Egy ritkán említett esemény: a második világháborúban a japánok sikeresen bombázták az Egyesült Államok területét, méghozzá diáklányok közreműködésével!

1944 november 3-án Japán egy újfajta fegyvert, a fusen bakudant ( lufibombát ) bocsátott fel a Csendes-óceán felett fújó futóáramlatba. Minden egyes ballon négy gyújtóbombát és egy 30 fontos nagy erejű robbanóeszközt hordozott. A cél az Egyesült Államok kontinentális területén pusztítást és pánikot okozni. Bár 1945. május 5-én egy ilyen ballon hat amerikai halálát okozta, a hadműveletet katonai kudarcának tekintették, és Japán 1945 áprilisában leállította a programot.

A japán ötlet

A japán katonai kutatólaboratórium már 1933-ban felvetette a lufibombák ötletét, de a terv csak a Doolittle-rajtaütés után került ismét előtérbe. A rajtaütés rámutatott Japán sebezhetőségére, és a japán hadsereg bosszút akart állni. A Noborito Kutatóintézetet bízták meg azzal, hogy kidolgozza egy olyan eszköz tervét, amely képes bombázni az Egyesült Államokat. Az eredeti elképzelés az volt, hogy tengeralattjárókról indítják a lufikat Amerika nyugati partvidékén, ám a tengeralattjárókra Guadalcanalnál nagyobb szükség volt, így a terv félbeszakadt 1943 augusztusában. Ezt követően a kutatók egy olyan ballont terveztek, amely Japánból indulva át tud kelni a Csendes-óceánon. A 1943-44-es téli időszakban meteorológusok felfedezték, hogy a futóáramlattal egy ballon 60 óra alatt elérheti az amerikai szárazföldet. Ez zöld utat adott a tömeggyártásnak: mintegy 10 000 lufit készítettek elő a következő téli szezonra. A lufikat washi papírból állították elő, amit a kozo fa kérgéből készítettek, és a munkaerő részben iskolás lányokból állt, akiket anélkül soroztak be, hogy tudták volna, min dolgoznak. Az első lufikat 1944. november 3-án, Hirohito császár születésnapján indították útjukra. Minden ballon előkészítése fél-egy órát vett igénybe, és 30 ember közreműködését igényelte. A sikeres felbocsátásokat az időjárás is korlátozta: az év november és március közötti szakaszában mindössze 50 kedvező napot vártak, amikor naponta maximum 200 ballont tudtak útjára bocsátani.

Hirohito japán császár ( középen ), 1941

Az első “lufi”

Két nappal az első lufi elindítása után egy kaliforniai partok közelében járőröző hadihajó japán jelzésekkel ellátott szövetdarabot talált a vízen. Az FBI és a hadsereg eleinte nem tudta, mi a ballonok célja; egyes tisztek attól tartottak, hogy biológiai fegyvereket hordoznak. Felmerült az a gyanú is, hogy a japán internálótáborokból vagy német hadifogolytáborokból indították őket. 1944 decemberében a katonai hírszerzés projektet indított a ballonok elemzésére. A homok, amit ballasztként használtak, egyértelműen Japán déli strandjairól származott, így sikerült lokalizálni a felbocsátási helyeket. A legnagyobb veszélyt a gyújtóbombák jelentették, amelyek az északnyugati erdők száraz téli időszakában komoly erdőtüzeket okozhattak volna. A katonák azonban megállapították, hogy a ballonok támadásai véletlenszerűek és céltalanok voltak. A pánik elkerülése érdekében a kormány a teljes hírzárlat mellett döntött: az újságokat és rádióállomásokat felszólították, hogy ne számoljanak be a ballonokról. Ez sikeresnek bizonyult, és a japánok csupán egyetlen incidensről értesültek egy kínai újságon keresztül, noha ezzel szemben Japánban jelentős sikerekről adtak híradást, háborús propaganda céljából. 1945 februárjában Japán hivatalos “Dodo News Agency” angol nyelvű adása büszkélkedhetett azzal, hogy a léggömbbombák 500 -10000 áldozatot követeltek, és figyelmeztette az Egyesült Államokat, hogy ez a támadási hullám csak előjáték, és a jövőben nagy dolgok fognak történni.

Lezuhant léggömbbomba maradványai  Wyoming?  közelében, 1944 december?

