Sokan úgy gondolják, hogy Afrikában a karperecek pénzként való használata az európaiak érkezéséhez köthető, de ez tévedés. A pénz alapvető funkciói – csereeszköz, vagyon tárolása és értékmérő – már jóval az európai érintkezés előtt is jelen voltak. Bár nem áll rendelkezésre minden részlet, a karperecek az ősi afrikai társadalmakban egyszerre szolgáltak díszítésre, státuszjelzésre és vagyon tárolására. Vasco Da Gama 1498-as megfigyelése szerint például a helyiek rézből készült karpereceket viseltek a Limpopo folyó mentén, sőt hajukba is fonták a fémet, ami a réz bőségére és társadalmi szerepére utalt. A nyugati pénzhasználatban éles különbséget tesznek a dísztárgyak és a fizetőeszközök között, ám Afrikában a kettő sokszor összemosódott: a nehéz, mozgást korlátozó ékszerek inkább vagyonfelhalmozást és státuszt jeleztek, mint puszta díszítést.
Az első írásos bizonyítékok szerint rézkarperecek már az arab kereskedők idejében ( 1068-tól ) fizetőeszközként funkcionáltak. Az arab utazó, Al-Bakri például említi, hogy rézgyűrűkkel kereskedtek Takrurban. Ibn Battuta 1354-ben találkozott rézrudak kereskedelmével Takkedában, ahol vékony rudakkal élelmiszert és tüzelőt, vastagabb rudakkal rabszolgákat és gabonát vásároltak. A 12–16. században Velence és Genova is fontos rézkereskedelmet folytatott Afrikával, gyakran arab közvetítőkön keresztül. A régészeti feltárások során talált karperecek sok esetben egyszerűen meghajlított rézrudak voltak, és több helyszínen – például Szenegálban és Gambiában – is előkerültek. A sírokban talált karperecek további bizonyítékot szolgáltatnak a pénzként való használatukra. Ha egy tárgyat nem viselési helyén – például csuklón vagy ujjon – találnak, hanem a holttest körül halmozva, akkor valószínűsíthető, hogy pénzként szolgált a túlvilági életre. Ilyen leletek előkerültek többek között a Daima területén és a Niger folyó alsó szakaszán, valamint Szenegál különböző sírhalmaiban. A legismertebb régészeti karpereclelet az Igbo-Ukwu ( mai Nigéria ) területén került elő. Ezek a karperecek félhold alakúak, vastag rézből készültek, és a 9. vagy 15. század környékére datálhatók. Az elkészítésük során gyakran használták az úgynevezett „elveszett viaszmintás” ( cire perdue ) öntési technikát, ami Afrika nyugati részén széles körben elterjedt volt.
Edo emberek telepednek le Nyugat-Afrika esőerdőiben, a 900-as években. Kezdetben kis családi csoportokban éltek, és ezek a csoportok végül királysággá nőttek.
Közép-Afrikában, különösen a Kongó és Angola területén, a réz kitermelése már évszázadokkal az európaiak érkezése előtt megkezdődött. A régészek a Katanga-régióban a 4. századtól kezdve dokumentálták a rézbányászatot, ahol rézrudak és karperecek fontos kereskedelmi árucikkekké váltak. A különböző méretű réztárgyak, mint például a híres „Katanga kereszt” főként presztízstárgyakként szolgáltak. A rézből készült karperecek előállítására két fő módszer volt jellemző. Közép-Afrikában inkább a huzalhúzás technikáját alkalmazták, ahol a fémrudakat fokozatosan egyre kisebb lyukakon húzták át, míg elérték a kívánt vastagságot. Nyugat-Afrikában a réztárgyakat gyakran öntéssel, például homokformák vagy viaszminták segítségével készítették. Tehát már jóval az európaiak megérkezése előtt is használták ezeket a tárgyakat, azonban talán azt kijelenhetjük, hogy széles körben, csak az európaiak megérkezése után vált. Miért? Azt hiszem a kapzsiság miatt. A szokásos történet… Amint felismerték a portugálok ( itt ők voltak az “elsők” ) a réz és bronz karperecek jelentőségét, és azt, hogy európai technológiával nem túl drága, sem időigényes ilyeneket készíteni, nem is gondolkodtak arany, vagy ezüst használatán.
