Vajon az egyház elárulta az embereket a Harmadik Birodalomban, vagy nem?

Amikor a nácik hatalomra kerültek 1933-ban, Németországban, hasonlóan Európa más részeihez, a lakosság többsége keresztény volt. 45 millió protestáns és 22 millió katolikus élt az országban, valamint kisebb vallási csoportok, mint a zsidók ( körülbelül 500 ezer ) és a Jehova Tanúi ( körülbelül 25 ezer ). A vallás Németországban is, úgy mint máshol, jelentős részét képezte az emberek mindennapi életének és kultúrájának. A Vatikán és a nácik kapcsolatát ez esetben csak megemlítjük, illetve  a zsidó holokausztról sem írunk részletesen. Az alábbi cikk elsősorban egy rövid összefoglaló arról, hogy a Harmadik Birodalomban milyen módon viszonyultak az egyházhoz, és az egyház hogyan viszonyult az emberekhez. A náci hatalom mit engedett, és mit tiltott a vallással kapcsolatban, legyen az bármilyen.

A “kezdetek”

A nácik kezdetben nem mutattak nyílt ellenségeskedést a kereszténység iránt, sőt, Hitler első kancellári beszédében elismerte a kereszténység fontosságát Németországban. Azonban ez a tolerancia hamarosan megváltozott. A nácik számára a vallás, mint szerveződött intézmény, potenciális fenyegetést jelentett hatalmuk szempontjából. A katolikus egyházat nehéz volt befolyásolni, mert egy központi vezetője volt a pápa által. Így Hitler kezdetben megbékélést keresett velük, amit a 1933-as konkordátum megkötésével fejeztek ki, melyben a nácik “vállalták”, hogy nem avatkoznak be a katolikus egyház ügyeibe, cserébe a Vatikán diplomáciai úton elismerte a náci rezsimet. Azonban hamarosan a nácik felrúgták ezt a megállapodást ( is ), és egyre jobban üldözték a katolikusokat ( is ).

A katolicizmus kezelése

A katolikusok létszáma kisebb volt, mint a protestánsoké, mégis jelentős részét képezték a népnek, körülbelül egyharmadukat. A pápa központi vezetése miatt nehéz volt befolyást szerezni és uralmat gyakorolni a katolikus egyház felett. Ezért Hitler a megbékélés politikája mellett döntött velük. 1933 júliusában a nácik aláírták a Vatikánnal a birodalmi konkordátumot ( Reichskonkordat ). Ennek értelmében a nácik nem avatkoztak be a katolikus egyház belügyeibe, cserébe a Vatikán diplomáciai úton elismerte a náci rezsimet.

A Konkordátum aláírása Rómában. – 1933. július 20,  Róma, Olaszország. Balról jobbra: Franz von Papen alkancellár, ( balról a második ), Németország, Eugenio Pacelli bíboros ( később XII. Piusz pápa ),  XI. Piusz államtitkára, ( középen ) Olaszország és dr. Buttmann miniszteri igazgató, NSDAP ( jobbra ), Németország, az aláírási ceremónia során. ( A kép forrása:  German Federal Archive ( Deutsches Bundesarchiv ) )

A konkordátum főbb tételei:

 

A konkordátum biztosítja a katolikus hit nyilvános gyakorlását

 

Biztosítja a felekezeti iskolák és az állami iskolákban folyó hittanoktatás továbbélését és megengedi a már meglévő teológiai fakultások fennmaradását, valamint újak létesítését.

 

De kiköti: A papok és szerzetesek nem lehetnek politikai pártok tagjai, és nem végezhetnek pártpolitikai munkát.

