A pestis ami jelenleg is pusztít Magyarországon, és csak az érmegyűjtőkre veszélyes! Vagy mégsem? ( A legendás “alupestis” története )

Van több téma is az érmegyűjtők körében, ami minden bizonnyal “örökre” velünk marad, és olykor újabb vitákat szül. Ilyen például a patina kérdése: Az “örök” kérdés! 🙂 A patina növeli, vagy csökkenti egy érme értékét? Megpróbálunk választ adni erre!, vagy a ritkaság fogalma: Azt, hogy mi ritka, és mi nem, a hozzáértők határozzák meg, de végül a piac dönti el, hogy igazuk volt-e!, és ilyen az “alupestis” fogalma is. Sokan hiszik, hogy létezik, és végül is létezik, azonban nem olyan formában ahogy hiszik, és amúgy nem veszélyes más érmékre a jelenség, de aki ezt tudja, még az is olykor különtárolja a “fertőzött” érmét, ami egyébként nem “fertőz”, csak hibásan, selejtes módon lett elkészítve. Szóval nem egyszerű téma. Úgy mondanám, hogy a köznyelven “alupestises-nek” hívott érmék, a “gyenge immunrendszerük” 🙂 miatt “betegedtek” meg, ez látszik rajtuk, de világjárványtól azért nem kell tartanunk, mert “bár vírushordozók, nem fertőznek” 🙂 Megpróbáljuk elmagyarázni, hogy miért nem.

A legendás “alupestis”

Mivel az “alupestis” néven ismert jelenség valójában nem létezik. A régebbi alumínium érmék lapkáiban található szennyező anyagok oxidálódhatnak, gázosodhatnak, deformálhatják az érmesíkot, kidomborodhatnak és akár fel is szakadhatnak. Ezek a folyamatok azonban nem a kémiai reakciók eredményeként, hanem az anyag természetes degradációjaként következnek be. A “alupestis” nevű elnevezést tévesen társítják ezekhez a változásokhoz. Lehet te is megfigyelted már, hogy jellemzően magyar, és kiadási időben is meghatározható alumínium érmék esetében figyelhető meg ez a fajta elváltozás. Ennek alapvetően egyszerű oka van. Magyarországon az 1940 és 1967 között készült alumínium érméket jellemzően újrahasznosított alumínium hulladékokból állították elő, amelyeket például háborús időszakból származó vezetékhulladékokból nyertek. Ezeket az anyagokat szakszerűtlen hengerlés során dolgozták fel, ami zárványokat és homogenizálatlan rétegeket eredményezett az anyagban. Az érmék lapkái is ebből az anyagból készültek.

Vannak látványosabb elváltozások is, de ezen az érmén is látható a belső korrózió, a belső anyagpusztulás nyomai a felületen…és még mielőtt valami félreértés keletkezne, az érme peremén látható sérülés, csak egy sima sérülés 🙂 ( A kép forrása: saját gyűjtés )

Az évek során a környezeti hatások tovább súlyosbították a zárványok körüli degradációt. Ennek következtében az anyag területe kitágult, és az érmék felülete púposodni kezdett. Ha a lapka vagy érme metszetét vizsgáljuk, láthatjuk, hogy az anyag belsejében lévő zárványok elporladtak. A zárványokban lévő idegen anyag bomlik. Ez alapvetően minden hulladékból készült fémmel előfordulhat, de az alumínium esetében ez jóval gyakoribb, mivel kis sűrűsége miatt, olvadt állapotában nem szorítja ki ezeket az idegen anyagokat. Bár ez valóban egy természetes folyamat, az “alupestis” kifejezést hivatalosan sehol nem használják a jelenség megnevezésére. Fontos megjegyezni, hogy ez a jelenség nem képes terjedni érméről, érmére, mint ahogy azt sokan tévesen gondolják.

Néhány további példa a fenti  alumínium Horthy 5 pengősön kívül. ( A kép forrása: saját gyűjtés )

Hasonló jelenségek ( ónpestis, cinkpestis, bronzbetegség )

A hasonló jelenség, amivel a folyamatot összetévesztik, vagy csak hibásan társítják, az az ónpestis ( ónkártevő, tin pest ). Vagyis úgy gondolom, hogy ezzel, mert azért létezik még más fémek ( átmenetifémek ) esetében is hasonló jelenség, úgy mint cinkpestis ( cinkkártevő, zinkpest, “zinc plague” ), vagy bronzbetegség ( Bronze disease ). Vagy további érdekessége még, hogy az arany alumínium közös használatakor, érintkezésekor, a fémek közötti sűrűségkülönbség miatt az intermetallikus rétegek növekedése térfogatcsökkenést okoz, ezért rések keletkeznek a fémben az arany és az alumínium határfelülete közelében ( arany-alumínium intermetallikus ). Ezt a folyamatosa szokás lila pestisnek ( purple plague ) is nevezni. De térjünk vissza az ónpestishez. Az ónpestis egy olyan jelenség, amikor az ón átalakul szürke ónná, ami egy kristályszerkezet-változást jelent, és ez a folyamat 13,2 °C alatti hőmérsékleten indul el, vagyis ha hidegnek tesszük ki a fémet. A szürke ón elkezd szétporladni, és ha megjelenik az ón tárgyakon, akkor ez a folyamat már 13 fok felett is terjedni fog. Ha az ónpor átkerül egy másik ón tárgyra, az ott is elindíthatja a folyamatot, és ez gyorsabban is végbemehet. Az ónpestises tárgyak általában menthetetlenek, és mivel más ón tárgyakra is átterjedhet ez a jelenség, jobb minél hamarabb megszabadulni tőlük. Ez a jelenség, azonban csak az ón tárgyakra jellemző és azokon terjedő folyamat.

