Nem is gondolnád, hogy miért szűntek meg végleg a gladiátorjátékok! ( Nem voltak már nyereségesek, és kevés volt a képzett gladiátor! )

Századokon keresztül gladiátorjátékok szórakoztatták a rómaiakat, mígnem azok fokozatosan el nem tűntek. Azonban teljes eltűnésükig, hosszú út vezetett. A gladiátorjátékok “betiltása?”, majd megszűnése nem volt olyan egyszerű, mint ahogy azt sokan remélték akkoriban. 

Az I. és III. Gordianus és Probus uralkodása alatt folytatott nagy költségű játékok látszólag azt sugallják, hogy a 3. században a gladiátorjátékok virágzása zajlott birodalomszerte. Ám valójában épp az ellenkezője volt igaz. Habár Róma továbbra is kétségbeesetten ragaszkodott a birodalom fővárosának hírnevéhez ( gladiátorjátékok ), már érezhető volt, hogy új idők köszöntenek. A birodalom nyugati területein a barbár népek inváziói és a súlyos gazdasági hanyatlás arra kényszerítették az embereket, hogy újra gondolják az egyre szűkösebb anyagi források elosztását. Spanyolország, Gallia, Germania és Britannia területén a császári kultuszt támogató papok és gazdag patrónusok, akik korábban rendszeresen rendeztek játékokat, most már kevésbé voltak hajlandók erre. Egyszerűen nem állt rendelkezésre elegendő pénz a gladiátorokra és a vadállatokra. A helyi hatóságoknak tehát olcsóbb szórakozási lehetőségeket kellett keresniük.

Ez a mozaik különböző távlati síkon néhány gladiátor-jelenetet ( munera ) és egy párducvadászatot ( venatio ) ábrázol. Az élénk árnyalatú tesserákkal leírt figurák egymással szemben állnak az arénában, melynek talaját fehér háttér előtt sötét csíkok idézik. A harc utolsó pillanatait látjuk, és a figurák saját nevükkel és a VIC(TOR), vagyis győztes címmel vannak ellátva. A gladiátorok különféle típusai képviseltetik magukat: a secutor vagy üldöző; a retiarus vagy hálóharcos és a nehézfegyverzetű hoplomachus. A bal oldalon egy győztes secutor látható, aki utolsó csapást mér egy láthatatlan ellenfélre; egy másik secutor, Mazicinus a földön fekszik, pajzsával takarva, a retarius Alumnus legyőzte. A következő figura, akinek ruházata hoplomachusként azonosítja, éppen halálosan megsebesítette a retarius Callimorfust. A háttérben egy fiatal figurát kisebb léptékben vagy felbujtóként vagy győztes gladiátorként értelmeztek. A jobb oldalon két jelenet látható a párducvadászatból. A mozaikot négy másik hasonló méretű és két kisebb mozaikkal egy nagy külvárosi villa kriptoportikájának padlójában fedezték fel a Borghese birtokon, Torrenovánál, a Via Casilina mentén, a Francesco Borghese herceg számára 1834-ben végzett ásatások során. Aldobrandini. Az i.sz. második század végén terjedt el az a gyakorlat, hogy magánépületekben munera és venationes jeleneteket jelenítenek meg, a ház urának erényeit ünnepelve. A tudósok a mozaikot az i.sz. harmadik és negyedik századra datálták. ( A kép forrása: Borghese Múzeum és Galéria )

A “gladiátorok” kifejezés a gladius kardból származik, ami a régi római légiósok kardja volt, és maga a gladiátorpárbaj eredete is az etruszkokra vezethető vissza, akik átvették a rómaiaktól. Az első bemutatók valószínűleg az i. e. 264 körül kerültek sorra, de csak az i. e. 105 körül váltak nyilvánosak. A harcosok lehettek profik, kezdők, elítéltek, bűnözők, rabszolgák, gályarabok, hadifoglyok, keresztények, vagy akár szabad római polgárok is – faji és nemi megkülönböztetés nélkül. A gladiátorok általában fiatalok voltak ( 20 és 35 év közöttiek ) és a koruk átlagmagasságához képest, viszonylag magasak voltak ( kb. 168 cm-től ). A gladiátorok nagy hírnévre tehettek szert, és akár rajongótáborral is rendelkeztek. Néhányan közülük, különösen azok, akik győztesen kerültek ki a küzdelmekből, népszerűek, és akár vagyonosok is lehetettek.

