokozzák a költségvetési nyomást. A történelem arra is figyelmeztet. Charles Kindleberger, a nagy pénzügyi válságok egyik legismertebb kutatója már 1978-ban ( Manias, Panics and Crashes ) leírta: amikor a kormányok elhitetik a társadalommal, hogy a pénzügyi források korlátlanul rendelkezésre állnak, akkor szinte törvényszerűen érkezik a kijózanító összeomlás. A magas adósság/jövedelem arány tehát nem pusztán elméleti kérdés. A Nemzetközi Valutaalap ( IMF ) egyik tanulmánya, a  ( „Public Debt and Growth” ) kimutatta, hogy a fejlett gazdaságokban 90% feletti adósságráta már érezhetően fékezi a hosszú távú növekedést, még akkor is, ha rövid távon a hiány stimuláló hatású. Ezért a megszorításellenes közgazdaságtan – amely sokáig az „ingyen ebéd” illúzióját kínálta – mára szinte teljesen elvesztette hitelét. A Covid utáni infláció és a normalizálódó reálkamatok egyaránt bebizonyították, hogy Reinhart és Rogoff figyelmeztetése nem puszta konzervatív riogatás volt, hanem történelmi tapasztalatokon nyugvó valóság.

Összességében tehát ma már világosan látszik, hogy a 2008 utáni megszorításellenes gazdaságpolitika nemcsak félrevezető volt, hanem veszélyes is. Rövid távon politikailag népszerűnek tűnhetett, hosszú távon azonban kikezdte az államok pénzügyi stabilitását. A tanulság egyszerű, mégis súlyos: a hitel sohasem ingyen van, és minden költekezésnek megvan az ára – ahogyan Milton Friedman is híressé vált mondatában fogalmazott: „Nincs ingyen ebéd.”  2008 óta, egy teljes generáció nőtt fel úgy, hogy az esetleges rossz pénzügyi döntéseikért nem kellett szinte soha felelősséget vállalniuk. Jelenleg egy hatalmas “minden buborék” fújódik, köszönhetően az elmúlt évek ingyen pénzosztásának, a mesterséges intelligencia iránti túlzott optimizmusnak, és a hatalmas esetenként pár nap alatti több 100%-os hasznoknak nap, mint nap, amik tömegével vonzzák a fiatal “befektetőket”. Döntéseiket nem kell alaposan átgondolniuk, mert tulajdonképpen nem tudnak hibázni. Mindaddig amíg a “minden buborék” nem durran ki, az “ingyen ebéd” egyre jobban beépül a mindennapokba, és felülírja az eddig tanult közgazdasági szabályokat. 

Felhasznált forrás: Kenneth Rogoff a Harvard Egyetem közgazdászprofesszora, poject-syndicate.org, The Failure of Anti-Austerity Populism