Illetve a szerződésnek volt egy “titkos” melléklete is. Ebben az egyház “alá” tartozók katonai szolgálatát, kötelezettségeit foglalták össze:

A jelenlegi német katonai rendszer átalakítása esetén az általános hadkötelezettség bevezetése értelmében a Szentszékkel egyetértésben szabályozni fogják a papok és a világi és vallási papság más tagjainak kötelező katonai szolgálatba való bevonását az alábbi vezérelvekkel összhangban:

 

a) Az egyházi intézményekben a papságra készülő filozófia és teológia szakos hallgatók mentesülnek a katonai szolgálat és a felkészítő gyakorlat alól, kivéve az általános mozgósítás esetét.

 

b) Általános mozgósítás esetén az egyházmegyei adminisztrációban vagy a katonai lelkipásztorkodásban foglalkoztatott papok mentesülnek a bevetés alól. Ilyennek tekintik az ordináriusokat, az ordinariátus tagjait, a szemináriumok vezetőit és az egyházi elítélteket, a szemináriumi professzorokat, a lelkészeket, a lelkészeket, a rektorokat, a koadjutorokat és a nyilvános istentiszteletű templomot állandóan elnöklő papságokat.

 

c) A többi papság, ha alkalmasnak nyilvánítja őket, csatlakozik az állam fegyveres erőihez, hogy a honvédpüspök egyházi joghatósága alá tartozó csapatok lelkipásztori gondozásának szenteljék magukat, ha nem hívják be őket egészségügyi szolgálatra.

 

d) A megmaradt klerikusokat, akik még nem papok a szentségben vagy a vallásban, egészségügyi szolgálatra kell beosztani. Ugyanez történjen, amennyire lehetséges, az a) pontban említett papjelöltekkel, akik még nem kaptak magasabb rendet.

Hirdetés

Az “egyezségből” egyértelműen látszik, hogy bár a Vatikán próbálta védeni a katolikus vallást gyakorlókat is, azonban legfőképpen a közvetlen tagjainak a “védelmére” koncentrált. Ráadásul a katonai rész felkelti a gyanút, hogy az egyház már tudott arról, vagy erősen sejtette, hogy háború közeleg, és ezért konkretizálta a hadba vonulás, és katonai szolgálat kérdéseit. De ennek végül túl sok jelentősége nem volt, hisz a nácik hamarosan felrúgták ezt a megállapodást is, és 1935-ben létrehozták az Egyházügyi Minisztériumot, melynek célja a katolikus egyház befolyásának aláaknázása volt. Bezáratták a katolikus iskolákat, és az 1930-as évek végén a katolikus papokat gyakran bebörtönözték vagy megöltek a náci rezsim elleni küzdelmük miatt. Johannes Neuhäusler lelkipásztor ( háború után pap ) csak egy példa a sok közül, akit a nácik bebörtönöztek. 1941 és 1945 között különleges fogolyként internálták a sachsenhauseni és dachaui koncentrációs táborokba. Neuhäusler-nek sikerült túlélnie a háborút. 1947. február 8-án XII. Pius pápa személyesen avatta pappá, majd később a müncheni és freisingi érsekség segédpüspöke lett. 1973. december 14-én súlyos betegség után Münchenben hunyt el. Sajnálatos leírni, de a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy 2022-ben egy vizsgálat ( 2022. január 20-án közzétett jelentés  ) megállapította, hogy Neuhäusler gyakorlatilag szemet hunyt, vagyis inkább nem megfelelő módon kezelt egy sze@uális erőszakot amit egy pap követett el 10 éves diákok ellen. A papot áthelyezte ugyan máshová ( kapituláris vikárius tisztsége volt ekkor ), de a szakértők egyöntetű véleménye szerint Neuhäusler cselekedetei nem voltak egyenesarányban az esetek súlyosságával. Neuhäusler  nem tette meg a kánonjog által ilyen esetekben megkövetelt intézkedéseket ( előzetes vizsgálat kezdeményezése és a Szent Hivatal Szent Kongregációja értesítése ). Ezen túlmenően nincs bizonyíték arra sem, hogy Neuhäusler a pap által bántalmazottak számára a lehető legátfogóbb ellátást és megfelelő segítséget nyújtott volna.