Keleten is kevesebb gladiátorjátékot rendeztek, részben a kereszténység térnyerése miatt, amely a birodalom keleti részén és Észak-Afrikában sok követőt talált. A keresztény ideológia nem illett össze a gladiátorjátékokkal, és az egyházatyák sok tekintetben támogatták ezt az álláspontot. Azok a görög szerzők, akik korábban ellenezték az erőszakos szórakozásokat, és féltették saját kultúrájukat, nagy hatással voltak a keresztény gondolkodókra is. Alexandriai Kelemen például az amfiteátrumot “őrjöngést kiváltó tribün“-nek nevezte, míg Tertullianus nyíltan kifejezte aggodalmát a gladiátorjátékok közönségének hatását illetően. Szerintük a gladiátorok lenyűgözték a társadalom magasabb rétegeit is, annak ellenére, hogy becstelen emberek voltak.

A keresztények más okokból is határozottan elutasították a gladiátorjátékokat. Az arénában számos hittestvérük halt mártírhalált a közelmúltban, így abszurd lett volna számukra, ha örömüket találnák a gladiátorok küzdelmében. A keresztény írók főként a gladiátorviadalokat kritizálták, míg kevesebb kritika érte a vadállathajszákat és a nyilvános kivégzéseket. Thomas Wiedemann ( német történész ) szerint ennek az oka részben abban rejlik, hogy a pogány világban a gladiátoroknak lehetőségük nyílt arra, hogy a bátorságukkal kivívják a császár és a nép kegyelmét. Ez ellentétes volt a keresztény tanítással, amely szerint az ember szabadulása nem a világi hatalmaktól, például a császártól vagy a néptől függ, hanem kizárólag Isten kegyelmétől, aki az örök életet ígéri az embereknek szentségei által. A keresztény társadalomnak nem volt szüksége olyan szórakozásokra, amelyek tovább mélyítették volna a társadalmi szakadékot a belső és külső csoportok között, és amelyek lehetővé tették volna a kívülállók számára, hogy a társadalomba visszakerüljenek azáltal, hogy példátlan bátorságot mutattak az arénában.

Pollice Verso (  elfordított hüvelykujjal ) Jean-Léon Gérôme francia művész 1872-ben készült festménye, amelyen egy győztes gladiátornak, lefelé mutató  hüvelykujjal jelzik “döntésüket ( halált )” a nézők! Középen a császár látható. 

Az első hivatalos beavatkozás a gladiátorjátékok rendezésébe 325-ben történt. Ekkor Constantinus császár, aki korábban már kifejezte támogatását a keresztények iránt, hivatalosan is felszólította Maximust, a keleti provinciák egyik kormányzóját. Rendelete így szólt: „Most, hogy béke honol mindenütt, s helyreállt a belső rend, ne gyönyörködtessenek bennünket tovább a véres játékok. Mostantól megtiltjuk tehát, hogy gladiátorokat képezzenek ki. Ügyelj arra, hogy azokat, akiket eddig bűneik miatt arra ítéltek, hogy gladiátorként éljenek, küldjék a bányákba, ahol véráldozat nélkül bűnhődhetnek tetteikért.“

Nehéz megmondani, hogy ténylegesen Constantinus ezen rendelete adta-e meg az első lökést a gladiátorjátékok felszámolásához, mert hosszú távon nem mutatkozott hatása. Lehet, hogy nem több mint egy rendelkezés volt, ami a krónikus munkaerőhiányt szenvedő kőbányák problémájára kínált megoldást, hiszen három évvel később, 328-ban Antiochiában újra rendeztek gladiátorjátékokat anélkül, hogy Constantinus ezt bármilyen módon ellenezte volna. Utódai sem mutattak ellenállást, amikor más városok is gladiátorjátékokat rendeztek a birodalom keleti területein. Ugyanakkor a városok püspökei megtiltották a hívőknek, hogy bármilyen formában is részt vegyenek a gladiátorjátékokban, és még a gladiátorokat is megfosztották a keresztségtől. Itália területén nem láthatunk tudatos politikai törekvést a gladiátorjátékok megszüntetésére. Egyetlen keresztény császár sem tervezett ilyesmit Constantinus után sem. 333 és 337 között néhány közép-itáliai város még Constantinus fia jóváhagyásával rendezett gladiátorjátékokat. Erről az időszakról származik a híres Galleria Borghese mozaik is, mely vadászjeleneteket és gladiátorviadalokat ábrázol. Úgy tűnik, hogy a következő években Rómában alig vagy egyáltalán nem változott a helyzet, hiszen a 345-ös évre vonatkozó Philocalus naptárban tíz napra jegyezték elő a gladiátorjátékokat. 367-ben I. Valentinianus hivatalosan is megtiltotta a keresztények arénában való kivégzését, de nem keresztényekre továbbra is érvényes maradt ez a büntetésforma. Bár nem hoztak politikai rendeletet a játékok megszüntetésére, a 4. század második felétől Rómát tekintve látható a gladiátorviadalok fokozatos hanyatlása. Mivel egyre több római tér át a keresztény hitre, és a császárok egyre kevésbé érezték szükségét a nagyszabású játékoknak a nép felé való kiszolgálásnak.