Egyes források szerint a manillákat az ókori föníciaiak vezették be, akik Afrika nyugati partvidékén kereskedtek, vagy akár a korai karthágói felfedezők és kereskedők is szerepet játszhattak ebben. Felmerült az is, hogy az egyiptomiak lehettek az elsők, mivel ők használtak félkör alakú pénzt. Egy másik elmélet szerint nigériai halászok emelték ki a hálóikkal az európai hajóroncsokból, vagy a hajóépítéshez használt réz szegekből készítették őket a Benini-öböl környékén. Az is felvetődött, hogy ha a manillák valóban helyi eredetűek, akkor egy női Raffia karkötőt utánozhattak, amely szétterülő végekkel rendelkezett, vagy a yoruba mondua inspirálhatta a manillák jellegzetes formáját a gömbölyű végeivel. A yoruba mondua a joruba kultúrában használt, díszes ékszer vagy kiegészítő, amely jellemzően egy sűrű, gömb alakú végű fémrészből áll. A jorubák ( Yoruba ) Nyugat-Afrikában, különösen Nigériában élnek, és gazdag hagyományokkal rendelkeznek az ékszerkészítés terén.A mondua formája inspirálhatta a manillák kialakítását, mivel a manillák gyakran hasonló, gömbszerű végű, patkó alakú formákat öltenek. Az ilyen ékszerek a kultúrában fontos szerepet játszhatnak, például a státusz kifejezésében vagy a vallási szertartásokban való részvétel során.
Néhány manilla tipus, méretük szerint
Megérkeznek az európaiak
Tehát, az európai kapcsolatfelvétel után a réz- és bronzkarperecek kereskedelme még inkább fellendült. A portugálok a 15. században manillának nevezett, patkó alakú réztárgyakat hoztak Afrikába. Ezeket Németalföldön ( a mai Hollandiában ) készítették, egyfajta valutaként forgalmazták Nyugat-Afrikában, és a benini rézmunkások olvasztották le, és hamarosan az egyik legkeresettebb árucikké váltak a rabszolga- és aranykereskedelemben. A 16. században a portugál kereskedők szerződésben szabályozták a manillák minőségét és súlyát, hogy megfeleljenek az afrikai igényeknek. Később a kereskedelem átkerült a hollandokhoz, majd a 17–18. században a britek lettek a legfőbb beszállítók.
A „manilla” elnevezés eredetét több forrás is különböző nyelvekhez köti. Egyesek szerint a spanyol „manilla” szóból ered, amely karkötőt jelent, mások a portugál „manilha” ( kézgyűrű ) kifejezésre vezetik vissza. Emellett felmerül a latin „manus” ( kéz ) vagy a „monile” ( nyaklánc ) többes számú alakja is, mint lehetséges eredet.
A forgalomban lévő manillák száma drámaian megnőtt a tizenhatodik századtól kezdve, amikor az egyik szokásos kereskedelmi valutává vált. Európában milliókat gyártottak sárgaréz és réz edényekkel és serpenyőkkel együtt, és kereskedelem céljából importálták Afrikába. A British Museum tudósai által végzett kutatás kimutatta, hogy az ehhez hasonló tárgyakat esetenként megolvasztották, és műalkotásokká alakították őket, mint például a benini bronztáblák. Talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy a beniniek felhasználták az “európai” rezet, de nem csak arra amire eredetileg készültek, pénzként, hanem inkább dísztárgynak. Azt hiszem ha az alábbi műalkotást, mert ez műalkotás, megnézitek, helyeslitek majd a döntésüket.
Equestrian Oba and Attendants, 1550–1680, Nigéria, Benini udvar, Edo népek, sárgaréz, 49,5 x 41,9 x 11,4 cm ( A Metropolitan Museum of Art )
A manillákat gyakran “rabszolgapénzként”, “rabszolga-kereskedelmi pénzként” is szokás hívni, úgy mint azt, amikor maga a rabszolga a pénz, mivel nemcsak a mindennapi kereskedelemben voltak elterjedtek, hanem fontos szerepet játszottak a rabszolgák adásvételében is. A különböző régiókban eltérő típusú manillákat részesítettek előnyben, és a rabszolgák ára is változott attól függően, hogy milyen típusú és mennyi manillát ajánlottak fel értük.
