Az első magyar ismert káromkodás ( betűhíven ): “Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewth ma yzzywk thy wertheketh!”

Az 1479-ben megjelent Dubnici krónika rögzítette a magyar nyelv legrégebbi ismert írásos káromkodását, aminek eredete azonban jóval korábbi, mint a krónika megjelenése, visszavezethető I. ( Nagy ) Lajos királyunk 1355-ös döntésére, amikor segítő csapatokat küldött Lackfi Pál vezetésével II. Albert osztrák hercegnek a Zürich és szövetségesei elleni harcban.

Részlet a  krónikából

A Névtelen Minorita, Lajos király ( egyik ) krónikása szerint:

Az Úr ezerháromszázötvenötödik évében Szent Anna napján az osztrák herceg követet küldött a magyar királyhoz, segítséget kérve az ellene lázadó svábok ellen. A király Lackfi Pált küldötte el négyszáz magyar íjásszal. Megérkeztek Svábországba, s Szent Lőrinc ünnepét követő napon Zürich város körül rettenetesen megharcoltak a svábföldi németekkel. A magyarok azt kiáltva: Szent királyok, segítsetek! – az isten kegyelméből végül is győztek. Ama napon több mint háromszáz német veszett el a magyarok nyilaitól. Úgy hullottak le lovaikról a szájas németek a magyarok előtt, mint ökrök a vágóhídon. A magyarok ugyanis azt a parancsot kapták, hogy egy németet se fogjanak el, hanem mindnyájukat részegítsék meg a halál poharából. Kinyújtották ugyan kezüket és mondották: – O lyeber her foh mych nicht thewth mych. ( Ó, kedves uram, fogj el, ne ölj meg! ) A magyarok azonban vészes kardot villogtatva fejük fölött, elcsapták kezüket és fejüket, mondván: –Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewth ma yzzywk thy wertheketh! ( Azaz: Veszteg, kurvanő fia, szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket.) Így ölték le őket kegyetlenül, s a város összes lázadóit az osztrák herceg alá vetették. Ebben a csatában pedig tizenöt ifjú esett el a hunok közül…