A 19–20. század fordulóján az Osztrák–Magyar Monarchia ugyan nem tartozott a klasszikus gyarmatosító nagyhatalmak közé, mégis voltak olyan területek, amelyeknek története a magyar történelemmel is összefonódott. Ezek a birtokok nem mérhetők a brit vagy francia birodalom hatalmas gyarmataihoz, mégis jelentős szerepet játszottak abban, hogy a Monarchia – s ezen belül Magyarország – bekapcsolódjon a globális kereskedelembe, a tudományos kutatásokba és a távol-keleti diplomáciába. A Ferenc József-föld sarkvidéki felfedezése éppúgy része ennek a történetnek, mint a Tiencsinben kialakított koncessziós terület, ahol mintegy harmincezer kínai lakos vált osztrák–magyar állampolgárrá. Kapcsolataink Kínával egyébként jóval a tiencsini események előtt megindultak: az 1869-ben Pekingben megkötött kereskedelmi és hajózási egyezmény alapozta meg azt a diplomáciai és tudományos együttműködést, amelyben olyan neves magyar kutatók vettek részt, mint Xántus János. Ezek a személyes és intézményi kapcsolatok teremtették meg azt a közeget, amelyben a Monarchia a távol-keleti városokban saját jelenlétet építhetett ki.
A sarkkutatásból született terület: Ferenc József-föld
A 19. század végének sarkkutatási láza a kor egyik legfontosabb tudományos és presztízsértékű vállalkozását jelentette, hiszen az Északi-sarkvidék akkoriban Európa utolsó ismeretlen határvidékének számított. Ebben a légkörben indult útnak Payer Gyula és Karl Weyprecht expedíciója 1872-ben, amelyet a Monarchia haditengerészete támogatott, s amelyet egyszerre hajtott a tudományos kíváncsiság és a birodalmi rang megőrzésének igénye. Az eredeti cél az Északi-sark elérése volt, ám a hajó, a Tegetthoff a Jeges-tenger jégmezői közé szorult, és az expedíció hosszú hónapokra a fagy foglya lett. A hányattatások közepette Payer és társai váratlan felfedezést tettek: a jég sodrásában ismeretlen szárazföld szigetei bukkantak elő, amelyek addig teljesen hiányoztak a térképekről. A felfedezők az új földrészt a kor szokásainak megfelelően a Monarchia uralkodójáról, Ferenc Józsefről nevezték el, a különböző szigetek pedig a támogatók és főnemesi patrónusok neveit kapták, így például a Zichy-család is saját földdarabbal szerepelt a térképen. A névadás nemcsak tiszteletadás volt, hanem a területhez való szimbolikus kötődés kifejezése is, ami abban a korban fontos diplomáciai gesztusnak számított.
A Ferenc József-föld domborzati térképe, 2020 ( A kép forrása: commons.wikimedia.org )
Ferenc József-föld geográfiai felfedezése komoly érdeklődést keltett a nemzetközi tudományos közösségben, annak ellenére, hogy a szigeteknek sem kereskedelmi, sem hadászati jelentőségük nem volt. A sarkvidék különleges természeti viszonyai azonban kiváló lehetőséget kínáltak a jég, a klíma és az állatvilág kutatására abban az időben, amikor a meteorológia és a geomágnesség vizsgálata egyre nagyobb figyelmet kapott. A szigetcsoport 192 kisebb-nagyobb egységből áll, teljes területe pedig megközelíti Magyarország mintegy ötödét. A táj egész évben zord, rendkívüli hideggel és állandó jégborítottsággal. Állandó lakosság soha nem élt itt, viszont fontos élőhelye a jegesmedvéknek, a rozmároknak és számos sarki madárfajnak, amelyek az érintetlen környezet miatt itt zavartalanul fennmaradhattak. A Monarchia a távoli fekvés, a szélsőséges időjárás és a logisztikai nehézségek miatt semmilyen tényleges ellenőrzést vagy állandó jelenlétet nem tudott kialakítani, így Ferenc József-föld inkább tudományos és presztízsjelleget hordozott, mintsem gyarmati értéket. A birodalom számára a felfedezés ténye volt a lényeg: azt bizonyította, hogy a Monarchia képes részt venni a kor nagy földrajzi és tudományos vállalkozásaiban, és nem marad el riválisaitól.
A Georgij Szedov jégtörő legénysége felvonja a Szovjetunió zászlaját a Hooker-szigeten. 1929. július 29. ( A kép forrása: atomicexpertnew.ru )
A felfedezés után azonban hamar megjelentek a nemzetközi igények. Norvégia és Oroszország egyaránt saját történelmi és földrajzi érveire hivatkozva jelentette be, hogy a terület hozzá tartozhatna, mivel egyikük a közeli Spitzbergák, másikuk pedig az eurázsiai kontinens legészakibb része felől tartotta magát jogos tulajdonosnak. A vitában végül a tényleges jelenlét bizonyult döntő tényezőnek. 1926-ban szovjet kutatóhajók eljutottak a szigetekre, míg a norvég expedíciókat visszavetette a jég és a kedvezőtlen időjárás. A Szovjetunió ennek nyomán 1926-ban annektálta a szigetcsoportot, és a terület ettől kezdve – máig – orosz fennhatóság alatt áll. Nevét megtartották, igaz oroszosított formában, Zemlja Franca Joszifának nevezve, amely máig emlékeztet az eredeti felfedezőkre és a Monarchia rövid, ám emlékezetes szerepére a sarkkutatás történetében.
