A német futball története a Harmadik Birodalomban

A 20. század első felében a német futball jelentős átalakulásokon ment keresztül, melyek szorosan összefonódtak az ország politikai és társadalmi változásaival. A sportág fejlődése a Weimari Köztársaság idején kezdődött, majd a Harmadik Birodalom alatt vált a náci propaganda és társadalmi kontroll fontos eszközévé. Az alábbi összefoglaló áttekinti a német futball történetét ebben az időszakban, kiemelve a sport és a politika összefonódását, valamint a futball szerepét a náci rezsim stabilizálásában és propagandájában.

A Német Labdarúgó Szövetség ( DFB ) megalakulása

A Német Labdarúgó Szövetség ( DFB ) 1900-ban alakult meg azzal az elvvel, hogy a sportot és a politikát szigorúan el kell választani egymástól. Azonban már az első két évtizedben ez az elv nem mindig érvényesült. Az első világháború idején a DFB erősen nacionalista irányt vett, támogatta a háborús erőfeszítéseket és propagandájában a német nagyhatalmi törekvéseket hangsúlyozta. A futballt a nemzeti büszkeség és a harci szellem erősítésének eszközeként használták. Az 1920-as években a DFB számára a nemzetközi mérkőzések váltak a legfontosabb bevételi forrássá. Ezek az események elősegítették a nemzetközi megértést és kapcsolatok építését, ugyanakkor a DFB továbbra is a nacionalista eszméket hirdette. A sportág népszerűsége nőtt, a tagság évente átlagosan 40 000 fővel bővült. A DFB jelentős összegeket fordított új stadionok építésére, sporteszközök beszerzésére és a szervezet működtetésére. A DFB szigorúan ragaszkodott az amatőr státuszhoz, hogy elkerülje a hivatásos sportolókra kivetett magas adókat. Ez a politika konfliktusokhoz vezetett a profi futballt szorgalmazó nagy klubokkal, amelyek a játékosok növekvő anyagi igényeivel szembesültek. Az 1929-es gazdasági világválság súlyos csapást mért a német futballra. A jegyeladások csökkentek, a tagdíjak apadtak, és az állami támogatások megszűntek. Sok klub anyagi túlélésért küzdött. A válság idején felerősödött a vita a profi futball bevezetéséről. Nagy klubok, mint az Eintracht Frankfurt és a Bayern München, kilátásba helyezték a DFB-ből való kilépést, ha nem engedélyezik a hivatásos játékot. A DFB azonban továbbra is ellenállt, tartva az adózási következményektől és a sportág amatőr szellemének elvesztésétől.

…és akkor jöttek a nácik, majd kitört a II. világháború

Adolf Hitler 1933-as hatalomra kerülése alapvetően megváltoztatta a német futball helyzetét. A náci rezsim felismerte a sport propagandisztikus értékét, és céljai szolgálatába kívánta állítani. A DFB vezetői, mint Felix Linnemann, gyorsan alkalmazkodtak az új politikai környezethez. Bár személyesen nem voltak elkötelezett nemzetiszocialisták, pragmatikus okokból támogatták a rezsimet, felismerve, hogy ez előnyös lehet a szervezet és a sportág számára. 1933-tól a DFB szervezeti struktúráját átalakították a náci “vezetés elve” szerint. A korábbi demokratikus döntéshozatalt felváltotta az egyszemélyi vezetés, és a regionális egyesületeket központi irányítás alá vonták. A náci rezsim a futballt a német felsőbbrendűség és nemzeti büszkeség bemutatására használta. A nemzetközi mérkőzéseket a német kultúra és hatalom demonstrációjaként tekintették, és fontos eszközként használták a nemzetközi kapcsolatok alakításában. Az 1934-es világbajnokságon a német válogatott harmadik helyezést ért el, ami nagy propagandasiker volt a rezsim számára. Az 1936-os berlini olimpián Németország a legeredményesebb nemzet lett, megerősítve a náci ideológia által hirdetett német felsőbbrendűséget. Azonban a futballban nem mindig érték el a kívánt eredményeket; például az 1938-as világbajnokságon a német csapat korai kiesése csalódást okozott, azonban volt még egy “barátságos” mérkőzés is a világbajnokság előtt, május 14.-én, Berlinben. A német válogatott ellenfele az angol válogatott ( ők nem jutottak ki a VB-re, ám felajánlották nekik a “megszűnt Ausztria” helyét, de nem fogadták el ) volt. A mérkőzés a németek vereségével ért véget. ( Németország 3–6 Anglia ( 2–4 ) ). Bár maga a vereség természetesen nem tetszett a náci vezetésnek, ám az, ami a mérkőzés elején történt, nagyon is! Ugyanis Sir Neville Henderson, az Egyesült Királyság németországi nagykövete azt tanácsolta a csapatnak Stanley Rous, az FA titkárán keresztül, hogy adjanak náci karlendítést, ezzel javítva az angol–német kapcsolatokat. Ez a tisztelet jeleként történt volna, nem pedig nacionalizmusból, bár például James Corbett megjegyzi az England Expects ( De Coubertin, 2010 ) című könyvében: „A brit sport történetében egyetlen esemény sem váltott ki ekkora megdöbbenést és vitát”.

A németek már korábban úgy döntöttek, hogy tiszteletben tartják a brit himnuszt. Magas rangú náci vezetők, mint Hermann Göring, Rudolf Hess és Joseph Goebbels is jelen voltak a mérkőzésen. Adolf Hitler, aki előző napig még tervei szerint részt vett volna az eseményen, végül nem jelent meg a mérkőzés napján. A második világháború idején a futballt továbbra is a propaganda szolgálatába állították. A mérkőzések célja a hazai morál fenntartása és a normalitás látszatának megőrzése volt, még akkor is, amikor a fronton a helyzet romlott. Azonban egyre nehezebb volt nemzetközi mérkőzést leszervezni, mivel a náci rezsim egyre jobban elszigetelődött. Végül kizárólag a szövetséges országok, vagy esetleg “megszállt” országok válogatottjai vállaltak ( vagy “kényszerültek rá” ) a mérkőzéseket, a németekkel.

Érdekesség: Mussolini 1938-as utasítása az olasz csapat számára, miszerint nyerjék meg a világbajnoki trófeát, különben ne is térjenek haza egy szokatlan és egyedülálló történetként maradt meg a futballtörténelemben. Ezt az anekdotát gyakran emlegetik, mint a politika és a sport közötti kapcsolat egyik legmeghökkentőbb példáját, ahol a nyomás és az elvárások rendkívüli mértéke mutatkozott meg. Mussolini híres mondása a mai napig egyfajta emlékeztetőként szolgál arra, hogy milyen mértékben befolyásolhatja a politika a sportot, és milyen súlyos következményekkel járhat a sportolók számára, ha az eredmény nem felel meg a vezetők elvárásainak. Olaszország nyert is. A döntőt, 1938. június 19-én rendezték a párizsiStade Olympique Yves-du-Manoir-ban, ahol 4-2-re győztek Magyarországgal szemben.

