A sporttörténelem tele van legendás pillanatokkal. Vannak versenyek, amelyeket emberfeletti teljesítmények miatt emlegetnek, és vannak sportolók, akik nevét generációk őrzik meg a rendkívüli eredményeik miatt. Az olimpiai játékok története különösen bővelkedik ilyen eseményekben: drámai befutók, világrekordok és olyan pillanatok, amelyek örökre bevésődtek a sport világába. Azonban időnként nem a kiválóság, hanem a kudarc ír történelmet. Néha egy esemény nem azért válik felejthetetlenné, mert minden tökéletesen működött, hanem éppen azért, mert szinte semmi sem sikerült úgy, ahogy kellett volna.
Az 1904-es St. Louis-i olimpiai maraton pontosan ilyen volt. Nem túlzás azt állítani, hogy ez az esemény minden idők egyik legszerencsétlenebb, legmegterhelőbb és legrosszabbul sikerült versenye volt. A futók nem egyszerűen egy hosszútávfutó megmérettetésen vettek részt; sokkal inkább egy olyan kaotikus és veszélyes túlélési próbán, amelyben a hőség, a por, a kiszáradás, a rossz szervezés és a teljes váratlanság egyszerre támadta őket. A verseny történetében előfordult csalás, mérgezés, hallucináció, kórházba szállítás, útvonalról való letérés és olyan abszurd események sora, amelyek egy mai néző számára inkább tűnnének egy különös film forgatókönyvének, mint olimpiai valóságnak. A modern olimpiai játékok ekkor még gyerekcipőben jártak. Az első újkori olimpia csupán nyolc évvel korábban, 1896-ban zajlott Athénban, és maga a maraton is új versenyszámnak számított. A futás az ókori görög történet előtt tisztelgett, amely szerint egy hírvivő Marathon városából Athénba futott Kr. e. 490-ben, hogy hírül adja a görögök győzelmét a perzsák felett. Az elképzelés romantikus volt: kitartás, hősiesség és emberi erőpróba. Az 1904-es verseny azonban egészen más jelentést adott a maratonnak. Már a játékok megszervezése is problémásan indult. Eredetileg Chicagót jelölték ki a nyári olimpia helyszínének, ám ugyanebben az időszakban St. Louisban rendezték meg a Louisiana Purchase Exposition nevű hatalmas világkiállítást. A szervezők attól tartottak, hogy az olimpia elvonja majd a figyelmet a rendezvényükről és csökkenti a látogatók számát, ezért komoly nyomást gyakoroltak a döntéshozókra. Végül sikerült elérniük, hogy a játékokat St. Louisba helyezzék át. Ez a döntés utólag a történelem egyik legszerencsétlenebb olimpiai szervezésének bizonyult. A maraton útvonalának kialakítása már önmagában komoly problémákat hordozott. Akkoriban még nem létezett szabványos táv, így a verseny nagyjából negyven kilométer hosszú volt. Ennél azonban sokkal súlyosabb hibának bizonyult, hogy a rajtot délután három órára tették. Ma szinte minden maratont a kora reggeli órákban indítanak, hogy a futók elkerüljék a nap legforróbb időszakát, de St. Louisban éppen a legnagyobb hőségben kellett nekivágniuk a távnak.
A 1904-es St. Louis-i olimpián készült felvételen a maratonfutók – köztük Thomas Hicks ( 20 ), Fred Longm ( 31 ), S. H. Holt ( 39 ), Felix Caravajal ( 3 ), Christos D. Zehouritis ( 6 ), Albert L. Cory ( 7 ), Frank Pierce ( 9 ), S. A. Mellor ( 10 ) és Edward P. Car ( 11 ) – a rajtnál sorakoznak, közvetlenül az indulás előtti eligazításon. A fotót Nathan Lazarnick készítette 1904. augusztus 30-án, a Missouri History Museum gyűjteményéből. ( A kép forrása: commons.wikimedia.org )
A hőmérséklet megközelítette a 32 Celsius-fokot, miközben a futóknak száraz, poros földutakon kellett haladniuk. Mintha ez önmagában nem lett volna elég, a versenybírók és szervezők autókkal követték és vezették a futókat. A járművek vastag porfelhőket kavartak fel, amelyek folyamatosan a sportolók arcába kerültek. A résztvevők gyakorlatilag órákon keresztül port lélegeztek be. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a pályát nem zárták le a forgalom elől. A versenyzőknek futás közben villamosokat, lovas kocsikat, vonatokat, szekereket és egyszerű járókelőket kellett kerülgetniük. Olykor kutyasétáltatók és kíváncsiskodók is megjelentek az útvonalon. Ma egy olimpiai maraton gondosan biztosított és lezárt útvonalon zajlik, akkor azonban úgy tűnt, mintha a szervezők egyszerűen kijelöltek volna néhány utat, majd remélték volna, hogy minden magától működni fog. Még ennél is megdöbbentőbb volt a vízellátás kérdése. A teljes útvonalon gyakorlatilag egyetlen hivatalos vízpont működött, nagyjából a verseny felénél. A döntés mögött James Edward Sullivan, a játékok egyik fő szervezője állt, aki azt akarta megfigyelni, milyen hatással van a sportolók teljesítményére a szándékosan korlátozott folyadékbevitel.
