A méhészkedés ( akár mint egy szakma ) története egyidős az emberiséggel, és különös módon tükrözi az emberi civilizáció fejlődését: egyszerre kapcsolódik az élelemszerzéshez, a valláshoz, a gyógyításhoz, a gazdasághoz és még a hadviseléshez is. A méhek és az ember kapcsolata nem csupán praktikus, hanem szimbolikus is: a méz az édes élet, az egészség és az isteni ajándék jelképe volt, a viasz pedig a fény és a tisztaság hordozója.
A történelem előtti időkben már felismerték a méz értékét. A spanyolországi Arana barlangban fennmaradt, mintegy 16.000 éves sziklarajzon egy lányt látunk, amint méhektől körülvéve lépesmézet szed ki egy sziklaüregből. Az ősember ekkor még az egész lépet elfogyasztotta, viasszal, mézzel együtt. Az emberiség 8–9 ezer évvel ezelőtt, a letelepedés és a földművelés kialakulásával kezdett mesterséges méhlakásokat készíteni: faragott kaptárkövekkel és kivájt fatörzsekkel utánozták a faodvakat. Ez már a tudatos méhtartás kezdete volt.
A mindig nagyra becsült méhek
Az ókori népek különösen nagyra becsülték a méheket. Az asszírok ékírásos tábláin mézes gyógyszerek receptjei maradtak fenn. Az egyiptomiaknál a méhészet a vallás, a gyógyítás és a mindennapi élet része volt: a templomok domborművei méheket és kasokat ábrázoltak, a sírokban mézet, mézes süteményeket és viaszszobrocskákat találtak. Az orvosok és a papok a balzsamozásnál mézet, viaszt és propoliszt használtak. A Bibliában is találkozunk a méhészet említésével, míg Kínában már 3700 évvel ezelőtt orvosságként írtak a mézről: a ginseng-méz keveréket hosszú életet biztosítónak tartották. Az ókori görögök melisszának nevezték a mézet, Homérosz eposzaiban is az istenek ajándékaként jelenik meg. A régész Schliemann trójai ásatásain mézzel átitatott bőrmaradványokat és mézkicsorgatásra szolgáló edényeket is talált. A rómaiaknál mézeskalácsok és mézzel tartósított gyümölcsök kerültek piacra, Aquincumban pedig cserépformákkal készítettek mézes tésztákat. A Római Birodalom bukása után Európában visszaesett a méhészet, sok helyen ismét méhvadászattal szerezték a mézet.
Méhészkedés a középkori Magyarországon
A középkorban a méhészkedés Magyarországon is fontos szerepet játszott. Hérodotosz már 2600 évvel ezelőtt írta, hogy a Duna mentén élő népek méhészetet folytattak, sőt, honfoglaló őseink is ismerték, amit a „méh” és „méz” szavaink finnugor eredete is bizonyít. A korai időkben gyakran vadméheket fosztottak ki, méhészcsonttal, azaz mézkereső eszközzel kutatták fel a faodvakban élő méhcsaládokat, majd a kivágott fatörzseket hazavitték. Idővel azonban mesterséges kaptárokat is készítettek. Már I. András király 1055-ben kaptáranként vette számba a méheket, a kolostorok és apátságok pedig nagyban méhészkedtek. Az Árpád-korban számos településnév – Méhes, Méhkerék, Méhész – őrzi ennek emlékét. A viaszpecsét használata is ekkor vált általánossá, olykor félkilós méretben. A kereszténység terjedésével ugrásszerűen megnőtt a méhviasz iránti igény, hiszen a templomi szertartásokhoz gyertyák kellettek. Ez ösztönözte a méhészet fejlődését, a jobbágyok gyakran viaszban adóztak földesuraiknak. Magyarországon Mátyás király korában az egy főre jutó méz- és viaszfogyasztás meghaladta a mai szintet, és még exportra is bőven jutott: magyar mézzel, mézeskaláccsal, mézsörrel és viasszal látták el a környező országokat. A királyi udvarban a viaszgyertyák a hatalom és a pompa szimbólumai voltak. Mátyás 1487-ben például 300 viaszgyertyát vásároltatott az esztergomi érsek várának kivilágítására, ezzel is jelezve uralkodói tekintélyét.
Szerzetes lopakodva mézsört kortyol
A méz és viasz mellett a mézsör is kiemelt szerepet játszott, amelyet a középkorban kedvelt italnak tartottak. Jobbágyi szolgáltatásként is gyakran előírták: a dömsödi prépostság jobbágyai évente 175 csöbör mézsört adtak a pannonhalmi apátságnak. A mézsörfőzők, viasziparosok és mézesbábosok külön iparágakat hoztak létre. A pecsétviasz használata is jelentős lett: az iratokat megolvasztott viaszba nyomták a pecsétnyomóval, ám e jog csak a királyi kancelláriák és titkárok kiváltsága volt. A török háborúk idején sem tűnt el a méhészet. Sőt, a hadászatban is alkalmazták a méheket: Bonfini beszámolója szerint 1445-ben Nándorfehérvár ostrománál kasokat dobtak az ellenség közé, amitől a törökök visszavonultak. A reformáció terjedése és az új világítóanyagok ( olaj, sztearin, paraffin ), valamint a cukor megjelenése azonban visszaszorította a méhviasz és a méz jelentőségét. A 18. század végén Mária Terézia felismerte, hogy a méhészetet támogatni kell. 1770-ben Bécsben méhészeti iskolát alapított, Anton Janscha vezetésével, aki a modern méhészet egyik úttörője volt. 1775-ben megszüntette a méhtizedet, majd adómentességet biztosított a kezdő méhészeknek. Magyarországon Tessedik Sámuel 1794-től már a méhcsaládok leölése nélkül nyert mézet, ezzel új korszakot nyitott. Festetics György a Georgikonban, Európa első gazdasági főiskolájában kötelezővé tette a méhészet oktatását.