Németország – Lengyelország válogatott mérkőzés a németországi Chemnitz-ben, a csapatkapitányok üdvözlik egymást, 1938, szeptember 18. Majdnem pontosan 1 évvel a Lengyelország elleni támadás megindítása előtt. A mérkőzést 60 ezer néző előtt, Németország nyerte 4 -1 ( 1-0 ) – re.

A “Nagynémet válogatott”

Az 1938-as „Anschluss”, vagyis Ausztria Németországhoz való csatolása drámai hatással volt az osztrák futballra is. A német Wehrmacht március 12-i bevonulását követően az Osztrák Labdarúgó Szövetség ( ÖFB ) gyakorlatilag feloszlott, és március 28-án kilépett a FIFA-ból. Az osztrák futball, amely ekkor a világ legjobbjai közé tartozott, hirtelen elvesztette önállóságát, és a német labdarúgás részévé vált. Az első „kapcsolati játékot” – egy nem hivatalos, barátságos mérkőzést – április 3-án rendezték meg Bécsben, a Práter Stadionban, ahol 60 000 néző előtt csapott össze az osztrák és a német csapat. Az osztrákok piros-fehér-piros mezben léptek pályára, ami a nemzeti színekre utalt, míg a németek hagyományos fehér-fekete szerelésüket viselték. A mérkőzésen az osztrák válogatott 2-0-s győzelmet aratott Matthias Sindelar és Karl Sesta góljaival. Ez az összecsapás szimbolikus jelentőséggel bírt, hiszen bár az osztrák csapat hivatalosan már nem létezett, mégis bebizonyította kiválóságát a német válogatott felett. Az osztrák futball színvonala rendkívül magas volt, amit a német versenyekben elért sikerek is bizonyítottak. Az SK Rapid Wien 1938-ban Német Kupa-győztes lett, majd 1941-ben német bajnok. Az First Vienna FC pedig 1943-ban hódította el a Német Kupát, ami azt mutatja, hogy az osztrák csapatok továbbra is domináns szerepet játszottak a német futballban. Az „Anschluss” után a német válogatott vezetőinek, Otto Nerznek és Sepp Herbergernek gyorsan össze kellett kovácsolniuk egy közös csapatot ( Großdeutsche Mannschaft, vagyis Nagynémet válogatott ) a két ország játékosaiból a közelgő 1938-as Franciaországi világbajnokságra.

A fiatal német balhátvéd, Streitle, akinek az arcán vérző sérülés látható, szomorúan tér vissza az öltözőbe, társával, Franciaországban, az 1938-as labdarúgó-világbajnokságon, a párizsi Parc des Princes-ben.

Ez azonban nem bizonyult egyszerű feladatnak. Az osztrák és a német válogatott játékosai teljesen eltérő játékrendszereket képviseltek, és a rövid felkészülési idő nem tette lehetővé, hogy valóban összecsiszolódjanak. A világbajnokság előtti utolsó tesztmérkőzésen, amelyet 1938. május 14-én játszottak ( erről fentebb már írtunk ) Anglia ellen Berlinben, a német csapat 6-3-as vereséget szenvedett. Ez volt az első alkalom, hogy egy korábban Ausztriában játszó játékos, Johann Pesser, részt vett egy német válogatott mérkőzésen. Azonban a csapat teljesítménye messze elmaradt a várakozásoktól. A világbajnokságon a nagynémet csapat végül már az első körben kiesett, miután vereséget szenvedett Svájctól a nyolcaddöntőben. Matthias Sindelar, aki a korszak egyik legjobb osztrák játékosa volt, nem volt hajlandó csatlakozni a német válogatotthoz. Herberger nevezte volna őt a csapatba, de Sindelar elutasította a részvételt, ezzel is kifejezve ellenállását a náci rezsimmel szemben. Később Sindelar-t és barátnőjét, 1939-ben rejtélyes körülmények között holtan találták a lakásában. A német válogatott korai kiesése miatt a világbajnokságon egy hely szabadon maradt, amit a FIFA felajánlott Angliának, de az angolok elutasították a lehetőséget. Így a tornán végül mindössze 15 csapat vett részt. Az „Anschluss” nemcsak politikai és társadalmi változásokat hozott Ausztriában, hanem mélyen érintette a sportéletet is, különösen a futballt. Az osztrák válogatott megszűnése és a német csapatba való beolvadás olyan folyamat volt, amelyben a korábban független és sikeres osztrák futballisták egy német dominanciájú rendszer részeivé váltak. Azonban a közös csapat nem volt képes megismételni az osztrák és a német válogatott korábbi sikereit, ami a világbajnokságon való korai kieséshez vezetett. A háború alatt, ahogy fentebb már említettem, “szűkösebbek” lettek a mérkőzések, hisz csökkent a lehetséges ellenfelek száma.

A zsidó sportolók és tisztségviselők kizárása, személyes tragédiák, az “utolsó mérkőzés”, a DFB feloszlatása

A náci ideológia részeként a zsidó sportolókat és tisztségviselőket fokozatosan kizárták a német futballból. A DFB és a klubok többsége passzívan elfogadta vagy aktívan támogatta ezeket az intézkedéseket, hozzájárulva a zsidó közösség elnyomásához és üldöztetéséhez. Néhány klub, mint például az FC Bayern München, megpróbált ellenállni az antiszemita intézkedéseknek. Az egyesület továbbra is kapcsolatot tartott korábbi zsidó elnökével, Kurt Landauerrel, még azután is, hogy őt üldözték és emigrációba kényszerítették. Kurt Landauer 1933-ban lemondott az FC Bayern München elnöki posztjáról, miután a politikai helyzet és a náci rendszer nyomása egyre elviselhetetlenebbé vált. 1938-ban letartóztatták, és a dachaui koncentrációs táborba deportálták. Négy hét után szabadon engedték, és Landauer 1939-ben sikerült elmenekülnie Genfbe. A háború után, 1947-ben visszatért Münchenbe, ahol ismét az FC Bayern München elnökévé választották. Ezek az esetek azonban ritkák voltak, és nem tudták megakadályozni a széles körű diszkriminációt. Sporttársaik jelentős tiltakozása nélkül a zsidóknak Németországban mindenhol el kell hagyniuk klubjaikat. Íme néhány példa: Gottfried Fuchs 1940-ben a családjával Kanada felé vette az irányt. A németországi helyzet elviselhetetlenné vált számára, és az említett évben végül sikerült elhagynia az országot. Julius Hirsch 1933-ban elveszítette eddigi állását, majd 1941-ben kényszermunkára vitték. 1943-ban deportálták a karlsruhei koncentrációs táborból Auschwitzba, ahol megölték. Hirsch sorsa jól példázza a zsidó sportolók szörnyű sorsát a náci rendszer alatt.