Kapcsolódó tartalom
Tudtad? ( történelmi érdekességek )
1849-ben dobták piacra az Amerikai Egyesült Államokban a Mrs. Winslow’s Soothing Syrup nevű gyógyszert, melyet nagyon hatásosnak tartottak a síró csecsemők lenyugtatására, illetve a fogzó kicsik csillapítására. Az USA-ban és az Egyesült Királyságban széles körben reklámozott szer morfint tartalmazott, és egészen 1930-ig forgalmazták. |
Azért erre Afrika sem lehet büszke! Élő emberekkel fizettek egymás között! ( Rabszolga, a pénz )
A 18. század elején Bristol, majd Birmingham vált Európa legjelentősebb sárgarézgyártó városává. Valószínű, hogy a legtöbb manillatípust itt készítették, beleértve a középidőszakhoz tartozó Nkobnkob-Onoudu változatokat, amelyek súlya idővel csökkent, valamint a későbbi, még könnyebb típusokat, mint az Okpoho vagy a Duoro-hajóroncsból 1843-ban előkerült darabok. A késői típusoknál a súlyeloszlások átfedik egymást, ami arra utal, hogy ezeket egy időben gyártották, nem pedig egymást követő fejlesztési szakaszokban. A Popo-típusok, amelyek súlya a Nkobnkob és Onoudu közötti átmenetet jelzi, Nantes-ban ( Franciaország ) és valószínűleg Birmingham-ben is készültek. Ezek szélesebbek voltak a birminghami típusoknál, és a végük fokozatosan, nem pedig hirtelen szélesedett ki. A manilláknak régiónként más és más nevet adtak az afrikaiak, akik különösen válogatósak voltak, hogy melyik típust fogadják el. Egy rabszolga ára manillában kifejezve nagyban változott a hely, idő és a manilla típusa szerint. A manillák Nyugat-Afrika első univerzális fizetőeszközeként szolgáltak, hétköznapi piacokon, menyasszonyi hozományként, bírságok kifizetésére, jósok honoráriumaként, valamint temetkezési pénzként is használták. A kisebb vásárlásokhoz a Melanéziából importált kauricsigák szolgáltak, amelyek sokkal kisebb értékűek voltak a manilláknál. Nyugat-Afrika partvidékén kívül és a Niger folyó vidékén más pénzeszközök is forgalomban voltak, például bonyolult helyi tervezésű karkötők, szerszámokból készített vasdarabok, rézpálcák ( gyakran karkötő formában meghajlítva ) és a híres, fentebb már említett Katanga-kereszt ( Handa ), amely szintén pénzfunkciót is töltött be.
Manilla ( Slave Money ) az 1843-as Duoro hajóroncsból
A 19. században a rabszolga-kereskedelem hanyatlásával a manillák gyártása is visszaesett, mivel már nem volt kifizetődő. Az 1890-es évekre használatuk az exportgazdaságban, különösen a pálmaolaj-kereskedelemben maradt fenn. Bár a manillák hivatalos fizetőeszköznek számítottak, értékük változott a brit és francia nyugat-afrikai valutákhoz képest, amit a pálmaolaj-kereskedők kihasználtak a piac idején. Valószínűleg emiatt a brit hatóságok 1948-ban nagyszabású visszavásárlási akciót indítottak „Operation Manilla” néven, hogy a manillákat a brit nyugat-afrikai valutával váltsák ki, 3 pennyért a leggyakoribb típusok esetében. Az akció sikeres volt, több mint 32 millió darabot gyűjtöttek be és adtak el ócskavasként. A manillák hivatalos fizetőeszközként 1949. április 1-jén megszűntek. Egy nyitott kérdés a mai napig maradt: vajon a helyi kovácsok gyártottak-e manillákat Afrikában, miközben Európából importáltak ilyeneket? Bár nehezen elképzelhető, hogy ne történtek volna próbálkozások, a nyilvánvaló hamisítványok – például ólomból készült vagy rossz minőségű rézötvözetből készült, alulsúlyozott darabok – ritkák, és eredetük nem tisztázott. Különösen érdekesek a patkó alakú darabok és a kereskedőktől beszerzett, kiszélesedő végű darabok, amelyek