Mexikó északnyugati részének hegyes, vadregényes vidékén, a Réz-kanyon ( Barranca del Cobre ) mélyén él egy különleges indián törzs: a tarahumarák, vagy ahogy ők nevezik magukat, rarámuri, azaz „azok, akik gyorsan futnak”. Ez a nép ősidők óta a természet ritmusában él, s közben megőrzött egy olyan testi-lelki harmóniát, amelyről a modern ember csak álmodhat. Ők a világ legkitartóbb futói – képesek akár 300 kilométert is megtenni megállás nélkül, egyszerű, saját készítésű szandáljaikban, burkolt utak, frissítőállomások vagy sportfelszerelések nélkül.
A futás, mint életforma
A rarámuriknál a futás nem sport, hanem életmód. Náluk minden eseményhez, munkához és ünnephez kapcsolódik. Ha el kell jutni a szomszéd faluba – futva mennek. Ha vadászni indulnak – futva űzik az állatot addig, míg az kimerültségtől össze nem esik. Ha ünnepet tartanak, a hegyek között napokig tartó futójátékot rendeznek: a férfiak falabdát rúgva versenyeznek a „rarajipari” nevű rítusban, a nők pedig karikákat gurítva futnak. Ezeket a megmérettetéseket tánc, közösségi lakoma és vallási szertartás kíséri – a futás tehát egyszerre testgyakorlat, ünnep és imádság.
A képen a tarahumara ( rarámuri ) indiánok láthatók Mexikó északi részén, Chihuahua államban, akik a Réz-kanyon vidékein élnek. ( A kép forrása: Roberto Schneider, kb. 1905–1915, A felvétel a DeGolyer Könyvtár ( Southern Methodist University, Dallas ) gyűjteményének része. )
Egy nép, ahol nem létezik a civilizáció terhe
A tarahumarák világa szinte érintetlen. Kis, kőből és vályogból épült házakban vagy barlangokban laknak, s idejük nagy részét a szabadban töltik. A közösségeikben nincs bűnözés, háború, korrupció, drog, elhízás vagy depresszió. Egészségük legendás: az idősek is fiatalokat megszégyenítő állóképességgel futnak. A 80 évesek között akad, aki hegynek felfelé teljesít maratoni távokat.
Egy amerikai pszichológus, Dr. Dale Groom az 1970-es években járt közöttük, és megdöbbenve írta: „Ilyen fizikai edzettséget csak az ókori spártaiakról feltételezhetünk.” De míg a spártaiak harcosok voltak, a tarahumarák szelídek, békések és közösségcentrikusak – rendkívüli erejüket soha nem használják erőszakra.
A titok: egyszerűség és harmónia
A tarahumarák nem „szupergenetikájuknak”, hanem életmódjuknak köszönhetik kivételes erejüket. A Réz-kanyon magaslataiban élnek, ahol már gyermekkoruktól hozzászoknak a ritka levegőhöz, így testük természetesen alkalmazkodik az oxigénhiányhoz. Táplálkozásuk rendkívül egyszerű, mégis tökéletesen kiegyensúlyozott. Étkezésük alapja a kukorica, bab, tök és chia mag. Legfőbb energiaforrásuk a pinole, egy pirított, őrölt kukoricából készült por, amit vízzel vagy gyógynövényekkel, kakaóval kevernek össze – ez a természetes „sportitaluk”. Ünnepeiken kukoricából erjesztett italt, tesguinót isznak, ami közösségi rituálék elengedhetetlen része. Húst ritkán fogyasztanak, inkább halat vagy vadat, különleges alkalmakon. E táplálkozási forma bőséges lassú szénhidrátot, rostot és növényi fehérjét biztosít, így a szervezetük sosem szenved energiahiánytól. A modern táplálkozástudomány ma is vizsgálja étrendjüket, mert szinte teljesen ismeretlen náluk a szívbetegség, a cukorbetegség és az elhízás.
A futótechnika – természetesség és minimalizmus
A rarámurik lábbelije, a huarache, néhány bőrszíjból és egy gumitalpból áll. Ez a cipő nem akadályozza, hanem segíti a láb természetes mozgását. Futás közben nem a sarkukra, hanem a talp elülső részére érkeznek, rövid, lágy léptekkel. Ez csökkenti az ízületek terhelését, javítja az egyensúlyt és minimalizálja a sérüléseket. A modern „mezítlábas futás” mozgalom sokat merített ebből a technikából. Christopher McDougall Futni születtünk című könyve – amely világszerte népszerűvé tette a tarahumarákat – épp erre hívja fel a figyelmet: a futás eredeti, természetes formáját elfelejtette a nyugati ember, s ezzel együtt a futás örömét is.