Nővérek Johannes Neuhäusler ( balra ) segédpüspökkel és Schlemmer lelkésszel, a teisendorfi kórház bejárata előtt, az 1950-es években. ( A kép forrása: bnp.de )

A protestantizmus kezelése

A 20. század elején a protestantizmus dominált Németországban, és társadalmi szempontból kulcsfontosságúnak tekintették. Számos különböző frakció létezett a protestantizmuson belül, és a hiányzó központi vezető könnyebbé tette a nácik számára, hogy beférkőzzenek a vallási közösségekbe, ellentétben a katolicizmussal. Ráadásul néhány protestáns támogatta a nácikat az 1920-as és 1930-as években. Ők ellenségesek voltak a Weimari Köztársasággal és egyetértettek a náci politikával. Ezeket a támogatókat gyakran „német keresztényeknek” nevezték, és mint német keresztény pártok, megjelentek a politikai színtéren is.

A „német keresztények” propaganda “rendezvénye” Berlinben, 1933. július 23 ( A kép forrása:  German Federal Archive ( Deutsches Bundesarchiv ) )

Az úgynevezett Gleichschaltung folyamat során a nácik a “német keresztények” támogatásával megalapították a birodalmi egyházat Ludwig Müller vezetése alatt, 1933-ban. A Reich Church ( németül: Evangelische Reichskirche, vagy  Reichskirche, vagyis Birodalmi Egyház ) egy új nemzeti egyház akart lenni, amely a náci kereszténység egy új formáját hirdeti. Arra utasította a prédikátorokat, hogy zárjanak ki minden tanítást az Ószövetségből, mivel ezt zsidó dokumentumnak tekintették. Ez az erőfeszítés az 1933 és 1935 közötti időszakban zajlott, amikor a nácik megpróbálták átstrukturálni a német vallási intézményeket saját ideológiájuk szerint.

“Ha nem hiszel Adolf Hitlerben, nem hihetsz más Úrban sem!” A Führer Ludwig Muller protestáns püspököt ( a képen vele fog kezet )és Abbott Albanus Schachleitner katolikus érseket köszönti tiszteletbeli vendégként a nemzetiszocialista birodalmi pártnapokon Nürnbergben, 1934. szeptember 6.-án. ( A kép forrása: Heinrich Hoffmann, picture-alliance / © dpa )

A Birodalmi Egyház létrehozására tett kísérlet azonban nem talált teljes körű támogatásra a protestáns vallási közösségekben sem. Sokan ellenálltak ennek az új egyháznak, mert ellentétben állt a hagyományos keresztény hitelvekkel és az egyház autonómiájának elválasztásával a politikától. Az ellenálló mozgalom egyik kiemelkedő alakja Martin Niemöller volt, aki 1934-ben megalapította a Hitvalló Egyházat. Niemöller a köztudatban, egy ismert első világháborús hős volt ( tengeralattjáró-parancsnokként szolgált ), és bár kezdetben Hitlert támogatta, nézetei idővel éles fordulatot vettek.

Martin Niemöller, 1972. ( A kép forrása: © dpa )

Ez az ellenálló mozgalom példája volt annak, hogy nem minden vallási vezető és hívő volt hajlandó elfogadni a náci rezsim által kikényszerített változásokat és ideológiát. Niemöller-t többször letartóztatták, majd végül a Gestapo 1941 és 1945 között a koncentrációs táborokban tartotta fogva a háború végéig. Niemöllernek sikerült életben maradni, és később a háború utáni Németország egyik legtekintélyesebb lelkipásztora lett, és fontos szerepet játszott a német egyház újjászervezésében és újjáépítésében. Tőle származik az alábbi híres idézet:

 “ Mikor a szocialistákat vitték el,
csendben maradtam,
hisz nem voltam szocialista.

Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el,
csendben maradtam,
hisz nem voltam szakszervezeti tag.

Amikor a zsidókat vitték el,
csendben maradtam,
hisz nem voltam zsidó.