Tiencsin – a Monarchia távol-keleti kapuja
Tiencsin a 19. század végére olyan várossá vált, ahol egyszerre volt jelen a hagyományos kínai világ és a modernizációra kényszerítő nyugati befolyás. Kína ebben az időszakban fokozatosan engedett a külföldi hatalmak nyomásának, s megnyitotta legfontosabb kikötőit a nemzetközi kereskedelem előtt. Tiencsin különleges helyzetét egyrészt Peking közelsége, másrészt az, hogy folyók és csatornák találkozásánál feküdt, adta. Ezért több európai hatalom is kialakította itt saját koncessziós övezetét, ahol saját jogrendje és igazgatása szerint működhetett. A Monarchia sokáig kimaradt ebből a folyamatból, és nem rendelkezett önálló távol-keleti jelenléttel, ám az 1900-as bokszerlázadás váratlanul megteremtette a lehetőséget számára. A bokszerlázadás során a külföldiek elleni fellépések annyira súlyossá váltak, hogy a nyolc hatalom – köztük az Osztrák–Magyar Monarchia – közös katonai akciót indított a rend helyreállítására. A Monarchia katonai szerepe nem volt meghatározó: inkább jelképes kontingenst küldött, amely főként haditengerészekből és kisebb gyalogos egységekből állt.
Tiencsin földrajzi elhelyezkedés
A Monarchia hozzájárulása:
-
négy cirkálóhajó,
-
néhány száz, főként magyarországi területekről sorozott katona,
-
akik közül többen életüket vesztették,
-
köztük Eduard Thomann fregattkapitány, az SMS Zenta parancsnoka.
Tudtad? ( történelmi érdekességek )
Az aztékok embereket is feláldoztak isteneiknek. 1487-ben 20000 embert mészároltak le, áldozatul a Tenochtitlanban található templom felszenteléséhez.
Ezek a katonák azonban így is jelentős veszteségeket szenvedtek, és a harcokban mutatott helytállásuk diplomáciai tőkét jelentett az állam számára. A nemzetközi hadműveletben való részvétel elismeréseként 1901-ben a Hajho folyó partján egy 108 hektáros terület került a Monarchia fennhatósága alá. A terület lakossága nagyrészt kínai volt, körülbelül 30 000 fő ( akik osztrák–magyar állampolgárokká váltak ), akik mind az osztrák–magyar közigazgatás alá tartoztak, és így formálisan a Monarchia védelemét élvezték.
A telepítvény egyfajta miniállamként működött a távoli Kína közepén. Saját bíróságot tartott fenn, amely az európai jogelvek szerint ítélkezett, és rendőrséget is szervezett, amelyet részben a Monarchia tengerészei, részben pedig helyi milicisták, a Simbo néven ismert 70 fős kínai őrség működtetett. A katonai biztonságot negyven tengerészgyalogos felügyelte, akik laktanyában állomásoztak, és szükség esetén gyorsan fel tudtak lépni a rend fenntartásáért. A közigazgatásban helyet kaptak neves helyi családok képviselői is, akik beleszólhattak a mindennapi ügyekbe, de a döntések tényleges súlya mindig az osztrák–magyar konzulnál és a helyőrség parancsnokánál maradt, akik a Monarchia érdekeit képviselték.
A külföldi települések ( koncessziók ) térképe Tiencsinben, 1912-es állapot szerint. ( A kép forrása: Eredeti címe: “T’ien-chin – A települések 1912”, forrás: “Madrolle útikalauzai: Észak-Kína, A Kék folyó völgye, Korea.” Hachette & Company, 1912. )
A koncessziós területen az európai életmódhoz igazodó modern városrész alakult ki. Kőből épült hivatalok, villák és közintézmények jelentek meg, köztük iskola, ahol a kínai gyermekeket angol nyelvre és európai tanrendre épülő rendszerben oktatták, ami Kínában akkoriban ritkaságnak számított. Felépült egy kisebb színház és több kulturális létesítmény is, amelyek a telepítvény lakói számára a hazai környezet illúzióját próbálták megteremteni. A fürdő és a rendezett utcák, a villanyvilágítás és a közbiztonságot garantáló járőrök mind azt jelezték, hogy a Monarchia igyekezett reprezentálni saját modernitását és civilizációs küldetését a térségben. A település gazdasági élete is pezsegni kezdett: boltok, raktárak, műhelyek és kisebb kereskedelmi vállalkozások jöttek létre, amelyek révén Tiencsin osztrák–magyar része bekapcsolódott a helyi és a nemzetközi áruforgalomba.
