A második világháború idején a ma is ismert Mitsubishi konszern a Csatahajó-szigetként emlegetett Hasimán kegyetlen körülmények között dolgoztatott kényszermunkásokat szénbányáiban

Japán partjaitól mindössze néhány kilométerre fekszik egy elhagyatott, betonba zárt múlt – Hasima, más néven Gunkandzsima, azaz „csatahajó-sziget”. Egykor az ország ipari erejének szimbóluma volt, a szénbányászat csúcstechnológiás fellegvára, ahol több ezer ember zsúfolódott össze a tenger közepén épült “betonerődben”. Ám a felszín alatt sötétebb fejezetek is íródtak: kényszermunka, embertelen körülmények és elhallgatott történetek. Miután az olaj kiszorította a szenet, a sziget sorsa megpecsételődött – lakói elhagyták, az épületek pedig az enyészeté lettek. A Hasima-sziget mára egyszerre turisztikai látványosság, filmes díszlet és történelmi mementó, amely nemcsak a japán ipar fénykorát, de annak árnyoldalait is őrzi.

 A Csatahajó-sziget napjainkban ( A kép forrása: Yasunari Itayama / Yomiuri Shimbun / AFP )

A Csatahajó-sziget, avagy Hasima pokoli öröksége

Valaha a világ legsűrűbben lakott területe volt Japán partjai mellett, mindössze 15 hektáron: a Hasima nevű szigeten egy komplett bányászváros működött. A sziget alatt húzódó tengerfenéki szénbányák kialakításának idején mintegy 1300 kínai és koreai kényszermunkás vesztette életét. 1974 után, a bánya bezárása óta Hasimára – amit sokan csak „a pokol szigetének” neveztek – tilos volt belépni, a szabály megszegőit akár börtönbüntetés is fenyegette. Ma már csak kijelölt útvonalakon léphetünk be, a múlt e sötét darabjára.

Egy ipari csoda születése – a Meidzsi-restauráció árnyékában

Az 1868-as Meidzsi-restauráció elindította Japán modernizációját: az ország néhány évtized leforgása alatt nemcsak felzárkózott a nyugati hatalmakhoz, de maga is gazdasági és katonai nagyhatalommá vált. Mindezt azonban kevés hazai nyersanyaggal kellett véghez vinnie, így Japán újabb és újabb háborúkba bonyolódott gyarmatszerzés céljából – az ipari gépezet működtetéséhez ugyanis állandó nyersanyag-utánpótlásra volt szükség. Habár a gyarmatok és koncessziós területek terményei enyhítették a nyersanyaghiányt, a belföldi bányászat is folytatódott. Számos vállalat kezdett mélytengeri szén- és mangánlelőhelyek kiaknázásába a kisebb, addig lakatlan szigeteken. Ilyen volt a Nagasakitól 15 kilométerre, délnyugatra fekvő Hasima is, amelyet a Mitsubishi vállalat vezetője, Iwaszaki Jataró tett híressé – ő nevezte át a cégét 1890-ben Mitsubishivé. 1893-ban a vállalat munkásai már elérték a tengerfeneket, s még ugyanebben az évben megkezdték a sziget partvonalának megerősítését beton hullámtörőkkel, hogy védelmet nyújtsanak a gyakori tájfunok és földrengések ellen. A megnövekedett termelés miatt 1897-ben kénytelenek voltak duplájára növelni a sziget alapterületét, ami nemcsak a meddő elhelyezését oldotta meg, hanem egy feldolgozóüzem létesítését is lehetővé tette.

Japán kézzel színezett képeslap a Hasima szénbányáról, Nagaszaki kikötőjének közeléből, 1910 körül

A „csatahajó” név eredete

A gyár és bánya folyamatosan bővült, ahogy a tengerfenéki kitermelés egyre mélyebbre hatolt. A két magas kémény miatt a sziget sziluettje hasonlított a japán haditengerészet 1920-as évekbeli Tosa-osztályú csatahajóira – innen ered a köznyelvben elterjedt név: Gunkanjima, azaz „Csatahajó-sziget”.

Egy külön világ a tengeren

A növekvő szénkitermelés miatt 1916-ban a Mitsubishi a gyárat áthelyezte Nagaszakiba, hogy helyén tízemeletes lakóépületeket húzzanak fel a munkások számára. Itt épült fel Japán első, betonból készült kilencemeletes bérháza is. Az életkörülményeken javítani kívánó vezetés 1919-re már fürdőt, 1927-re boltokat, postát, szentélyt, kultúrklubot és óvodát is építtetett a szigeten. 1940-re gimnázium és az első bordélyház is megnyílt.

Kényszermunka a „gazdagabb ország, erősebb hadsereg” nevében

A Japán katonai gépezet egyre több munkaerőt igényelt, ezért a Mitsubishi 1920-tól már fegyveres kísérettel, erőszakkal is toborozhatott munkásokat Kínából és Koreából. Bár Tokió a mai napig tagadja vagy csökkenti ennek jelentőségét, a történészek szerint 1939 és 1945 között több mint 5000 koreai és kínai rabszolga dolgozott kizárólag a hasimai bányában. A Mitsubishi üzemeiben ekkoriban a munkaerő 34%-át külföldi kényszermunkások alkották. A rabok embertelen körülmények között éltek, sokan sosem látták a napfényt, a legapróbb szabályszegést is kegyetlen megtorlás követte. A háború végéig 1300-an haltak meg a túlhajszoltság, betegségek és éhezés következtében. A túlélők ekkor kezdték el a szigetet „a pokol kapujának” vagy „a pokol lépcsőházának” nevezni.