Amikorra engem vittek el,
nem maradt senki,
aki tiltakozhatott volna. “

Szeretném még megemlíteni Dietrich Bonhoeffer nevét is, aki szintén az egyik prominens alakja volt a Hitvalló Egyháznak. A második világháború alatti német ellenállás támogatója és mártírja. Mártírja, mivel ő nem volt olyan szerencsés mint Niemöller. Heinrich Himmler, az SS főparancsnoka személyesen adott parancsot Bonhoeffer akasztására, melyet 1945. áprilisának egy hajnalán a flossenbürgi koncentrációs táborban hajtottak végre. A kivégzése összefüggésben lehetett azzal, hogy Bonhoeffer 1940-től Wilhelm Canaris admirális kettős ügynökeként is tevékenykedett, és állítólag részt vett a “Führer” elleni szervezkedésekben, és próbált közvetíteni a szövetségesek és a puccsra készülő német katonai parancsnokok között. 1943. április 5-én több összeesküvőtársával együtt letartóztatták, a neve azonban ekkor már nem szerepelt a gyülekezet imalistáin. A Hitvalló Egyház ennyire nyíltan nem akart konfrontálódni a náci rezsimmel, és kizárták őt a soraikból, próbáltak elhatárolódni tőle.

Dietrich Bonhoeffer ( jobbról a második) társaival, röviddel a letartóztatása után, a Berlin-Tegel börtönben ( A kép forrása: EPD-Bild )

Zsidók, és Jehova Tanúi 

Különösen a zsidók és a Jehova Tanúi voltak a fő “célpontok” az 1930-as évek Németországában. Hitler és a nácik minden zsidót elnyomtak és üldöztek. Hasonló sors várt a Jehova Tanúira is, mert ellenálltak a rendszernek. A történelemből tudjuk, hogy nekik semmi esélyük nem volt a náci hatalommal való megbékélésre, megegyezésre.

A Jehova Tanúi ellenálltak a náci rezsimnek és elutasították a hadi szolgálatot, valamint az állami hatóságok által elvárt lojalitást. Emiatt több ezer Jehova Tanúját bebörtönözték és különböző koncentrációs táborokba deportálták. Sokukat kínzásnak, kényszermunkának és kivégzésnek vetették alá. A zsidók szintén súlyos üldöztetésnek voltak kitéve a náci Németországban. A náci rezsim rasszista és antiszemita politikája miatt milliókat deportáltak gettókba és koncentrációs táborokba, ahol sokukat meggyilkolták. Az 1945-ös háború végére a holokauszt borzalmai során mintegy hatmillió zsidót öltek meg.

A háború vége, az emlékezés fontossága

A háború befejezése, a nácizmus bukása és Németország összeomlása után a túlélő Jehova Tanúi és zsidók igyekeztek újjáépíteni az életüket és újraépíteni a közösségeiket. Sokan azonban örök életre szóló sebekkel és traumatikus emlékekkel tértek vissza a túlélők közül. Éppen ezért a holokauszt emlékének megőrzése és az emlékezés fontossága azóta is kiemelt téma a történelemben és a társadalomban. Végül a címben feltett kérdésre a mi válaszunk az, hogy Igen! Az egyház ( is ) elárulta az embereket, úgy mint szinte mindenki más. Azt azonban fontos megérteni, hogy szervezeti szinten lehetetlen volt a náci Németországban “függetlenként” működni, és ez az egyházra is igaz lett. A képlet mindig egyszerű volt. Az adott szervezet, vagy esetünkben egyház élére náci szimpatizáns embereket kell kinevezni, és kész. A szervezet máris integrálódik az országot irányító náci rendszerbe. Természetesen mindig akadtak bírálók, lázadók, ellenállók. Azonban a legtöbb esetben ők kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy érdemi változást hozzanak. De cselekedeteikkel, szembenállásukkal bebizonyították, hogy bármilyen erős is egy diktatúra, sosem lehet abszolút kontrollt  rákényszeríteni az emberekre.