Julius Hirsch ( a lépcsőn bal elöl ) német katonaként az első világháborúban, körülvéve bajtársaival. 1911. december 17-én debütált a német válogatottban a Magyarország elleni mérkőzésen. Gottfried Fuchs után a második német zsidó válogatott labdarúgó. 1911 és 1913 között összesen hétszer öltötte magára a válogatott mezét. Neki és testvérei számára nyilvánvaló volt, hogy jelentkeznek katonának, hogy a Hazáért harcoljanak. Juliust számos alkalommal kitüntették bátorságáért. Testvére, Leopold az 1918-as Kemmel Ridge-i csatában halt meg. ( A kép forrása: © Hirsch család magánarchívuma )

Richard “Dombi” Kohn 1934-ben Svájcba költözött edzőként, majd 1935-ben a holland Feyenoord Rotterdam klubhoz igazolt. Hollandiában sikerült túlélnie a náci terrort, és hűséges maradt a Feyenoord Rotterdamhoz egészen haláláig. A náci hatalomátvétel és a diktatúra az 1933-as évtől kezdve jelentős hatással volt a német zsidó labdarúgók életére és pályafutására. Konrad Jenő, az 1. FC Nürnberg edzője már 1932 nyarán lemondott posztjáról, miután a nemzetiszocialista „Der Stürmer” magazin ellene uszított. Konrad felismerte, hogy zsidóként már nem lehet békésen dolgozni Németországban, ezért külföldre távozott. Az 1. FC Nürnberg csapattársai ugyan tiltakoztak távozása ellen, azonban a nemzetiszocialista hatalomátvétel után a zsidók társadalmi és sportbeli kizárása az új kormány hivatalos céljává vált. Ezért a zsidó sportolóknak és klubtagoknak mindenhol el kellett hagyniuk klubjaikat Németországban, mivel a sportklubokból való kizárás a náci rendszer által deklarált cél volt. De nem csak a zsidó származás jelenhette egy labdarúgó karrierjének a végét, a Harmadik Birodalomban, hanem az azzal való szembenállás is. Ez történt a norvég középpályás Asbjørn Halvorsennel is. Azonban az ő története szorosan összefügg egy másik labdarúgó, egy német labdarúgó történetével, akivel nagyon jó barátok voltak ( egy ideig 🙁 ). A Hamburger SV ( HSV ) labdarúgócsapata 1923-ban és 1928-ban is megnyerte a német bajnoki címet, köszönhetően két korszakos zsenijének: a norvég középpályás Asbjørn Halvorsennek és az egyik leggólerősebb csatárnak, Otto Fritz “Tull” Hardernek. Halvorsen kulcsszerepet játszott a támadások irányításában, míg Harder, aki az ő kreativitását kihasználva rengeteg gólt szerzett, az eredmények záloga volt.

Évekig egy csapatban: Asbjørn Halvorsen ( felső sor, 2. jobbról ) és “Tull” Harder ( alsó sor, középen ).

Azonban a háború mindkettejük életét drámaian megváltoztatta: Halvorsen koncentrációs táborokba került, ahol megjárta a poklot, míg Harder a náci párt tagjaként, később lágerparancsnokként dolgozott. 1933 szeptemberében Halvorsen és Harder, akik 1922 óta csapattársak voltak, búcsúztak egymástól. Halvorsen élete hamarosan tragikus fordulatot vett. A második világháború alatt, miután 1940 és 1942 között a Nyegaard & Co. gyógyszergyárban dolgozott, csatlakozott az ellenálláshoz a Vidkun Quisling által vezetett kollaboráns kormánnyal szemben. Nem volt hajlandó részt venni propaganda-mérkőzések rendezésében, és szembeszállt a náci megszállás minden formájával. 1942-ben a Grini koncentrációs táborba, majd 1943-ban a Natzweiler-Struthof táborba vitték. Halvorsen ott találkozott Trygve Brattelivel, a későbbi norvég miniszterelnökkel. Munkáját felhasználva segített a többi norvég fogolynak, és igyekezett fenntartani a motivációjukat azáltal, hogy híreket közvetített az aktuális eseményekről. Az utolsó tábori állomása Vaihingen an der Enz volt, ahol súlyosan megbetegedett, és 48 kg-ra fogyott le. A svéd Vöröskereszt segítségével, 1945 végén visszatért Norvégiába, ahol a norvég futball újjáépítésében vett részt. Halvorsen 1955 januárjában hunyt el, valószínűleg a koncentrációs táborokban szerzett betegségek szövődményeiben. Halála után sokáig elfeledték Norvégiában, de a Josimar norvég futballmagazin tanulmánya után elismerik, hogy ő a norvég futball történetének egyik legnagyobb alakja.

A norvég Asbjørn Halvorsen ( középen ) 1933-ban búcsúzik a náci Németországtól és a HSV-től. A fénykép Emil Friedrich Martens „egyesületi vezető” ( balra ) és Egon-Arthur Schmidt, a Nordmark körzeti sportügyi megbízottja ( jobbra ) társaságában készült a Rothenbaum sportpályán 1933 szeptemberében.

Érdekesség: Emil Friedrich Martens 1886. május 17-én született Nusse-ban. Apja vegyesboltot vezetett, amit 1893-ban egészségügyi okokból eladott. Martens kereskedelmi inasként kezdett dolgozni, miután 1903-ban befejezte középiskolai tanulmányait. 1907 és 1910 között az A. André olajimportáló cégnél dolgozott Hamburgban, majd csatlakozott testvére, Paul biztosítási üzletéhez. 1914-ben önálló vállalkozóvá vált. Az első világháború alatt önként jelentkezett, és 1917-ben angol fogságba esett. Szabadulása után több kitüntetést is kapott. 1919-ben megkapta a II. osztályú Vaskeresztet és a Hanza-keresztet, majd a Frontharcosok Becsületkeresztjét. Visszatérve Hamburgba, céget alapított gyöngyházgombok importálására. 1928-ban átvette az angol befektető, de ügyvezető igazgatóként dolgozott 1936-os letartóztatásáig. Martens 1907-től játszott a Hamburger FC 1888-ban, majd 1919-ben részt vett a Hamburger SV megalapításában, és a klub vezetőjeként számos modernizációs lépést tett. 1933-ban csatlakozott az NSDAP-hoz, de 1934-ben vád alá helyezték, és eltávolították a klubvezetői posztról. 1936-ban homoszexualitása miatt tíz hónap börtönbüntetésre ítélték, és kizárták az NSDAP-ból.