Tudtad? ( történelmi érdekességek )
| Az ókori görög olimpiák győztesei kétszer lassabban futottak, mint a mai győztesek. Még az ókor legjobb és legkitartóbb sportolói is lassabban futottak, mint a modern atléták. Pheidippidész, aki hírnökként kereste a kenyerét, egyszer 240 km-t futott kevesebb, mint 2 nap alatt, hogy Spártából Athénba futva elmondja az athéniaknak a győzelem hírét. Ezzel ő lett a történelem első maratoni futója. Phidippides hőstettének emlékére 1982-ben megkezdték a Spartathlon megrendezését - ez egy olyan verseny, melynek távja megegyezik az Athén-Spárta távolsággal. A verseny rekordja 20 óra 25 perc, de körülbelül egy nap alatt az egész mezőny be szokta fejezni a versenyt, vagyis elmondhatjuk, hogy a modern hosszútávfutók körülbelül kétszer olyan gyorsak, mint az ókori görög futók. |
A 19. században a méhészkedés szociális dimenzióval is bővült. Dessewffy Emilné grófnő rokkant katonákat gyűjtött össze, hogy méhészetre tanítsa őket, így biztosítva számukra megélhetést. Az első világháború után a méhészet poszttraumás terápiaként is alkalmazást nyert: Debrecenben rokkantiskolát nyitottak, Gödöllőn pedig méhészeti tanfolyamokat tartottak a sebesült katonáknak. A kaptár mellett dolgozva a katonák elcsendesedtek, a méhek zsongása és a természet közelsége oldotta szorongásukat, depressziójukat. Orvosi jelentések igazolták a méhészet gyógyító hatását.
Magyarország, az egyik “legméhészettebb” ország Európában
A magyarországi méhészet a 20. század elején még nagyrészt hagyományos módszerekkel folyt, kasokban és egyszerűbb kaptárokban, de ekkoriban kezdtek elterjedni a keretes kaptárok, amelyek a modern méhészet alapját képezték. A két világháború közötti időszakban a méhészet fejlődése felgyorsult, a magyar akácméz egyre ismertebbé vált, és a méhészek szövetkezetei, egyesületei támogatták a szakmai képzést és a tenyésztést. A második világháború és az azt követő évek nagy nehézséget okoztak: sok kaptár és méhcsalád pusztult el, a gazdasági helyzet visszavetette a termelést. Az 1950-es évektől az állami gazdaságok és szövetkezetek szervezésében a méhészetet is központosították, ugyanakkor a magánméhészkedés is fennmaradt. Az 1960–80-as évek a magyar méhészet aranykorának számítanak: a magyar akácméz és a vegyes virágméz exportcikk lett, főként Nyugat-Európába szállították, és a magyar méhészet a világ élvonalába tartozott. Ekkoriban terjedt el széles körben a vándorméhészet is, amely lehetővé tette, hogy a méhészek kövessék a különböző virágzási időszakokat. A rendszerváltás után a méhészet ismét magánkézbe került, sokan főállású megélhetésként, mások kiegészítő jövedelemként foglalkoztak vele. A magyar akácméz továbbra is világszerte keresett termék maradt, sőt 2014-ben az Európai Unió hivatalosan is elismerte, mint különleges magyar eredetvédett terméket. Napjainkban Magyarország az egyik legméhészettebb ország Európában, több mint 20 ezer bejegyzett méhésszel és 1,2 millió méhcsaláddal, a termelés zöme exportpiacra kerül. Ugyanakkor a méhészetet számos kihívás fenyegeti: a klímaváltozás, a vegyszerezés, a méhbetegségek és a gazdasági nehézségek. A méhészeti szervezetek, kutatóintézetek és civil kezdeményezések a méhek védelméért és a fogyasztók tudatosabb tájékoztatásáért dolgoznak, miközben a magyar méhészek ma is a világ egyik legjobb minőségű mézét állítják elő.
A méhészet története tehát sokkal több, mint gazdasági tevékenység: szervesen hozzátartozik az emberi civilizáció fejlődéséhez, a vallási élethez, a társadalom szerkezetéhez és még a háborúk történetéhez is. A háziméh ( Apis mellifera ), amely 8–30 millió éve alakult ki, máig az ember legfontosabb segítő állatai közé tartozik. A méz és viasz jelenléte az emberi kultúrában a kezdetektől fogva folyamatos, és a méhek nélkül a történelem bizonyosan másképp alakult volna: szegényebbek lennénk ízekben, szimbólumokban, fényben és gyógyulási lehetőségekben egyaránt.
Felhasznált források:
Dr. Petri Pál: A magyar hadigondozás történetének vázlata. Budapest, 1917.
H. Kerecsényi Edit: A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén. Néprajzi Közlemények XII. 1969.
Margaret és Gottlieb Ebel – Silvia Rinke: Mézeskönyv. Budapest, 2003.
A cikk írásába besegített: ChatGPT ( OpenAI mesterséges intelligencia kutató laboratórium által kifejlesztett chatbot )
Hirdetés
Van véleményed? Valamit javítanál a cikkben? Vagy csak hozzászólnál?