Posted in

Gyilkosaik tudták, hogy ők az utolsók, mégsem kegyelmeztek, és álmunkban fojtották meg őket!

Az emberiség rövid történelme alatt számos állatfaj kipusztulását okozta, de kevés példát találunk olyan tragikus és egyben különösen értelmetlen kihalásra, mint az óriásalka ( Pinguinus impennis ) vagy “egyszerűbb” nevén nagy alk ( auk ) esete. Ez a röpképtelen tengeri madár, amely valaha az Atlanti-óceán északi részének jellegzetes lakója volt, teljesen eltűnt a Föld színéről a 19. század közepére – elsősorban az emberek mohósága és gondatlansága miatt.

A nagy alk egy nagytestű, fekete-fehér tollazatú tengeri madár volt, amely a mai pingvinekhez hasonló megjelenésével hívta fel magára a figyelmet. Nevét – „penguin” – a tudósok feltételezése szerint maga is a nagy alk latin nevéből ( Pinguinus impennis ) kapta, mivel a 16. században még úgy vélték, hogy a pingvinek és a nagy alkok közeli rokonságban állnak. Ez persze tévedés volt, mivel a nagy alkok a búváralkalakúak rendjébe tartoztak, míg a pingvinek a déli féltekén honos madarak. A nagy alkok populációja egykor hatalmas volt, és az Atlanti-óceán északi térségében, a Brit-szigetek, Izland, Grönland és Kanada partjainál mindenütt előfordultak. A madarak életük nagy részét a tengeren töltötték, és csak szaporodáskor tértek vissza a sziklás partokra és szigetekre, ahol hatalmas kolóniákat alkottak.

Az emberek számára a nagy alkok különösen könnyű célpontnak bizonyultak. Ezek a madarak nem repültek, a szárazföldön pedig esetlenül mozogtak, így a tengerészek és halászok gyakran egyszerűen zsákokkal gyűjtötték be őket. Ráadásul a nagy alkok szinte semmiféle félelmet nem mutattak az emberek iránt, ami még inkább megkönnyítette az elejtésüket. A 16. századtól kezdődően a nagy alkok iránti kereslet ugrásszerűen megnőtt. A hajósok nemcsak húsuk miatt vadászták őket, hanem tollukért is, amelyeket különféle ipari célokra, például ágynemű tömésére használtak. A tojásaik szintén keresett csemegének számítottak. A túlzott vadászat következtében a populációk gyorsan megcsappantak, különösen a könnyen megközelíthető szigeteken. Már a 16. század végén felismerték, hogy a nagy alkok állományai drámaian csökkennek. Egyes területeken törvényeket hoztak, hogy megvédjék a madarakat és tojásaikat, de ezek az intézkedések kevés eredménnyel jártak. A vadászatot főként a nyílt tengeren folytatták, ahol a hatóságok ellenőrzése gyakorlatilag lehetetlen volt. Az emberek gyakran figyelmen kívül hagyták a tiltásokat, és tovább folytatták a madarak vadászatát.


 

 

Tudtad? ( történelmi érdekességek )

A 14. századi Angliában a futball még egy szabályok nélküli, kegyetlen, játéknak nem igazán nevezhető időtöltés volt, így hamarosan be is tiltották. Ellentétben az íjászattal, amelynek gyakorlását kötelezővé tették.

A 19. századra a nagy alkok már kritikusan veszélyeztetetté váltak. Paradox módon ritkaságuk még nagyobb veszélyt jelentett rájuk, mivel múzeumok és magángyűjtők hatalmas összegeket ajánlottak a megmaradt példányokért. Ez újabb vadászati hullámot indított el. Az utolsó ismert szaporodó párt 1844-ben ölte meg három izlandi tengerész – Jón Brandsson, Sigurður Ísleifsson és Ketill Ketilsson – egy Eldey nevű szigeten. A férfiak egy kereskedő megbízásából vadászták le a madarakat ( pedig tudták, vagy minimum sejtették, hogy ők az utolsók ), hogy preparált példányokat készítsenek. Az éjszaka leple alatt közelítették meg a madarakat, majd megfojtották őket. Ezután, valamilyen megmagyarázhatatlan indítékból, Ketilsson összetörte a madarak által költött tojást is, amely az utolsó remény volt a faj fennmaradására. Kóborló példányok állítólag még 1852-ben is előfordultak ( BirdLife International 2004 ), de ténylegesen dokumentált egyedre, populációra soha többé nem akadtak! 🙁

A nagy alkok eltűnését követően számos preparált példány és fosszília került múzeumokba világszerte. Ezek ma a faj egykori gazdagságának és az emberi kapzsiság tragikus következményeinek mementói. A nagy alkok története gyakran kerül elő példaként, amikor az ember által okozott ökológiai katasztrófákra hívják fel a figyelmet A nagy alk kipusztulása fájdalmas emlékeztető arra, hogy az emberi tevékenység milyen súlyos következményekkel járhat a természetre nézve. Az olyan modern kihívások, mint a klímaváltozás és az élőhelyek pusztulása, ma is számos faj fennmaradását veszélyeztetik. Ahogy a nagy alk története mutatja, a fajok megmentése nemcsak törvényi szabályozást, hanem szemléletváltást és a természet iránti felelősségteljes hozzáállást is igényel. A nagy alk öröksége így ma is él, nemcsak az emlékekben és a múzeumokban, hanem abban az erkölcsi kötelességben is, hogy megvédjük bolygónk többi lakóját a hasonló sors elől

Hirdetés


Van véleményed? Valamit javítanál a cikkben? Vagy csak hozzászólnál?