Az osztrák-magyar Császári és Királyi Haditengerészet katonái Tiencsinben, 1903 körül. A kép a Franklin Irodalmi és Nyomdai Rt. által kiadott Vasarnapi Újság című hetilapban jelent meg 1904-ben. A Ganz Vállalatok főmérnöke, Szuk Géza készítette és birtokolta a fotót, miközben 1903 júliusa és 1904 februárja között Tiencsanban üzembe helyezték. ( A kép forrása: commons.wikimedia.org )
A tiencsini koncesszió mérete talán szerény volt a brit, francia vagy német területekhez képest, mégis rendkívül fontos szerepet töltött be a Monarchia történetében. Egy olyan korszakban jött létre, amikor a birodalom igyekezett felzárkózni a nagyhatalmakhoz, és saját globális jelenlétet kialakítani. A telepítvényben egyszerre testesült meg a modern világba illeszkedni próbáló Kína és az európai hatalmak ambíciója. A Monarchia számára pedig ez a néhány tucat hektár jelképes bejáratot jelentett a Távol-Kelet felé, egyfajta diplomáciai és presztízsbeli eredményt, amely megmutatta, hogy a birodalom nem kíván kimaradni a világpolitikai versenyből.
A Tiencsinben állomásozó osztrák-magyar tengerészek emlékképet készítenek egy kínai orvossal 1909-ben. ( A kép forrása: en.namu.wiki )
A koncesszió megszűnése
Az első világháború kitörése gyökeresen átrendezte a világpolitikai viszonyokat, és ez a távoli Tiencsin esetében sem volt másként. A Monarchia mindaddig gondosan ápolta koncessziós jogait, ám a háború menetében fokozatosan elszigetelődött, miközben a kínai politikai elit egyre inkább a győztes antanthatalmak oldalára húzott. Amikor 1917-ben Kína hivatalosan is hadat üzent a központi hatalmaknak, az addig érvényes szerződések – amelyek alapján az osztrák–magyar fél saját közigazgatást gyakorolt Tiencsin egy kijelölt részén – értelmüket vesztették. A helyi hatóságok rövid idő alatt átvették a teljes irányítást, a Monarchia tisztviselői pedig elveszítették minden jogukat a terület felett. A zóna birtokba vétele viszonylag gyorsan, különösebb ellenállás nélkül zajlott, hiszen a háború miatt a telepítvény gyakorlatilag védtelen volt, az európai személyzet egy részét internálták, másokat hazarendeltek.
A Pejho folyó és az Osztrák–Magyar Koncesszió hídjának látképe. Kb. 1910-ben kiadott képeslap. ( A kép forrása: commons.wikimedia.org )
Az osztrák koncessziós jogok 1919-ben, a háborút lezáró békerendezés során hivatalosan is megszűntek. A békeszerződések világosan kimondták, hogy a központi hatalmak elveszítik külbirtokaikat, így az egykori tiencsini terület visszakerült a kínai állam fennhatósága alá. Magyarország helyzete a Monarchia összeomlása miatt különösen bizonytalan volt, s bár formailag külön is igényt tartott a korábbi jogosultságokra, ezek 1920-ban végleg érvényüket vesztették. A két dátum jól érzékelteti, milyen gyorsan foszlott szét az az ázsiai jelenlét, amelynek kialakítása korábban hosszú éveket és komoly diplomáciai erőfeszítést igényelt. Tiencsin nemzetközi jellege azonban nem tűnt el azonnal: a városban továbbra is működtek más európai és japán koncessziók, így a térség megőrizte soknemzetiségű és kozmopolita arculatát. A régi osztrák–magyar területet fokozatosan beolvasztották a város fejlődő részei közé, bár egykori épületeinek egy része még évtizedekig felismerhető volt. A külföldi jelenlét csak a második világháború után, a kommunista hatalomátvétel időszakában szűnt meg teljesen, amikor Kína visszaszerezte minden addig külföldi kézben lévő koncessziós övezetének irányítását, és ezzel lezárult a nemzetközi befolyás korszakának utolsó fejezete is.
A Ferenc József-föld és a tiencsini koncesszió két egymástól távol eső, mégis összekapcsolódó fejezetét alkotja a Monarchia történetének. Az egyik a tudományos bátorság és a felfedezés romantikáját hordozza, a másik a nagyhatalmak közti pozíciókeresés és diplomáciai érdekérvényesítés világába vezet. Bár a Monarchia soha nem vált klasszikus gyarmattartó birodalommá, ez a két terület mégis azt mutatja, hogy a korabeli magyar és osztrák jelenlét a világ legkülönbözőbb pontjain is kitapintható. Az expedíciók, a diplomaták, a tengerészek és a kereskedők munkája máig érezhető nyomokat hagyott – a jeges szigetek térképein éppúgy, mint Tiencsin egykori európai negyedének utcáiban. A Monarchia rövid, de izgalmas globalizációs korszaka így fontos adalék a magyar történelem kevésbé ismert, mégis különösen színes fejezetei közé tartozik.
Hirdetés
Van véleményed? Valamit javítanál a cikkben? Vagy csak hozzászólnál?