Az egyetlen alkalom, amikor amerikaiak estek áldozatul a második világháborúban, amerikai földön

1945 május 5-én az Oregon állambeli Bly közelében egy vasárnapi iskolai kirándulás során egy ballonmaradvány felrobbant. Archie Mitchell lelkész és felesége vasárnapi pikniken vett részt öt diákkal. Mrs. Mitchell mindössze 26 éves volt, és várandós volt férje első gyermekével, a diákok pedig 11 és 14 év közöttiek voltak. A lelkész éppen az autójával parkolt le, amikor a robbanás történt, amiben felesége és tanítványai sajnos elhunytak. Ők voltak az egyetlen amerikai áldozatok, akiket ellenséges akció ölt meg az amerikai szárazföldön a második világháború során. A tragédia után a hadsereg végül figyelmeztetéseket adott ki a ballonokkal kapcsolatban, hangsúlyozva, hogy bár nem jelentenek komoly veszélyt, mégis jelenteni kell őket. A ballonok legnagyobb kártételére 1945. március 10-én került sor, amikor egy ballon a washingtoni Bonneville Power Administration magasfeszültségű vezetékeit találta el. Az így keletkezett szikrák tüzet okoztak, és a Manhattan-terv egyik legfontosabb létesítménye, a hanfordi üzem, átmenetileg leállt. Franklin Matthias ezredes, a létesítmény parancsnoka szerint a baleset rámutatott a vészhelyzeti rendszerek hatékonyságára, és három nap alatt sikerült visszaállítani a teljes üzemelést.

342-FH-3B23423: Japán Fu-Go léggömb, bombákkal felszerelve. Indiánok kivágnak egy fát, hogy megszerezzenek egy japán léggömböt, amely ártalmatlanul landolt Nixon közelében, Nevadában, 1945. március 29-én. ( A kép forrása: Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészeti Múzeuma )

Gyerekek készítették őket, de nem eleget

Az amerikai atombombával szemben, amely a korszerű tudományos fejlesztések csúcsát jelentette, a japán ballonbombák alacsony technológiai szintű, egyszerű fegyverek voltak. Kialakításuk nem igényelt komoly technológiai áttöréseket vagy fejlett ipari infrastruktúrát, ami kifejezetten előnyt jelentett egy olyan ország számára, amely már az ellenséges támadások hatására iparilag meggyengült. A ballonok készítéséhez nem magasan képzett tudósok vagy mérnökök, hanem iskolás gyerekek munkáját vették igénybe. Egy ilyen fiatal munkás Tanaka Tetsuko volt, a Yamaguchi Girls’ High School tanulója, aki a diákokból szervezett „Különleges Támadó Erő” ( Student Special Attack Force ) tagjaként dolgozott a projekten. Tanaka személyesen mesélt tapasztalatairól Haruko Taya Cook és Theodore Cook „Japan at War: An Oral History” című könyvében. 1944-ben egy katonatiszt érkezett Tanaka iskolájába, a Kyushu szigetén található Kokura katonai arzenálból, és bejelentette, hogy titkos fegyver előállításában fognak segédkezni. A tiszt azt állította, hogy a fegyver „nagy hatással lesz a háborúra,” bár nem mondta meg pontosan, hogy mi lesz az – csupán annyit árult el, hogy amit készítenek, az „valahogy Amerikába fog repülni.” Augusztusban az iskola udvarán létrehoztak egy rögtönzött gyártóüzemet: lelátókat építettek, és ezeken helyezték el a szárítódeszkákat.

Japán nők ( diáklányok ) léggömböket varnak

Érdekesség: A japán ballonbombákat az első interkontinentális fegyverként tartják számon. Azért tudták elérni az Egyesült Államok területét, mert kihasználták a sztratoszféra alsó részén található poláris és szubtrópusi futóáramlatokat. Ezek az áramlatok nyugatról kelet felé fújnak, és különösen télen erősek. A ballonok három nap alatt tették meg a Japán és az USA közötti mintegy 9000 kilométeres távolságot ezen áramlatok segítségével. A hőmérséklet-ingadozás okozta tágulás és összehúzódás kezelésére egy úgynevezett 37-es navigációs eszköz – egy légnyomásmérő – biztosította a ballon stabilitását. Ha a magasság 9100 méter alá csökkent, a rendszer bekapcsolta az elektromos fűtőszálat, amely elvágta a homokzsákokat tartó köteleket, így a ballon könnyebbé vált és emelkedni kezdett. Amikor a ballon elérte a 12 000 métert, a magasságmérő kinyitotta a szelepet, hogy hidrogént engedjen ki a ballonból, így az ismét ereszkedni kezdett. Ezen emelkedő és süllyedő mozgások révén a ballonok végig 10 000–12 000 méter magasságban maradtak, míg elérték Amerikát. Bár az elmélet és a tervezés jól átgondoltnak tűnt, a gyakorlatban nem volt igazán hatékony ez a „természetre bízott” fegyver. Becslések szerint a Japánból útnak indított mintegy 9300 ballon mindössze 10%-a ért el sikeresen Észak-Amerika szárazföldjére.