A 4. század utolsó két évtizedében a helyzet meglehetősen kaotikus volt, mivel a források gyakran ellentmondásosak vagy homályosak. Az egyetlen biztos dolog az, hogy I. Theodosius császár mindent megtett annak érdekében, hogy betiltsa a pogány ünnepeket. 393-ban azonban Symmachus szenátor mégis zavartalanul rendezett hatalmas gladiátorviadalt. Bár nem tudjuk biztosan, de úgy tűnik, hogy Theodosius fia és utódja, Honorius 399-ben betiltotta a gladiátoriskolákat, ami miatt “elfogytak” a képzett gladiátorok, ezzel is hátráltatva gladiátorjátékok rendezését. Honorius vélhetően nem tervezte véglegesen betiltani a gladiátorjátékokat, ahogyan sokan állítják. A tilalom valószínűleg csak egy különleges esetre vonatkozott, 404-ben. Egy szerzetes, Telemachus, Kis-Ázsiából Rómába érkezett kizárólag azért, hogy tiltakozzon a gladiátorjátékok ellen. Egy előadás közben a küzdőtérre rohant, és megpróbálta megállítani a gladiátorokat. A nézők dühöngtek, rávetették magukat, és megölték. Honorius elítélte a közönség reakcióját, és azt mondják, hogy ezután örökre betiltotta a gladiátorjátékokat Rómában. Ez azonban inkább legenda lehet, ami a keresztények ellenszenvét erősíti a gladiátorviadalokkal szemben. Valószínűleg Honorius döntése csak ideiglenes intézkedés volt, amely csak Rómára vonatkozott, mert a következő években más források szerint is továbbra is rendeztek gladiátorjátékokat. Valószínű, hogy soha nem hoztak hivatalos tilalmat, hanem azok lassan maguktól eltűntek.

A Colosseum és a gladiátorjátékok a pogány kultúra jelképeivé váltak és gyakori támadási célpontokká. Theodosiusnak és Honoriusnak nem kellett szigorú tilalmat hozniuk: a keresztények önkéntesen gondoskodtak arról, hogy a gladiátorjátékok iránti érdeklődés eltűnjön. Az egyre romló gazdasági helyzetben nehéz volt megfelelő számú gladiátort toborozni, és a szegényes program tovább távol tartotta az embereket. A pontosan utolsó összecsapás dátuma nem ismert, de biztos, hogy 440 előtt volt, mivel ebben az évben kezdte meg Salvianus püspök a nyilvános műsorok elleni támadását. A vadállatok elleni küzdelem viszont még nem ért véget ekkor. A keresztények másképp tekintettek az állatokkal való harcra, és ez még folytatódott. Azonban a lakosság számának a csökkenésével a potenciális nézők száma is csökkent. Az egyik utolsó állatviadal 519-ben volt. Theoderik gót király idején még rendeztek állatviadalt, de lassan ez is eltűnt. A 6. század elején betiltották az ember és állat közötti küzdelmeket, és a gladiátorjátékok egyre inkább kihalóban voltak. Konstantinápoly lett a központja az ilyen jellegű műsoroknak, de ezek is lassan eltűntek a történelem folyamán.

A fentiekből kijelenhetjük, hogy a gladiátorjátékok megszűnését nem betiltásuk okozta ( bár voltak próbálkozások ), hanem egyszerűen megszűntek maguktól. Mivel veszteségesen kezdtek “üzemelni”, a megváltozott gazdasági, és társadalmi változások miatt, egyre költségesebben, és nehezebben lehetett megrendezni őket, ami végül teljes megszűnésüket eredményezte.

Felhasznált forrás: romaikor.hu, A gladiátorjátékok eltűnése