Érdekesség:  1910-ben Robert Scott brit sarkkutató vezette az Antarktiszra indult expedíciót, abban reménykedve, hogy ő lesz az első, aki eléri a Déli-sarkot. Azonban Roald Amundsen norvég felfedező végül megelőzte őt ebben a versenyben. Scott csapata gyalogosan keresztezte az Antarktisz hóborította területeit, lerakva élelmiszer- és kerozinraktárakat az útjuk során. 1912 elején az első raktárban elfogyott a kerozin, és a konzervdobozok, melyek ónnal voltak forrasztva, üresek voltak. Kiderült, hogy az ónkártevők okozhatták az üresedést, bár későbbi elemzések nem találtak ónkárt. A “Napóleon gombjai” elnevezésű történet pedig egy olyan legendát elevenít fel, amely arról szól, hogy Napóleon emberei megfagytak az orosz télben, mivel az ónkártevők megették a gombjaikat. Ez a történet azonban városi legenda, mivel nincs bizonyíték arra, hogy a gombok valóban meghibásodtak volna és hozzájárultak volna az invázió kudarcához. Az akkori egyenruhagombok általában csontból vagy sárgarézből készültek, és az óntartalmú gombok nem okozhattak volna ilyen problémát a hidegben. Bár az ötvözetlen ón alacsony hőmérsékleten hajlamos lehet ónkártévőre, ez a károsodás sokkal hosszabb idő alatt alakul ki, mint Napóleon inváziójának ideje. Emellett a túlélők beszámolóiban nem említik az ónkártévőkkel kapcsolatos problémákat. A “Napóleon gombjai” legenda valószínűleg összekeveredett a Banca ón blokkjairól szóló jelentésekkel, amelyek az ón szétesését taglalták egy szentpétervári vámraktárban 1868-ban.

Most akkor kinek és mitől is kell “félnie”?

Megpróbálok egy ide “illő” összefoglalást írni, ami nem lesz könnyű. Miért is? Nos azért, mert ez a téma ( is ) nagyon összetett, és nem egyszerű. A fenti leírás, tulajdonképpen egy fém roncsolódás, korrózió bemutatása. Adott néhány érme, amikkel szemmel láthatóan “történt valami” károsodás, ezt szokás így, és úgy is magyarázni. Azonban azt el kell ismernem, hogy az anyagok korróziós, és oxidációs folyamatának bemutatására csak egy igazi szakmabeli, fémekkel foglalkozó, dolgozó ( kohász, esztergályos ) lenne képes. Csak ez a két szó is megér egy külön magyarázatot, merthogy nem ugyan azt jelenti a kettő, annak ellenére, hogy sokan ugyan arra a folyamatra is használják.

A korrózió és az oxidáció két különböző, de szorosan összefüggő fogalom.

 

Tudtad? ( történelmi érdekességek )

A kötélhúzás valaha olimpiai sportág volt. A kötélhúzás korábban olimpiai sportág volt! 1900 és 1920 között szerepelt az olimpiai programban, és 5 különböző nyári olimpiai játékon lehetett nevezni rá. A legtöbb érmet Nagy-Britannia nyerte 5 éremmel, majd az USA 3 éremmel.

Az oxidáció egy kémiai folyamat, amikor egy anyag elektronokat veszít. Ez általában úgy történik, hogy az anyag reagál a környezetben lévő más anyagokkal ( például oxigénnel ) és elektronokat ad le. Az oxidáció során az anyag oxidálódik. A korrózió pedig az oxidáció egy speciális esete, amikor a folyamatot főleg fémes anyagok érintik, és azoknak az oxigénnel vagy más vegyületekkel való reakciója miatt romlik meg vagy károsodik. A korrózió a fémes anyagoknak a környezettel történő kölcsönhatását jelenti, amelynek során a fémes anyag felülete károsodik, rozsdás lesz vagy más módon veszít a szerkezetéből. Tehát az oxidáció általánosabb kémiai folyamat, amely bármely anyag esetében megtörténhet, míg a korrózió konkrétan a fémes anyagok oxidációját jelenti a környezetben, ami a felületi romláshoz vagy károsodáshoz vezet.