§ 175 StGB

A német büntető törvénykönyv 175. paragrafusa 1872 és 1994 között létezett, és a férfiak közötti szexuális cselekményeket kriminalizálta. A nemzetiszocialisták 1935-ben szigorították a paragrafust. A maximális büntetést hat hónapról öt évre emelték. Súlyos esetekben akár tíz évig terjedő szabadságvesztés is volt ( 175a. § ). Emellett a bűncselekményt „koitusz-jellegűről” minden „szemtelen” cselekményre kiterjesztették. Körülbelül 140 000 férfit ítéltek el a bekezdés különböző változatai alapján.

Szabadulása után visszavonult a közélettől, testvére alkalmazta a Superradio cégnél. 1939-ben ismét börtönbe került, 20 hónapot töltött el prostituálttal való szex miatt. 1941-ben megpróbálta kioltani a saját életét, de végül ezt túlélte, majd további letartóztatások és börtönbüntetések következtek. Martenst 1942. december 15-én kasztrálták, és a beavatkozás költségeit saját magának kellett kifizetnie. Annak ellenére, hogy „önként” vállalta az eljárást, csak több mint egy évvel később, 1944. január 6-án engedték ki az őrizetből. Ezt a késlekedést valószínűleg további szándékos “zaklatásként” lehet magyarázni. A háború után Martenst nem rehabilitálták. Ugyanakkor visszatalált a Hamburger SV-hez, ahol az öregfiúk csapatában játszott, és aktívan részt vett a Vének Tanácsában. Emil Friedrich Martens 1969. január 15-én, 83 éves korában hunyt el egy szélütés következtében. Halála után alig négy hónappal döntött úgy a német kormány, hogy a férfiak közötti homoszexualitást többé nem büntetik.

Harder személyes karrierje a náci hatalomra jutásával esett egybe: 1932-ben belépett a Nemzetiszocialista Pártba, majd nyolc hónappal később már az SS tagjaként teljesített szolgálatot. A háború alatt különböző koncentrációs táborokban teljesített szolgálatot. A neuengamme-i koncentrációs táborban őrként dolgozott, végül Hannover-Ahlem tábor parancsnokává nevezték ki. A háború végén a brit csapatok elfogták, és 1947-ben bűnösnek találták több ezer ember halála miatt.

Érdekesség: Hardert láthatóan nem rázta meg, amit a neuengammei koncentrációs táborban látottak. Az SS azt a nézetet ültette belé, hogy ő, mint tábori őr, a német nép ellenségeivel áll szemben, akiket a táborokban meg kell törni, megalázni, és a legkisebb ellenállás esetén is likvidálni kell. Harder a neuengammei koncentrációs táborban őrként és a táborigazgatásban is dolgozott. A futballból is próbált előnyöket kovácsolni. A konyhán, a kórházban és a mosodában dolgozó rabok, akik még elég erősek voltak a futballozáshoz, bőrdarabokból varrtak egy labdát, de szükségük volt hozzá egy belső gumira is. Megkérték a futballista Hardert, hogy segítsen nekik, de ő ezért cserébe egy nagy mennyiségű cigarettát kért, ami a koncentrációs táborban fizetőeszközként szolgált.

A per során Harder nem határolódott el a nemzetiszocializmustól, és „nem bűnösnek” vallotta magát. Azt azonban elismerte, hogy táborparancsnokként gondoskodott arról, hogy a foglyoknak elvégezzék azt a kemény munkát, amitől meghaltak. Végül 15 év börtönbüntetést kapott, amelyet később 10 évre csökkentettek. 1951 karácsonyán szabadult. Hamburgba való visszatérésekor a szurkolók hősként tekintettek rá, és megünnepelték. Az egykori válogatott játékost örömmel fogadták a klubnál is, miközben múltjáról nem esett szó. Egészen a haláláig Harder szívesen látott vendég maradt a HSV stadionjában, a klubházban a mérkőzések előtt és után, valamint az öregfiúk összejövetelein. A HSV sokáig “hűséges” is maradt “bizonyos nézeteihez”. Azonban az, hogy mi indította a klubot arra, hogy Otto Fritz – „Tull” – Harder halála után, 1956-ban HSV-zászlót tegyenek a koporsóra, olyan rejtély, mint ahogy az is, hogy Paul Hauenschildot, az NSDAP-tagot ismételten elnökké választották 1949/50-ben. Harder nemcsak német válogatott játékos és többszörös bajnok volt a HSV színeiben, hanem elkötelezett náci, a Neuengamme-i koncentrációs tábor őre és a hannoveri Ahlem tábor parancsnoka is. Ezt írtak a HSV klubhírei akkoriban: „Most már nem él, de gondolataink gyakran fogják még őt idézni, és azokra a szép pillanatokra emlékezni, amelyeket nekünk szerzett.” Az “Hamburger Abendblatt”-ban ( 1956. március 10./11. ) pedig az olvasható: „A HSV első ifjúsági csapatának játékosai klubdresszükben őrizték a koporsót.” A dolog 1974-ben vált végleg kínossá, amikor Harder a futball-világbajnokságról készült brosúrában a hamburgi futball legendájaként szerepelt. “Sportszempontból minden bizonnyal az 1920-as évek Németországának egyik legjobb középcsatárja volt, ezt minden fenntartás nélkül ki kell mondanunk“. – nyilatkozta Niko Stövhase, a HSV Múzeum vezetője. “Lehetséges, hogy az SS-ben talált valami hasonlót ahhoz, amit korábban a futballban tapasztalt: a munkája mellett, szabadidejében, az SS-bajtársak között újra megtalálhatta azt a közösségi érzést, amit korábban a futball nyújtott neki. Természetesen bűnöző volt, mert végül évekig dolgozott a neuengamme-i koncentrációs táborban, először őrként, majd a tábor adminisztrációjában is. Az ottani foglyokkal is érintkezett, és persze pontosan látta és tudta, hogy ez a koncentrációs táborrendszer végül mit tesz a bebörtönzöttekkel, hogy ott tömeggyilkosságok vannak. Egyáltalán nem kérdéses, hogy tudott a bűncselekményekről, és tetteivel hozzájárult azokhoz.” – tette hozzá Stövhase

Érdekesség: A HSV kézilabdázói hónapokig bújtatták egy zsidó csapattársukat. Mások segítették a kivándorlást, hisz Hamburg, mint kikötőváros, természetesen számos lehetőséget kínált erre.