súlyuk alapján manillának minősülhetnek. Kérdés, hogy ezek korai európai manillák, helyi próbálkozások vagy az európai típusokkal véletlenül egyező helyi változatok voltak-e, és az is kérdés, hogy végül is melyik a “hamisítvány”? Az európaiak hamisították az afrikait, vagy fordítva? Az hiszem én afelé hajlok, hogy mi, európaiak voltunk azok, ahogy fentebb már írtam, akik felismertük a helyi igényeket, és kihasználtuk azt. Vagyis az európaiak a “hamisítók”. Azonban bizonyos, hogy amelyek rézből készültek, felszínükön patinával, arra utal, hogy régiek. Számos más tárgyat is manillának neveznek a gyűjtők és kutatók. Gyakoriak például a 19-20. században Afrikában készült réz-, sárgaréz-, nikkel- vagy vas karkötők, amelyek különféle pénzfunkciókat töltöttek be. Ilyenek a Calabar-rudakból készült lábpántok, nyakörvek és spirálformák. A kiszélesedő végűeket gyakran manillának hívják, de a nagyobb „Király” és „Királynő” manillák inkább ceremoniális célokat szolgáltak. Zairéból nagy, réz félholdak is származnak, amelyek valószínűleg értéktárolásra ( bullion ) szolgáltak, hasonlóan a Katanga-keresztekhez.
Egbe főnök, Warri Királyság, Nigéria, 1890 körül? vagy Urhobo Itshekiri főnök, Dél-Nigéria 1905?. A főnök mindkét csuklóját díszes karperecek díszítik.
Kapcsolódó tartalom
Egy elfeledett afrikai állam ( Katanga ) különleges érméi
Annak ellenére, hogy a manillákat “kivonták” a forgalomból sok helyen továbbra is megőrizték őket rituális célokra, például menyasszonyi ár vagy temetési tárgyként. A karperecek nemcsak pénzként, hanem státuszjelzőként is funkcionáltak. Gyakran használták őket esküvői ajándékként vagy hozományként, és fontos szerepet töltöttek be a politikai hatalom szimbolizálásában. A 19. századi megfigyelések szerint a nagy mennyiségű fém viselése a gazdagság kifejeződése volt, és még azok is utánozták a gazdagok járását, akiknek nem volt joguk karpereceket viselni. A temetkezési szokásokban a réztárgyak kiemelt szerepet kaptak, hiszen a sírba helyezett fémek a túlvilágra vitt vagyont jelképezték. A britek által visszavont manillák esetében engedélyezték, hogy a helyiek bizonyos mennyiséget megtarthassanak ezekből rituális célokra. A karperecek és a réztárgyak pénzként való használata Afrikában hosszú múltra tekint vissza, és az európaiak érkezése előtt is kiterjedt kereskedelmi hálózatokban cirkuláltak. A pénz, a státusz és a rituális szerep sok esetben összefonódott, ami megnehezíti a modern értelmezést. A karperecek formája, súlya és anyaga minden esetben jelentőséggel bírt a helyi kultúrákban, és ezek az egyszerű tárgyak fontos szerepet játszottak Afrika gazdasági és társadalmi életében. A karperecek többek voltak egyszerű díszeknél: pénzként és presztízstárgyként egyaránt funkcionáltak, így kulcsszerepet töltöttek be az afrikai társadalmakban.
Érdekességek: Léteznek arany manillák is, de rendkívüli értékük miatt, ezeket a manillákat csak a hatalmasok számára készítették, például Jaja opoboi királynak 1891-ben. A manillákat ma is készítik turisztikai célokra és belső, „nem pénzbeli” felhasználásra, gyakran modernebb anyagokból, mint például alumínium, miközben a minták nagyrészt megőrzik hagyományos formájukat. Azonban úgy tudni, 2000-ben néhány távoli Burkina Faso-i faluban még mindig használták őket, pénzként is.
Felhasznált források
coincoin.com, MANILLA: MONEY OF THE SLAVE TRADE
coincoin.com,AFRICAN BRACELET MONEY
Hirdetés
Van véleményed? Valamit javítanál a cikkben? Vagy csak hozzászólnál?