A „342-FH-3B23426” jelzésű fotó a II. világháborús japán Fu-Go ballonbombák egyikét ábrázolja, amelyet Kaliforniában találtak meg. A képen látható a ballont irányító súlykioldó mechanizmus, valamint a gyújtóbombák és homokzsákok elhelyezkedése. A bombák ugyanabban a pozícióban vannak, mint ahogy megtalálták őket, míg a homokzsákok a megfelelő csatlakozópontokra vannak rögzítve, bár nem pontosan abban a sorrendben, ahogy felfedezték őket. A képen három gyújtóbomba és hat homokzsák figyelhető meg. ( A kép forrása: Az Egyesült Államok Haditengerészetének Nemzeti Múzeuma )

A ballonokhoz szükséges papírlapokat úgy készítették, hogy vékony pasztaréteget vittek fel két összeragasztott japán papírlapra, majd óvatosan kiegyengették a légbuborékokat. Miután a papír megszáradt, egy újabb, kékes árnyalatú réteget kentek rá, amely színében az égbolthoz hasonlított. Ezt az eljárást ötször megismételték, hogy a ballonok elég erősek és ellenállók legyenek. Tanaka elmondása szerint a diákok komolyan hitték, hogy titkos és fontos munkát végeznek, olyannyira, hogy otthon sem beszéltek róla. A ruháikat azonban gyakran belepte a paszta, így a családjuk könnyen sejthette, hogy valamilyen különleges projektben vesznek részt. Annak ellenére, hogy a diákokkal azt hitették el, hogy a projekt titkos, valójában a ballonbombák gyártása inkább a japán polgári morál növelését szolgálta. A háborús erőfeszítésekbe bevont civileknek azt a benyomást akarták kelteni, hogy aktívan hozzájárulnak az ellenség legyőzéséhez. A projekt egyfajta válaszlépés volt a híres 1942-es Doolittle-rajtaütésre, amely jelentős presztízsveszteséget okozott Japánnak. Bár a japánok komoly ellenlépésnek szánták a ballonbombákat, azok hatása végül elenyészőnek bizonyult. A háború után japán katonai tisztek elárulták, hogy eredetileg 120 000 ballon előállítását tervezték, amelyeket a futóáramlattal sodortak volna az amerikai szárazföld felé. A terv ambiciózus céljai ellenére a háború végéig mindössze valamivel több mint 9000 ballont sikerült elindítani. A program kudarcát számos tényező okozta: az anyagi és ipari erőforrások hiánya, a korlátozott termelési kapacitás, valamint a ballonok által okozott minimális katonai hatás. A katonai célokat végül nem sikerült elérni, de a projekt rávilágít arra, hogy a háború idején a japán vezetés milyen módon próbálta fenntartani a társadalom morálját, még akkor is, amikor a katonai helyzet egyre reménytelenebbé vált.

342-FH-3B23438: Japán Fu-Go léggömb. Fotó egy megfelelően felfüggesztett, felfújt japán léggömbről. A felvétel 1946. február 8-án érkezett a San Franciscó-i Negyedik Légierő Főhadiszállásáról. A képet az Amerikai Hadsereg Légi Hadteste ( ma Légierő ) készítette, és jelenleg az Országos Levéltár gyűjteményében található. ( A kép forrása: Az Amerikai Haditengerészet Nemzeti Múzeuma ) Ez a fájl egy tengerész vagy az Egyesült Államok haditengerészetének alkalmazottjának alkotása, amelyet az illető hivatalos feladatai részekéntvkészített. Az Egyesült Államok szövetségi kormányának munkájaként közkincs az Egyesült Államokban.

Még 2014-ben is találtak működőképes darabot Kanadában

1945 áprilisában a ballonok felbocsátása szinte teljesen megszűnt. Az amerikaiak a háború végén Tokióba érkeztek, hogy felmérjék Japán tudományos fejlesztéseit. Az amerikai kutatók Karl T. Compton és Edward Moreland vezetésével interjút készítettek a Noborito intézet tisztjeivel, akik elmondták, hogy a program minden dokumentumát megsemmisítették. A tisztek bevallották, hogy a ballonprogram célja a Doolittle-rajtaütés miatti megaláztatás ellensúlyozása volt, és hogy soha nem tervezték biológiai vagy vegyi fegyverek használatát. A program végül azért ért véget, mert kifogytak az alapanyagokból – a kozo fákból és a hidrogénből – és nem voltak információik arról, hogy a ballonok elérték-e Amerikát. Bár a Fu-Go ballonbombák katonailag nem voltak sikeresek, tudományos szempontból figyelemre méltóak. Az első ilyen ballonok gyakorlatilag a világ első interkontinentális ballisztikus rakétái voltak. A történészek szerint nem minden ballon került elő: 2014-ben egy még működőképes darabot fedeztek fel Kanadában, és a csendes-óceáni északnyugati területeken a lakosokat továbbra is óvatosságra intik a felfedezetlen ballonok miatt.

Felhasznált források

americainwwii.com, Killer Balloons Over America

ahf.nuclearmuseum.org, Japanese Balloon Bombs “Fu-Go”

ja.wikipedia.org, 風船爆弾 ( Léggömbbomba )

web.6parkbbs.com, 漂洋过海来炸你，二战中日本轰炸美国本土的气球炸弹 ( „Tengeren és óceánon át, hogy lebombázzalak” – a japán ballonbombák, amelyek a II. világháború során elérték az amerikai szárazföldet )