Miért nem ettek halat régen a tengerészek, és miért kellett beérniük mindössze egyetlen váltás ruhával?

A tenger mindig is az emberi képzelet egyik legnagyobb ihletője volt: a végtelen horizont, a rejtélyes szigetek és a legendás kincsek ígérete évszázadokon át vonzotta a kalandorokat. A filmek és regények világában a matrózélet romantikusnak tűnik – daloló tengerészek, lobogó vitorlák és arannyal teli ládák képe elevenedik meg előttünk. A valóság azonban egészen más volt. A 15–18. század tengerészei nem hősként, hanem gyakran szenvedő emberként élték mindennapjaikat a fedélzeten. A tengeri utazás egyet jelentett a nélkülözéssel, a betegségekkel és az állandó életveszéllyel. Ha valaki a múltban „a tenger hívására” válaszolt, nem dicsőségre, hanem kemény próbatételre készült. Nézzük, miért volt a tengerészek élete sokkal kevésbé kalandos – és sokkal inkább kegyetlen – annál, mint ahogyan azt a legendák sugallják.

1. Csak egyetlen váltás ruhád van – és azt sem mosod

A képzeletbeli utazás elején mindenki lelkes: a kapitány hajóra szólít, és kezdődik a féléves út. Ám a „pakolás” szó akkoriban mást jelentett. A tengerészeknek mindössze egy váltás ruhájuk volt – azt, amit viseltek. Mosásról szó sem lehetett, mert hitték, hogy a szennyeződés és a zsír megvéd a széltől és az esőtől. Az illatok tehát finoman szólva sem a friss levegőt idézték.

2. A hajók szűkösek voltak – nagyon is

A 15–17. században a hajók messze nem luxusjáratok voltak. Még Kolumbusz hajói, a Niña és a Pinta is olyan kicsik voltak, hogy a legénységnek alig jutott hely aludni. A tengerészek egymás hegyén-hátán feküdtek, sokszor a fedélzeten, kitéve a szélnek és az esőnek. A hajó gyomrában sem volt jobb a helyzet – ott fullasztó volt a levegő, és a patkányok sem maradtak el.

Jelmagyarázat: 1 Szárnyfészek, 2 Orsárárboc, 3 Hátsó árboc, 4 Hátsó árboc, 5 Fővitorla, 6 Elővitorla, 7 Védőpajzs, 8 Hátsó árboc, 9 Előárboc, 10 Főárboc, 11 Hajólámpa, 12 Forgóágyú, 13 Előőrs, 14 Orr, 15 Tatfedélzet, 16 Előőrsfedélzet, 17 Hátsó borda, 18 Ágyúablak, 19 Legénységi szállás, 20 Kormányos bottal, 21 Hátsó fedélzet, 22 Hajócsónak, 23 Tiszti szállás, 24 Iránytű, 25 Kábelraktár, 26 Konyha, 27 Ágyú, 28 Utasok szállása, 29 Téglaégető kemence, 30 Főfedélzet, 31 Kapitány szállása, 32 Vízraktár, 33 Kormány, 34 Hordós ellátmány, 35 Csiklócsörlő, 36 Alsó fedélzet vagy ágyúfedélzet, 37 Kincsraktár, 38 Hordós víz, 39 Vitorlaraktár, 40 Lőpor- és sörétraktár, 41 Száraz ellátmányraktár, 42 Fenékvíz ballaszttal, 43 Kormánylapát, 44 Gerinc

3. Egészség és higiénia? Ismeretlen fogalmak

A túlzsúfoltság, a nedves ruhák és az állandó hideg miatt a tengerészek gyakran betegedtek meg. A higiénia hiánya és a rágcsálók jelenléte súlyos fertőzéseket okozott. A matrózélet nemcsak testi, hanem lelki megpróbáltatás is volt – különösen, ha hónapokon át kellett tűrni a társak horkolását és a tenger szeszélyeit.

4. Éhezés és unalmas étel – a tengerészek konyhája

A hosszú utak miatt a hajók fedélzetén tárolható élelem rendkívül korlátozott volt. A leggyakoribb fogás a sós hús és a „kemény kétszersült” ( angolul hardtack ) volt – egy vízből és lisztből készült, tégla keménységű keksz, amelyet csak vízbe áztatva lehetett megenni. A tengerészek gyakran penészes vagy kukacos darabokat is elfogyasztottak – fehérje, az fehérje. Friss zöldség és gyümölcs híján a skorbut, vagyis a C-vitamin-hiány tömegesen tizedelte a legénységet. A filmekben látott fogatlan kalózok tehát nem a látvány kedvéért néznek így ki – ez volt a valóság.

5. A hal sem mindig volt mentőöv

Aki azt gondolná, hogy a tengerészek bármikor halfogással pótolhatták az élelmet, téved. Számos korabeli hajónapló említi, hogy bár bőven akadt hal a hálóban, a legénység gyakran nem merte megenni őket – attól tartottak, hogy mérgezőek. A spanyol matrózok például ezüstpénzt tettek a halra: ha az elszíneződött, a halat mérgezőnek hitték. Mások azt figyelték, hogy a rovarok rászállnak-e – ha nem, biztosan mérgező volt. Csakhogy a legtöbb esetben, a nyílt vizeken nem igazán volt rovar, vagy légy. Az ókori Kína hajóorvosai már a Kr. e. 7. században megfigyelték, hogy bizonyos halak fogyasztása halált okozhat, de az okát nem ismerték. Csak 1886-ban, egy kubai orvos jött rá, hogy egyes halfajok szöveteiben mérgező planktonból származó toxin halmozódik fel, amely főzés után sem tűnik el. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a nagy földrajzi felfedezések korában a hajók útvonala sokszor az úgynevezett „ló-szélességek” — vagyis a déli és északi 30–40. szélességi fokok — térségén vezetett keresztül. Ezeket a hajósok „holt zónáknak” is nevezték, mert a tenger itt szinte teljesen élettelen volt: alig fordult elő hal, és a hosszú, szélcsendes időszakok gyakran hetekre mozdulatlanságra ítélték a hajókat.

6. És ha mindezt túlélted… jöttek a kalózok

Ha valaki mindezek után is szerencsés volt – nem betegedett meg, nem éhezett, nem süllyedt el –, még mindig ott volt a kalóztámadás veszélye. A tengeri rablók ritkán kértek udvariasan, és ha valaki nem akart a cápák eledelévé válni, gyakran kénytelen volt csatlakozni hozzájuk. Egy élet a fedélzeten – de nem épp az, amiről gyerekként álmodtunk.

Inkább túlélés, mint dicsőség

A tengerészek és kalózok élete a múltban messze nem volt romantikus vagy hősies. Inkább a túlélésről, a nélkülözésről és az emberi kitartás határainak próbájáról szólt. Minden dicsőség és legenda mögött ott rejtőzik a valóság: a tenger nemcsak kaland, hanem állandó veszély és küzdelem is volt.