A fenti esetben pedig azt elmondhatjuk, hogy az “alupestis” kifejezést nem találjuk meg szakmai leírásokban, ergo ez a kifejezés nem létezik. Amire sokan használják, az egy valóban látványos elváltozás érméken, és még akár lehetne is így nevezni, de nem helyes egy szakmailag nem elfogadott megnevezést használni. Végül is akkor mitől kell félni? Nos az ónpestistől sokáig féltek a múzeumok, mert az ón tárgyak sok esetben rongálódtak, de miután felkapcsolták a fűtést 🙂 a probléma megoldódott. De ónbolt készült érmék esetében is megjelenik olykor az ónpestis. Íme egy példa, bár az alábbi érme bimetall: réz központ óngyűrűben ( “réz dugós” ), mégis megjelent rajta az ónkártevő.

James II ( 1685-88 ), Tin Farthing, ónkártevő foltos darab. Érdekessége az érmének, hogy bár lentebb írom majd, hogy az e-fajta korróziók értékcsökkentők, ennek ellenére bizonyos esetekben a gyűjtök ezt nem veszik figyelembe. Erre példa a fenti érme, ami  ritkasága miatt, még ilyen állapotban is igen kelendő. ( A kép forrása: spink.com )

Vagy például az 1920-as és 1950-es évek között gyártott cink vonatmodellek, játékok vagy rádiók gyűjtői félhetnek, mert a ritka vagy egyébként értékes tárgyak elkerülhetetlenül értéktelenné válhatnak, ha cinkpestis támadja meg őket. ( Az ebben az időben vert cink pénzérmék esetén is előfordulhat a jelenség ) Mivel ugyanabból a tárgyból az öntvényeket általában különböző fémtételekből készítettek a gyártási folyamat során, előfordulhat, hogy egy adott játék vagy modell egyes példányai teljesen érintetlenül fennmaradnak a mai napig, míg más azonos példányok teljesen szétestek.

A Queen Mary (elől ) és az SS Normandie ( hátul ) hajó Dinky Toy modelljei. A Queen Mary öntvényét jelentős mértékben megrongálják a repedések, vetemedések és a teljes íjszakasz leválása. Ennek oka a cink kártevő ( cinkpestis ) , amely az ilyen korú Dinky Toys játékok jellemző problémája. Mindkét játék hasonló korú, és gyártásuk óta együtt tárolják az eredeti dobozukban, ennek elleneré csak egy érintett súlyosan. ( A kép forrása: wikipedia,org )

Az 1960 után készült cikkeket általában mentesnek tekintik a cinkkártevő kockázatától, mivel a tisztább anyagok használata és az ellenőrzöttebb gyártási körülmények miatt a cinkkártevő miatti degradáció már nem valószínű. A bronzbetegségtől pedig a bronz műtárgy gyűjtök félhetnek, mivel a bronzbetegség egy visszafordíthatatlan és nehezen kezelhető korróziós folyamat, amely akkor következik be, amikor a kloridok érintkeznek bronzzal vagy más réztartalmú ötvözetekkel. A jelenség sötétzöld vagy világosabb, homályos színű zöld bevonatként jelenhet meg. Ez nem bakteriális fertőzés, hanem a kloridokkal való kémiai reakció eredménye, amely leggyakrabban a bronztárgyak sósvízzel való érintkezése vagy bizonyos típusú talajban való eltemetés következtében alakul ki. Számtalan ilyen példát láthatunk különböző tengeri, óceáni régészeti feltárás, vagy más szárazföldi ásatás után. Ha nem kezelik, a bronzbetegség által érintett műtárgy teljesen tönkremehet. A kezelés rendkívül nehéz, költséges és nem mindig hatékony. Emellett a szennyezett műtárgyból más műtermékekre történő kloridok átvitele továbbterjedheti az állapotot. Ezért fontos a megelőzés és a korai felismerés a bronzbetegség esetében, hogy minimalizáljuk a károkat és megőrizzük a bronz műtárgyak élettartamát és esztétikáját.

Egy korrodált bronz kéz ( a fellelt 7-ik, 2017 ) a dél-görögországi Antikythera hajótörésből. ( A kép forrása: Petros Giannakouris, Görög Kulturális Minisztérium )

Az “alupestis” esetében már nem kell annyira félni. Ez nem terjed érméről érmére, és jellemzően értéktelen ( kivétel talán az 1947-es Kossuth-címeres 2 forint ) magyar alumínium érméket érint. ( Ha ismertek más országból is hasonló jelenséget, írjátok meg a Facebook oldalunkra, küldjetek linket, fényképet, hogy be tudjuk illeszteni a cikkbe!  ). Egyébként egyáltalán nem számít különleges érmehibának ami egyedivé tenné az adott darabot, mint ahogy azt olykor hiszik róla, szóval egyértelműen értékcsökkentő állapot, ha ily módon belülről “korrodál” egy érme. Nem tudom mi lenne a rövid, ide illő, és pontos megnevezése az ilyen érméknek, a sima “hibás” kifejezésen felül, de az biztos, hogy az “alupestis” kifejezést sem helyénvaló használni.