„Elemi erő”: Otto Fritz „Tull” Harder. Harder volt a Hamburger SV első német válogatott játékosa. ( A kép forrása: © picture alliance / dpa / Harro Schweizer )

A “halálmeccs” ( ukránul : Матч смерті , oroszul : Матч смерти ) 1942

A háború előtt a Dinamo Kijev nem számított a szovjet futball élvonalába tartozó csapatnak. Az 1938-as bajnokságban a negyedik helyet szerezték meg, majd az ezt követő két szezonban a nyolcadik helyen végeztek. Az 1941-es bajnokságban, amelyet a háború megszakított, szintén a nyolcadik helyen álltak. A háború kitörésével a Dinamo játékosait mozgósították: volt, akit besoroztak a kijevi erődített terület rombolózászlóaljába, másokat a rendőrséghez irányítottak, néhányan pedig evakuáltak. Amikor Kijevet elfoglalták, több játékost is elfogtak és a Boyar táborba zártak. Szerencséjükre az „Új Ukrán Szó” nácibarát újság szerkesztője, Konstantin Shteppa, és a kijevi testnevelési rovat vezetője, Dubjanszkij felfedezte őket, és petíciót nyújtottak be a kijevi kormány vezetőjének, Alekszandr Ogloblinnak. A játékosokat végül szabadon engedték, miután hűségnyilatkozatot tettek a németekhez. Miután a Kijevért folytatott harcok véget értek, az élet lassan normalizálódott, és a futball iránti érdeklődés is visszatért. Ekkor alakult meg a „Start” csapat, amelyet az 1. számú kenyérgyár munkásai alapítottak. Az üzem vezetője a piacon találkozott Nyikolaj Truseviccsel, a Dinamo korábbi kapusával, aki éppen öngyújtókat árult. Meghívta, hogy dolgozzon az üzemben, és ezáltal újra futballozhasson. Trusevics mellett más korábbi Dinamo játékosok is csatlakoztak a csapathoz, köztük Ivan Klimenko és Pavel Komarov. A csapatban még olyan játékosok is szerepeltek, mint Lev Gundarev és Mihail Melnik, akik korábban ugyan a Dinamóban játszottak, de egyetlen mérkőzésen sem léptek pályára, továbbá a Lokomotiv Kijev egykori játékosai, Vlagyimir Balakin és Vaszilij Szuharev, valamint Makar Goncsarenko, aki a háború előtt a Szpartak Odesszában játszott. Az edzők között Mihail Szviridovszkij és Mihail Pusztyin is helyet kapott. A „Start” csapatot hamarosan hivatalosan is regisztrálták, és lehetőséget kaptak heti kétszeri edzésre. A csapatban a futballisták mellett rendőrök, biztonsági őrök, szakácsok és más, „nem futballozó” emberek is helyet kaptak. 1942 júniusában a kijevi hatóságok engedélyezték futballmérkőzések rendezését a városban. A „Start” csapata június 21. és július 26. között hat mérkőzést játszott, amelyeket mind megnyertek. Az ellenfelek között voltak magyar helyőrségi csapatok, német tüzérségi alakulatok és ukrán csapatok is.

Poszter a kijevi kenyérgyár „Start” ukrán csapata és a Kijevben állomásozó német légvédelmi alakulat „Flakelf” csapata közötti futballmérkőzésről ( második mérkőzés, “visszavágó” ), amelyre 1942. augusztus 9-én került sor a kijevi „Zenit” Stadionban. A mérkőzést a szovjet propaganda a „Halálmeccs”-ként mutatta be, és a Dinamo Kijev csapatához kötötte. A poszter szövege ukrán és német nyelven: „Vasárnap, augusztus 9., „Zenit” Stadion, Keroszin utca 24. FUTBALL REVANCS ( Mérkőzés ) START ( Kenyérgyár ): Trusevich, Klymenko, Svyrydovskyy, Sucharev, Balakyn, Hundarev, Honcharenko, Cherneha, Komarov, Korotkych, Putystyn, Melnyk, Tymofeev, Tiutchev. FLAKELF (Német alakulat): Megerősített csapat / „Zenit” Stadion, FUTBALL MÉRKŐZÉS – REVANCS / A mérkőzés kezdete 5 órakor. Jegyár 5 karbovanec.” ( A kép forrása: commons.wikimedia.org )

Augusztus 6-án zajlott az első összecsapás a „Start” és a „Flakelf” között, amely a német légvédelmi erők katonáiból állt. A „Start” 5:1-re győzött. Három nappal később, augusztus 9-én újabb mérkőzésre került sor, ahol a „Flakelf” ismét vereséget szenvedett, ezúttal 5:3-ra. A mérkőzés után a csapatok fényképezkedtek, de a „Start” többé nem lépett pályára német csapatok ellen, mivel a kijevi városi biztos, Friedrich Rogausch eltiltotta őket. Augusztus 18-án a pékség focistáit letartóztatták. Két fő indok merült fel: az egyik, hogy gyanúsak voltak az NKVD-vel való kapcsolattartás miatt, a másik pedig, hogy szabotázzsal vádolták őket – állítólag üvegszilánkokat dobtak a lisztbe, amelyből a németeknek sütöttek kenyeret. Balakint, Goncsarenkót, Klimenkót, Komarovot, Kuzmenkót, Putyisztint, Szviridovszkijt, Trusevicset és Tyutchevet a Gestapo fogságába vitték, majd egy hónap múlva a Szireckij koncentrációs táborba szállították őket. Az utolsóként letartóztatott Korotkik volt, akinél egy fényképet találtak a szovjet titkosszolgálati egyenruhájában, és ő halt meg elsőként. A Gestapo kihallgatásai során, a kínzások közepette szívrohamot kapott és meghalt. 1943 telén Trusevicset, Kuzmenkót és Klimenkót kivégezték. Az egyik verzió szerint a koncentrációs tábor parancsnokának kutyája megtámadta a munkásokat, és az egyik fogoly lapáttal fejbe verte az állatot. Erre a parancsnok felsorakoztatta a munkásokat, és minden második ( harmadik? ) embert kivégeztetett. Egy másik verzió szerint a foglyok hozzátartozói elrejtettek ételt azon a helyen, ahol a foglyok dolgoztak. A kutya megérezte az étel szagát, és amikor a foglyok megpróbálták elűzni, a parancsnok lázadásnak vélte a történteket, és elrendelte, hogy minden harmadik foglyot lőjenek le. Trusevicset először szerencse kísérte – nem ő kapta a végzetes második ( harmadik? ) számot. De a szerencséje hamar elfogyott: amikor felállt, hogy ellenőrizze a helyzetet, ő is halálos lövést kapott…. De más történeteket is lehetett hallani ( szabotázs egy tankjavító létesítményben, szökési kísérletek ). 1965-ben az RSFSR Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége kitüntetéseket adományozott a „halálmérkőzés” túlélő résztvevőinek „Katonai Érdemekért” címmel, míg a többiek posztumusz megkapták a „Bátorságért” kitüntetést. 1971-ben emlékművet avattak az akkori Dinamo stadionban az elhunyt játékosok tiszteletére. A mérkőzéseket később a szovjetek felhasználták propaganda célokra. Hangsúlyozták, hogy még igazságtalan feltételek mellett is győzni tudtak a megszállás alatt szenvedő “Start” játékosai piros ( kommunista szellem szimbóluma ) mezben, felfegyverzett, kutyás katonák tekintete előtt, játékvezetői részrehajlás mellett, aki ráadásul SS-tiszt volt. Nos később kiderült, hogy ez mind nem volt igaz. Illetve a fenti letartóztatásokat, haláleseteket sem lehet minden kétséget kizáróan összefüggésbe hozni a német parancsnokság dühével, amit a két futballmérkőzés elvesztése okozott. A szemtanúk mindegyike cáfolta azt a verziót, hogy a Dinamo játékosait kifejezetten bosszúból gyilkolták meg a német vereségért. Merthogy később ezt is terjesztették a szovjet sajtóban. A “Halálmeccs” kifejezés először a háború után jelent meg, a Sztálinszkoje plemja ( “Sztálin törzs” ) című újságban 1946. augusztus 24-én ( #164, 3. oldal ). Mindazonáltal vannak, akik továbbra is különféleképpen magyarázzák az akkor történteket, és teljes bizonyossággal nem is lehet sem az egyik, sem a másik verziót tényként kezelni.

