Magyarország a második világháború idején önálló páncélosfejlesztési programot is folytatott, ám az eredmények szerények maradtak: a Toldi típusú könnyű harckocsik tűzereje és páncélvédettsége nem tette lehetővé, hogy érdemi kárt okozzanak az ellenséges harcjárművekben

A második világháború a haditechnika aranykorának is tekinthető: ekkor születtek meg a legendás tankok, mint a német Tigris, az amerikai Sherman vagy a szovjet T–34. Ezek neve még ma is ismerősen cseng annak is, aki nem különösebben jártas a hadtörténetben. Kevesebben tudják azonban, hogy Magyarország is megpróbálta megteremteni saját páncélosait. Az első, hazai fejlesztésű harckocsi a XIV. század legendás hőse, Toldi Miklós után kapta a nevét – bár a névrokonságon túl sok közös nem volt köztük. A Toldi a magyar haditechnika egyik legérdekesebb és legtanulságosabb fejezete lett.

1. Az első lépések – kisharckocsik és korlátozások

A trianoni békeszerződés után Magyarország hadiipara súlyos korlátok közé szorult. A páncélos gyártás kifejezetten tiltott tevékenységnek számított, így a harckocsifejlesztés csak álcázott, titkos programokban folyhatott. Az 1930-as évek közepén a Királyi Honvédség első páncélosai külföldről származtak. Olaszországból érkezett a C.V. 30-as kisharckocsi ( más néven L3/33 vagy L3/35 ), amelyet magyar jelzéssel M35-ösnek neveztek. Ez egy apró, kétfős jármű volt, amely csak könnyű felderítésre és gyalogsági támogatásra volt alkalmas. A magyar változatnál az olasz Breda ikergéppuskákat a hazai fejlesztésű Gebauer-géppuskákra cserélték, de az alapvető konstrukció nem változott. Az M35 már 1938 körül is elavult volt, gyenge páncélzattal és minimális tűzerővel. A magyar katonák hamar rájöttek, hogy ez a típus nem alkalmas komoly harctéri bevetésre, így új, korszerűbb tank után kellett nézniük.

2. A Toldi megszületése – svéd licenc, magyar szív

A következő lépés egy valódi, forgó tornyos harckocsi megalkotása volt. A fejlesztés azonban több akadályba is ütközött: egyrészt a nemzetközi korlátozások miatt nem lehetett hivatalosan tankot gyártani, másrészt Magyarország még nem rendelkezett a szükséges ipari háttérrel.

1937-ben három típus közül kellett választani:

• a német Panzer I,

• a magyar Straussler V–4,

• és a svéd L–60.

   
  

  Tudtad? ( történelmi érdekességek )

  Az európaiak megjelenésével az Újvilág 1500-ban még 12 milliósra becsült őslakossága, 1900-ra 237000 főre csökkent.

  
  

A V–4-es ígéretes konstrukció volt – erős páncélzattal és megfelelő tűzerővel –, de a gyártásához szükséges infrastruktúra hiányzott. Csak négy darab készült belőle. A német Panzer I a próbákon alulteljesített, így a választás végül a svéd L–60-asra esett. A Királyi Honvédség megvásárolta a licencet, majd magyar mérnökök átdolgozták a típust a hazai viszonyokra. Az így született 38M Toldi lett az első nagyobb sorozatban gyártott magyar harckocsi. A Toldi főfegyverzete egy 20 mm-es Solothurn páncéltörő puska volt, amely ugyan képes volt könnyebb páncélosok megsemmisítésére, de a korszak közepes vagy nehéz tankjai ellen már kevésnek bizonyult. Emellett kapott egy 7,92 mm-es Gebauer-géppuskát, megerősített futóművet és megbízható Büssing-NAG motorral szerelték fel. A Toldi mozgékonysága kitűnő volt: sík terepen akár 50 km/órás sebességet is elérhetett, ami a korszakban kifejezetten jónak számított. A páncélzat vastagsága viszont mindössze 13 mm körül mozgott, így a páncéltörő fegyverek ellen védtelen maradt. A magyar hadvezetés ezért nem is harckocsizó főerőként, hanem felderítő és támogató szerepkörben szánta a Toldikat.

Magyar M38 Toldi tankoszlop a második világháborúban

3. Fejlesztések, kísérletek és kudarcok

A háború tapasztalatai gyorsan megmutatták, hogy a Toldi tűzereje és védettsége nem elegendő. 1940–41-ben megszületett a Toldi II, amely vastagabb páncélt, új R–5/a rádiót, és végre 40 mm-es 37/42 M. páncéltörő ágyút kapott. Bár ez a változat valamivel harcképesebb lett, a megnövekedett tömeg miatt a motor teljesítménye kevésnek bizonyult, és a tank mozgékonysága drasztikusan csökkent. A kor szovjet típusai, főként a T–34 és a KV–1, gyakorlatilag sérthetetlennek bizonyultak a Toldik gyenge lövedékeivel szemben. A magyar mérnökök ezután a Toldi III fejlesztésébe kezdtek, amelyet erősebb motorral, új irányítómechanizmussal és javított felfüggesztéssel terveztek ellátni. Elkészült egy páncélvadász-prototípus is 76 mm-es löveggel, torony nélkül, de a nyersanyaghiány, a szövetséges bombázások és a hadiipar túlterheltsége miatt egyik fejlesztés sem jutott gyártásba. Érdekességképpen néhány Toldit egészségügyi változatként is használtak: a torony helyén sebesültek szállítására kialakított fülkét alakítottak ki. A német szövetségesek mindeközben gúnyosan „Papierpanzer” – azaz „papírpáncélos” – néven emlegették a típust, utalva arra, hogy páncélzata szinte semmit sem ért. A háború végére a Toldik többsége megsemmisült vagy műszaki hibák miatt vált harcképtelenné. Csak néhány példány maradt fenn, ezek egyike ma is látható a kubinkai harckocsi múzeumban ( Oroszország ), egy másik pedig a hadtörténeti gyűjteményekben.

42M Toldi II harckocsi kezelőivel, 1942. ( A kép forrása: fortepan.hu, képszám: 20389 )

A Toldi harckocsik története jól szemlélteti a magyar hadiipar korlátait és kitartását a két világháború között. Bár műszakilag soha nem érték el a nagyhatalmak színvonalát, mégis jelentős lépést jelentettek a modern páncélos hadviselés felé. A Toldi-projekt nem győztes fegyvereket adott a frontnak, de megalapozta a magyar harckocsigyártás hagyományát, amelyből később a Turán és Zrínyi típusok is kinőttek. A Toldi tehát nemcsak egy elavult tank volt, hanem a magyar mérnöki akarat szimbóluma – annak bizonyítéka, hogy a korlátozások, szűkös erőforrások és politikai nehézségek ellenére is születhettek figyelemre méltó, hazai fejlesztésű harcjárművek.