A szigeten dolgozó kínai munkások a második világháború idején

Békeidő – szűkösen, de szabadon

A háború után, immár szabad munkaerővel, tovább folyt a szénkitermelés. A növekvő lakosság miatt a Mitsubishi újabb és újabb tömbházakat, lakótelepeket, munkásszállókat épített. A lakóépületek – zömében modern, de rideg, díszítést és emberközpontúságot nélkülöző betonmonstrumok – között szűk sikátorok futottak. A szigeten nem maradt egyetlen négyzetméternyi zöldfelület sem. Míg a déli részen szénraktárak voltak, északon egy betonozott játszótér szolgálta a lakókat. A középen húzódó „Zöld Promenád” csak nevében volt zöld. 1953-ban átadtak egy nagyméretű kórházat és egy uszodát, majd 1957-re mozi is épült. 1959-re Hasima népsűrűsége elérte a 835 fő/hektár értéket: több mint 12 500 ember zsúfolódott össze ezen az apró szigeten – ez volt a világ akkori legmagasabb népsűrűsége.

Gyerekek búcsúztatnak egy távozó tanítót Hasima szigetéről 1959-ben. ( A kép forrása: Gunkanjima Digitális Múzeum ) 

A szén helyét átvette az olaj – és Hasima sorsa is megpecsételődött

Az 1960-as években fordulópont következett be: Japánban egyre inkább háttérbe szorult a szén, és helyét fokozatosan átvette az olaj, ami a szénbányászat hanyatlásához vezetett. Ennek következtében egymás után zártak be az ország bányái, és Hasima sem kerülhette el a sorsát. A Mitsubishi fokozatosan elkezdte más területekre átképezni a bányászokat, majd 1974-ben végleg bezárták a bányát – a szigettel együtt, amelyet teljesen kiürítettek, lakóit kitelepítették.

A szellemváros évtizedei

Bár Hasimát kiürítették, a sziget egészen 2002-ig a Mitsubishi tulajdonában maradt. Ekkor adták át az akkor még önálló Takasima városának, amely 2005-ben Nagaszakival egyesült. A tulajdonosváltáson kívül azonban lényegében semmi sem történt a szigettel: az évtizedek alatt kizárólag a természet kénye-kedve szerint pusztultak az épületek.

Második aranykor: turizmus és filmsztárok

2009-ben Nagaszaki városa némi felújítás után újranyitotta Hasimát, immár mint turistalátványosságot. Az omladozó épületek jelentette veszély miatt a látogatók csak kijelölt útvonalakon közlekedhetnek a szigeten. A sziget kísérteties látványa a filmeseket is megihlette: a 2012-es Skyfall című James Bond-filmben ez lett a főgonosz, Raoul Silva ( Javier Bardem ) rejtekhelyének mintája. Bár a film cselekménye szerint Hasimán játszódik néhány jelenet, a stáb végül csupán néhány légifelvételt készített a helyszínen, a belső jeleneteket stúdióban forgatták a biztonsági kockázatok miatt. De 2017-ben készült egy dél-koreai történelmi akciófilm  ( The Battleship Island, koreaiul: 군함도; kínai írásjegyekkel: 軍艦島; latin betűs átírásban: Gunhamdo ) is, Hvang Jung-min, Szo Dzsiszub, Szong Dzsunki és Li Dzsonghjön főszereplésével. A japán megszállás idején játszódó film egy szökési kísérletet mutat be a Hasima szigeti kényszermunkatáborból.

A sötét múlt árnyéka

2015-ben Hasima szigetét felvették az UNESCO világörökségi listájára mint a Meidzsi-kor ipari örökségének egyik fontos emlékhelyét. Az elismerés ugyanakkor nem volt problémamentes. A japán pályázat hangsúlyozta a terület történelmi jelentőségét a japán iparosodásban az 1850-es évektől 1910-ig, ám elhallgatta azt a tényt, hogy a listán szereplő helyszínek közül hét – köztük Hasima – a második világháború idején kényszermunkások ezreit dolgoztatta. Összesen mintegy 60 ezer koreai és kínai embert hurcoltak ide és más ipari helyszínekre, részben a háború alatt besorozott japán munkások pótlására. Sokan közülük már Korea 1910 és 1945 közötti japán megszállása alatt kerültek kényszermunkára, a második világháború idején pedig kínai hadifoglyokat is ideszállítottak. A túlélők elmondása szerint alig kaptak enni, és ha megálltak munka közben a bányában, brutálisan megverték őket. A hivatalos adatok 123 koreai és 15 kínai halálesetet rögzítenek, de a történészek becslése szerint az áldozatok száma valójában meghaladta az 1300 főt. A holttestek egy részét elásták, másokat a tengerbe dobtak.

Nemzetközi felháborodás és a történelmi szembenézés

A japán pályázat hallgatása miatt Dél-Korea hivatalos tiltakozást nyújtott be az UNESCO-nál. Ennek hatására Japán vállalta, hogy egy információs központot létesítenek, amely bemutatja a szigeten dolgoztatott kényszermunkások történetét – bár a japán kormány továbbra is kerüli a kényszermunka és rabszolgaság szavak használatát.

Személyes emlékek – élet a szigeten

A sziget mai idegenvezetői közül többen gyermekkorukat is ott töltötték. Kobata Tomodzsi ( Tomoji Kobata ) így emlékszik vissza: „Az élet nagyon nehéz volt, de semmit sem változtatnék rajta. Ez az élmény adott belső erőt, amire egész életemben támaszkodhattam.” Kobata mesélt a kényszermunkások családjairól is: például legjobb barátja az iskolában egy koreai fiú volt. Mint mondta, gyerekként nem tapasztalt megkülönböztetést, de a barátain keresztül hallott arról, hogy a nem japán munkásokkal kegyetlenül bántak a bányában.