Érdekesség: Miután egy német újságban megjelent egy cikk, amely megismételte a szovjet változatot, 1974 júliusában Hamburg ügyészsége vizsgálatot indított a „Halálmeccsel” kapcsolatban. Mivel a szovjet hatóságok nem működtek együtt az ügyben, a nyomozást 1976 márciusában lezárták. 2002-ben az ukrán hatóságok tájékoztatták Hamburgot egy új vizsgálatról, így az ügyet újra megnyitották, de végül 2005 februárjában a vizsgálóbizottság ismét lezárta. A bizottság nem talált kapcsolatot a mérkőzés és a benne részt vevők kivégzése között, és felelős személyeket sem sikerült azonosítani, akik még életben lennének.

A “Halálmeccs” története számos filmben, könyvben és cikkben megjelent, különböző módokon feldolgozva az eseményeket. A “Két félidő a pokolban” egy 1962-es magyar háborús film, amelyben németek játszanak magyar munkaszolgálatosok ellen. Az 1974-es amerikai sportvígjáték, “A leghosszabb yard ( The Longest Yard )” egy volt NFL-játékosról szól, aki rabokat toboroz, hogy focimeccset játsszanak börtönőrök ellen; ezt a filmet háromszor is remake-elték, köztük a 2001-es brit “Gépállat SC ( Mean Machine )”-t és a 2005-ös Adam Sandler főszereplésével készült “Csontdaráló ( The Longest Yard )”, és a 2015-ös “Masr kapitány” című egyiptomi filmet. A “Menekülés a győzelembe ( Escape to Victory )” című 1981-es film Michael Caine és Sylvester Stallone főszereplésével egy csoport szövetséges hadifogolyról szól, akik kihívást kapnak egy mérkőzésre a börtönőrök ellen. Bár a film hadifoglyai nem ukránok, hanem nyugatiak, a történet párhuzamai egyértelműek: halálos fenyegetés ellenére játszanak, a pályát náci őrök és kutyák veszik körül, a német csapat brutális szabálytalanságait figyelmen kívül hagyják, de a szövetséges foglyok kiállnak és döntetlent érnek el, kockáztatva az életüket. Andrey Malyukov orosz rendező 2012-es “Match” című filmje figyelmen kívül hagyja az ukrán tanúk és tudósok beszámolóit, és a szovjet propaganda verzióját ismétli. A filmben orosz kommunisták harcolnak a német megszállók ellen, és minden együttműködő ukránul beszél. Az ukrán hatóságok hónapokig blokkolták a film bemutatását, mert szerintük az hamis képet fest a történelemről.

Andy Dougan skót újságíró “Dynamo: Kyiv becsületének védelme” című 2001-es könyve számos cikket inspirált az angol-amerikai médiában. A könyv, bár konkrét források nélkül, a szovjet verziót ismétli meg, beleértve az SS-tiszt fenyegetését a Start játékosaival szemben, a németek által körülvett pályát, és Trusevich dicséretét a szovjet rendszer iránt a kivégzése előtt. A könyv sok részlete azonban ukrán történészek szerint téves. Willie Gannon, a Bleacher Report vezető írója 2008-ban egy cikket írt, amelyben azt állítja, hogy a németek könnyedén elfoglalták Kijevet, és Major General Ebenhardt sürgette egy mérkőzés megrendezését a német csapat és a Dynamo Kyiv ( Dinamo Kijev ) között. A cikk szerint a Kyiv csapatot folyamatosan kivégzéssel fenyegették, de mégis minden mérkőzést megnyertek, beleértve a Rukh elleni 8:0-s győzelmet is. A cikk szerint ezután minden játékost kivégeztek vagy koncentrációs táborba küldtek, így senki sem élte túl. Összefoglalva, a “Halálmeccs” története számos kulturális alkotásban megjelent, amelyek különböző módokon dolgozták fel a történetet, gyakran a szovjet verziót követve, de mindegyikben közös a sport és a háború közötti összefüggés hangsúlyozása.

Tudtad? ( történelmi érdekességek )

1525 és 1866 között, kb.: 12 és fél millió embert raboltak el Afrikából, és adtak el rabszolgának az Egyesült Államokban, Dél-Amerikában és a Karibi-térségben.

Német katonák egy árokban egy MG 34 géppuskával. Szovjetunió, Sztálingrád, 1942. október.

Közben tovább tombolt a háború, ahol azonban már nem volt egyértelmű a német fölény. A náci propaganda igyekezett elterelni a lakosság figyelmét a háború negatív fejleményeiről, és a futballt továbbra is próbálta használni a morál fenntartására. Joseph Goebbels propagandaminiszter felismerte a futball népszerűségét és hatását, bár bosszantotta, hogy az embereket sok esetben jobban érdekelte a sport, mint a katonai győzelmek. Azonban kínos volt például, hogy a német csapat 1941. április 20-án, Hitler 52. születésnapján 2-1-re kikapott Svájctól. 1942. szeptember 20.-án pedig Németország 3-2-re kikapott Svédországtól Berlinben. Goebbels dühöngött: „100 000-en hagyták el leverten a stadiont.” Az ilyen vereségek jelentősen csökkenthetik a németek harci akaratát és optimizmusukat. Goebbels számára további nemzetközi mérkőzésekre volt “szükség”, mégpedig olyanokra, ahol a birodalom csapata hagyja el a pályát győztesen. Erre végül sor került 1942. november 22-én, miközben a Wehrmacht 6. hadserege Sztálingrádban az összeomlás szélén állt, a német válogatott nemzetközi mérkőzést játszott Szlovákia ellen a szlovák fővárosban, Pozsonyban ( akkori nevén Pressburgban ).