Daniel Lieberman antropológus azt vizsgálta, hogy a hagyományos rarámuri lábbelik hogyan járulhatnak hozzá a sérülésveszély csökkentése melletti futólépésekhez. ( A kép forrása: José Luís Cortez )
A modern világ kihívásai
Bár a tarahumarák ma is őrzik hagyományaikat, életüket egyre inkább fenyegeti a külvilág: utak, turizmus, drogcsempészek és a civilizáció térhódítása. Mégis megőrizték legfőbb kincsüket: a szabadságot és a mozgás örömét. Számukra a futás nem verseny és nem sportteljesítmény – hanem önazonosság, élet és szabadság.
Ahogy egyikük mondta: „Ha nem futunk, nem élünk.”
Mit tanulhatunk tőlük?
Nem kell kanyonok között élnünk, hogy valamit magunkévá tegyünk a rarámuri bölcsességből.
-
Táplálkozzunk egyszerűen – kevesebb feldolgozott étel, több természetes alapanyag.
-
Fussunk az örömért, ne a célért – ne stopperrel a kézben, hanem a természet ritmusát követve.
-
Kapcsolódjunk a testünkhöz és a környezethez – mert a harmónia a mozgásból születik.
A rarámurik világa azt üzeni: az ember eredendően mozgásra, szabadságra és közösségre teremtetett. Ha ezt újra felfedezzük, talán mi is közelebb kerülünk ahhoz a belső egyensúlyhoz, amelyet ők évszázadok óta őriznek a Réz-kanyon mélyén.
Tudtad? ( történelmi érdekességek )
| Az ókori rómaiak gyakran használtak állott vizeletet szájvízként. A vizelet fő összetevője az ammónia, amely erős tisztítószerként működik. A vizelet annyira keresett lett, hogy a vele kereskedő rómaiaknak adót kellett fizetniük! |
Nem egyszer legyőzték a világ legjobbjait
Több rarámuri ( tarahumara ) futó is részt vett nemzetközi ultramaratonokon – és nem egyszer legyőzték a világ legjobbjait, miközben ők maguk mezítlábas, szandálos, szerény életet élő emberek maradtak. Néhány közülük legendává vált:
Arnulfo Quimare
Talán a legismertebb tarahumara futó. Ő volt az, aki Christopher McDougall híres könyvében ( Born to Run – Futni születtünk ) is szerepelt.
-
A 2006-os Copper Canyon Ultramarathon győztese lett, miután legyőzte az amerikai ultrafutóikont, Scott Jurket.
-
Hagyományos huarache szandálban futott, miközben Jurk modern felszerelésben, táplálékkiegészítőkkel és edzéstervekkel készült.
-
Quimare győzelme szimbolikussá vált: a természetes, ősi életmód diadala volt a „műanyag civilizáció” felett.
Arnulfo ma is a Réz-kanyonban él, egyszerű pásztoréletet folytat, és közösségében a fiatalokat tanítja futni.
Silvino Cubesare Quimare
Arnulfo rokona, szintén legendás állóképességű futó.
-
Részt vett az amerikai Leadville Trail 100 nevű ultramaratonon ( 100 mérföld = 160 km, Colorado ), ahol a hegyvidéki terep miatt sokan feladták a versenyt – ő viszont a legjobb tízben végzett.
-
Az eseményen szandálban futott, és a beszámolók szerint a célban úgy nézett ki, mintha csak sétált volna.
Lorena Ramírez
Ő a leghíresebb rarámuri női futó, aki nemzetközi sztárrá vált.
-
2017-ben a UltraTrail Cerro Rojo ( 50 km ) versenyen első helyezett lett – szoknyában és szandálban futva, miközben a többiek professzionális sportfelszerelésben voltak.
-
2018-ban Spanyolországban, a Tenerife Bluetrail ultramaratonon is elindult, ahol több mint 100 km-es távot teljesített, és világszerte elismerést váltott ki szerénységével és erejével.
-
Lorena ma is hagyományos életet él, a hegyekben terelgeti a kecskéit, s csak néha utazik versenyekre.
Egyéb rarámuri futók
Többen is indultak a 2000-es évek óta nemzetközi futamokon – főleg az USA-ban és Spanyolországban –, mint például:
-
Juan Herrera, aki 1994-ben világcsúcsot döntött a Leadville 100 versenyen.
-
Manuel Luna, aki a híres „minimalista cipőt” ( Luna Sandals ) ihlette, hiszen a róla mintázott szandál később futók millióit inspirálta.
A cikk írásába besegített: ChatGPT ( OpenAI mesterséges intelligencia kutató laboratórium által kifejlesztett chatbot )
Hirdetés
Van véleményed? Valamit javítanál a cikkben? Vagy csak hozzászólnál?