Érdekesség: A válogatott játékosok számára a mérkőzésnek egy nagy előnye volt: hetekkel korábban Németországba hívták őket edzésre, így távol kerültek a fronttól és a folyamatos életveszélyből. Ezt a kivételt Sepp Herberger, a birodalmi edző, harcolta ki a vezetőknél. Azonban a játékosokat sem kímélte teljesen a háború ebben a kis futballparadicsomban: 1942 májusában Herbergernek többször is meg kellett szakítania az edzést Wuppertalban, mivel ellenséges bombázók támadást indítottak a város ellen.

A meccset a német válogatott nyerte 5:2-re, de a találkozót ellenséges légkör és a helyi közönség negatív reakciói kísérték, tükrözve a megszállt országban uralkodó hangulatot és a németek iránti növekvő gyűlöletet. Ez a mérkőzés lett a német válogatott utolsó nemzetközi meccse a háború alatt, mivel a sztálingrádi vereség és Goebbels “totális háborúra” való felhívása után az ilyen eseményeket betiltották. Több játékos ismét, vagy újoncként, frontszolgálatra ment, és közülük többen tragikus sorsra is jutottak. A „kicker” folyóirat utolsó, 1944. szeptember 26-i háborús számában ez volt a cím: „Válogatott játékosok az élen minden fronton”. August Klingler, a mérkőzés hőse, 1943-ban halt meg a fronton, mindössze 23 évesen. Mások, mint Fritz Walter és Sepp Herberger, később jelentős szerepet játszottak a német futball újjáélesztésében a háború után, hozzájárulva az 1954-es világbajnoki győzelemhez.

Érdekesség: Walther Bensemann, aki zsidó bankár fiaként született, 1920-ban létrehozta a „Der Kicker” nevű futballmagazint. Ő volt a magazin tulajdonosa, kiadója és főszerkesztője is egyben. Tudatosan választotta az angol címet, mivel a független tudósítás a „sport által végzett nemzetek közötti megbékélés” szimbóluma, amely túlmutat Németország határain. A „Kicker” külföldön is terjesztésre került és igen olvasott lett. Bensemann írásai ellenálltak az egyre terjedő kispolgári mentalitásnak és a sportban megjelenő militáns nacionalizmusnak. Munkái a sportújságírás legjobb publikációi közé tartoznak a mai napig. 1933-ban Adolf Hitler hatalomra jutása arra kényszerítette Bensemant, hogy „egészségügyi okokból” lemondjon a „Kicker” főszerkesztői posztjáról, és Montreux-ba, Svájcba költözzön, ahol hamarosan, 1934-ben nincstelenül halt meg.

A náci vezetés végül fokozatosan felszámolta a DFB-t, helyét a Birodalmi Labdarúgó Hivatal vette át ( a háború után 4 évvel, 1949. július 10-én szerveződött újjá Stuttgartban ), amely közvetlenül a náci állam irányítása alatt állt. Ez a lépés a sportág teljes államosítását és ideológiai kontrollját eredményezte. A háború előrehaladtával a futballt egyre inkább a katonai és politikai célok szolgálatába állították. A mérkőzések szervezése és lebonyolítása a háborús erőfeszítések propagandisztikus támogatását célozta, bár a sportélet fokozatosan elsorvadt a háború súlyosbodása miatt. A bajnoki mérkőzések még tartottak egy ideig, megrendezésük azonban egyre nehézkesebb lett. Az “utolsó” 1943/44-es szezon is számos nehézségbe ütközött, többek között utazási problémák, játékos- és felszereléshiányok miatt, valamint a háború egyéb hatásai is jelentősen megnehezítették a mérkőzések lebonyolítását.

A Dresdner SC 1943-ban és 1944-ben is, német bajnok lett.

Néhány klub kénytelen volt visszavonni csapatát a szezon közben, és egyes meccsek eredményeit a zöld asztalnál döntötték el. Mindezek ellenére a szezont sikerült befejezni. Az 1943-as bajnoki győzelem után a Dresdner SC egy évvel később megvédte címét. A döntőben a szász csapat magabiztosan, 4-0-ra nyert az LSV Hamburg ellen. A Dresdner SC játékosainak többsége katona volt, és a csapat folyamatosan frissült a nagyon erős utánpótlásból érkező új játékosokkal. Gyakran a véletlenen múlt, hogy éppen kik tudtak részt venni a mérkőzéseken, mivel sokan hazatérési szabadságukat töltötték. Az 1944-es döntőt 76 000 néző tekintette meg a berlini Olimpiai Stadionban, noha a helyszínt a bombázásoktól való félelem miatt titokban tartották. A döntőben a 14 góllal gólkirály Helmut Schön is betalált, aki később a német válogatott edzője lett ( 1964-1978 ), és 1972-ben Európa-bajnoki címet nyert Belgiumban, valamint 1974-ben világbajnok lett hazájában.

“Krone” fogadó

Nem sokkal a második világháború befejezése után a labdarúgás újraindult Németországban. Stuttgartban már korán megjelentek az első törekvések arra, hogy a nagyobb futballcsapatok ismét szervezetten mérkőzzenek meg egymással. Ezúttal azonban minden másképp alakult. Ernst Schnaitmann, a VfB Stuttgart kapusa és társai az angol modell alapján egy magas szintű ligarendszerről álmodtak. Kezdetben ez a legmagasabb szint az amerikai megszállási övezet volt, amely magában foglalta Bajorországot, Hessen tartományt és Württemberg-Badent. A szervezők 16 klubot választottak ki a részvételre, de a kiválasztási szempontokat nem hozták nyilvánosságra. Valószínűleg az a gondolat játszott szerepet, hogy a nagyvárosokban duplán képviseltessék magukat a csapatok. Így Stuttgart ( VfB, Kickers ), Augsburg ( BC, TSV Schwaben ), München ( FC Bayern, 1860 ), Karlsruhe ( Phönix, KFV ), Mannheim ( VfR, Waldhof ) és Frankfurt am Main ( Eintracht, FSV ) két-két klubbal vett részt, valamint a szomszédos 1. FC Nürnberg és SpVgg Fürth is bekerült a ligába. A maradék két helyet a Kickers Offenbach és az 1. FC Schweinfurt 05 foglalta el. A 16 kiválasztott klub képviselői 1945. szeptember 22-én találkoztak a stuttgarti Fellbach külvárosában, a “Krone” fogadóban, ahol megalapították a “Dél-németországi Futballklubok Szövetségét”, amely a frissen létrehozott Oberliga Süd szervezését vállalta. Az első szezon 1945. november 4-én, körülbelül fél évvel a háború vége után indult el, és az első bajnok a VfB Stuttgart lett. A “Déli Bajnokság” volt az első Oberliga Németországban, amelyet továbbiak követtek, és amelyek a Bundesliga megalapításáig a német labdarúgás legmagasabb szintjét jelentették.

A futball és a társadalmi felelősség

A német futball a Harmadik Birodalom idején hűen tükrözte a társadalom egészének változásait és problémáit. A sportolók és tisztségviselők többsége alkalmazkodott a náci rezsimhez, és tevékenységükkel hozzájárult annak stabilizálásához és propagandájához. A futballközösség tagjai különböző módon reagáltak a rezsimre és annak bűneire. Néhányan aktívan támogatták a náci politikát, mások passzívan alkalmazkodtak, míg kevesen próbáltak ellenállni és megőrizni az emberiességet és tisztességet a nehéz időkben.

Kapcsolódó tartalom

Vajon az egyház elárulta az embereket a Harmadik Birodalomban, vagy nem?

A háború után a német futball újraindult, és fontos szerepet játszott az ország társadalmi és kulturális újjáépítésében. Az 1954-es világbajnoki győzelem, amelyet sokan “berni csodaként” emlegetnek, szimbolikus jelentőségű volt, és hozzájárult a nemzeti önbizalom és identitás helyreállításához. A német futball története a 20. század első felében szorosan összefonódott az ország politikai és társadalmi fejlődésével. A sportág a Weimari Köztársaság idején a nemzeti büszkeség és összetartozás szimbólumává vált, majd a Harmadik Birodalom alatt a náci propaganda és társadalmi kontroll hatékony eszközévé formálódott. A futballisták és sportvezetők többsége alkalmazkodott a rezsimhez, és tevékenységükkel hozzájárult a náci ideológia terjesztéséhez és a társadalmi struktúrák megerősítéséhez. Azonban a sportban is megjelentek az ellenállás és emberiesség példái, amelyek emlékeztetnek arra, hogy még a legnehezebb időkben is lehetséges az igazságtalansággal szembeszállni. A háború utáni újjáépítés során a futball ismét a nemzeti egység és büszkeség forrásává vált, hozzájárulva Németország újjászületéséhez és a múlt feldolgozásához. Számtalan ma is ismert labdarúgó klubról lehetne hasonló történeteket mesélni ( talán majd valamikor meg is tesszük ) mint a fenti Hamburger SV esetében, és megjegyezném, hogy nem csak a futballban történtek változások a náci hatalom alatt, hanem minden sportágat, sportolót érintett ez az időszak. Egy ilyen sötét korszak “lezárása”, a valós események bemutatása, nem egyszerű feladat, még akkor sem, ha van rá hajlandóság. Azonban egyre több labdarúgó klub vállalkozik erre. Íme egy példa ( maradjunk a HSV-nél ): 2010 január 17-e egy emlékezetes nap volt a Hamburger SV számára. Egy érzelmekkel teli és példamutató éves közgyűlés zajlott le, amely sok más német sportegyesület számára is példaként szolgálhat. Bár csak jelképes lépés volt, a tagok egyhangúlag döntöttek arról, hogy posztumusz visszafogadják azokat a zsidó tagokat, akiket a Harmadik Birodalom idején kizártak. Azonban a HSV mára elismeri a történelmi felelősségét. Ez látható a Neuengamme-i koncentrációs tábor emlékhelyének “Hamburgi futball a nemzetiszocializmus alatt” című kiállításában a város Rathausában, valamint a Volksparkstadionban 2004-ben megnyílt múzeumban is. Az “Raute a horogkereszt alatt” című részlegben a HSV dokumentálja a sötét náci múltját, és ahogy a múzeum vezetője, Niko Stövhase az NDR.de-nek nyilatkozta, “nem hallgat el semmit”.

Bernd Hoffmann ( jobbra ) és Moritz Schäfer ( balra ) rövid beszédet követően avatták fel az emléktáblát a Volksparkstadionban.

2020 január 27-én, az auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor felszabadításának 75. évfordulója, amely a Holokauszt áldozataira való emlékezés napja. A “Soha többé!” kezdeményezés részeként 2004-ben vezették be a “Emléknapot a német futballban”, amelyen a DFL segítségével emlékeznek meg az áldozatokról. A HSV az elmúlt években számos rendezvényt szervezett ezen a napon, például 2019-ben a neuengammei koncentrációs tábor emlékhelyével együttműködve. A 75. évforduló alkalmából a HSV emléktáblát avatott a Volksparkstadion északkeleti bejáratánál. Az emléktábla felirata a náci rezsim által üldözött, deportált és meggyilkolt HSV tagoknak állít emléket. Bernd Hoffmann, a HSV elnöke hangsúlyozta, hogy a klubnak szembe kell néznie saját történelmének sötét pillanataival, és meg kell őriznie az áldozatok emlékét a jövő nemzedékek számára. Niko Stovshase, a HSV múzeum vezetője szerint az emlékezés fontos eszköz a jövő számára. Az eseményen egy Margarete Zinke, a HSV egykori jégkorongozójának életét is bemutatták, aki a neuengamme-i táborban vesztette életét 1945-ben. A rendezvény a múzeum ingyenes látogatásával zárult. A múlt megértése és feldolgozása egy rendkívül összetett folyamat. Folyamatosan új ismeretek bukkannak fel, amelyek átformálhatják a történelemhez való hozzáállásunkat. A Német Labdarúgó Szövetség és a nemzetiszocializmus korszakában betöltött szerepének vizsgálata különösen tanulságos, mivel évtizedek teltek el, mire a német futball végre szembenézett a saját múltjával kapcsolatos nehéz kérdésekkel. Ez a történet emlékeztet arra, hogy a sport nemcsak játék és szórakozás, hanem a társadalom tükre is, amelyben megjelennek a politikai, gazdasági és kulturális folyamatok, valamint az emberi erények és gyengeségek egyaránt.

A cikk írásába besegített: ChatGPT ( OpenAI mesterséges intelligencia kutató laboratórium által kifejlesztett chatbot )

Felhasznált források:

focus.de, Fußball in Nazi-Deutschland: Beim letzten Länderspiel brodelte es auf den Tribünen

bpb.de, Fußball unterm Hakenkreuz

de.wikipedia.org, Fußball-Weltmeisterschaft 1938/Deutsches Reich

ndr.de, Harder und Halvorsen: Erst HSV-Freunde, dann Todfeinde

goal.com, «Матч смерти», который матчем смерти не был

Ajánlott irodalom a témában:

peterkj.wixsite.com, German Football in the time of Hitler and the Nazis ( Article for Sporting Blog )

peterkj.wixsite.com, Stan Cullis, Jack Kirby and English Football’s Nazi Salute ( My piece for Footy Analyst )

theguardian.com, When England played Germany at White Hart Lane in 1935

dw.com, Was Karlsruhe football team punished by Nazis?