Az 1904-es St. Louis-i olimpia maratonján készült felvételen az elsőként kifutó versenyzők, Samuel Mellor és Michael Spring láthatók, amint elhagyják a stadiont a versenybírók automobilja előtt, miközben a szétszórt nézők figyelik őket. A fotó 1904. augusztus 30-án készült, a Missouri History Museum gyűjteményéből. ( A kép forrása: commons.wikimedia.org )
Tudtad? ( történelmi érdekességek )
| A középkorban számos embert végeztek ki boszorkányság miatt, egy antropológus szerint számuk elérhette akár a 600.000 főt is. |
Mai szemmel ez elképzelhetetlennek tűnik, de akkoriban úgy gondolták, hogy a kiszáradás hatásait tudományos megfigyelésként lehet tanulmányozni. Az eredmény tragikus közeli állapotokat eredményezett. A futók sorra kezdtek összeomlani. John Lordan, a korábbi Boston Marathon győztese súlyos rosszullétet kapott és heves hányás után feladta a versenyt. Sammy Mellor szintén kiváló futónak számított, és egy ideig vezette is a mezőnyt, de a por és a hőség teljesen kimerítette. Elveszítette tájékozódóképességét és végül kénytelen volt feladni. A legsúlyosabb eset William Garcia nevéhez kapcsolódott. A futót később eszméletlenül találták meg az út mellett. A belélegzett por olyan súlyos károsodást okozott szervezetében, hogy sürgősen kórházba kellett szállítani. Az orvosok szerint csak hajszálon múlt az élete. Miközben egyes versenyzők a túlélésért küzdöttek, mások egészen különös történetek főszereplőivé váltak. A kubai Andarín Carvajal útja például már az olimpia előtt katasztrófába fordult. Útközben szerencsejátékon elveszítette minden pénzét, ezért gyakorlatilag stopolva jutott el St. Louisba. Mivel megfelelő sportruházata sem volt, utcai ruhában érkezett meg. Egy másik versenyző segített neki úgy, hogy egyszerűen levágta a nadrágja szárát, így rögtönzött futónadrág készült belőle. Carvajal ennek ellenére meglepően jól teljesített a verseny elején, ám körülbelül negyven órája nem evett semmit. Útközben megállt táplálékot keresni, és néhány almát talált egy gyümölcsösben. Csakhogy az almák romlottak voltak. Nem sokkal később erős gyomorgörcsök jelentkeztek nála, ezért lefeküdt pihenni az út szélére – majd egyszerűen elaludt. Mindennek ellenére végül még így is negyedikként ért célba. A verseny abszurditása azonban még tovább fokozódott. Frederick Lorz elsőként érkezett a célvonalhoz. A közönség ujjongott, a szervezők ünnepelni kezdték, és már majdnem átvehette az aranyérmet is. Néhány perccel később azonban megdöbbentő hírek kezdtek terjedni. Kiderült, hogy Lorz valójában nem futotta le a teljes távot. Körülbelül tizenöt kilométer után görcsök miatt feladta a versenyt, majd egyszerűen beült egy autóba, amely hosszú kilométereken keresztül szállította. Útközben még integetett is a nézőknek és a többi futónak. Amikor a jármű meghibásodott, egyszerűen visszatért a pályára, befutott a stadionba és átszakította a célszalagot. A valódi győztes végül Thomas Hicks lett, bár a történteket figyelembe véve a „győzelem” szó különösen furcsán hangzik ebben az esetben.
Tom Hicks, az 1904-es St. Louis-i olimpia maratonfutó bajnoka támogatóival. A felvétel 1904-ben készült. ( A kép forrása: commons.wikimedia.org )
Hicks a verseny végére szinte teljesen összeomlott. Edzői folyamatosan próbálták mozgásban tartani, és teljesítményfokozó keveréket adtak neki, amely brandyből, nyers tojásból és sztrichninből állt. A sztrichnin erős idegrendszeri méreg volt, amelyet gyakran patkányméregként alkalmaztak. Kis adagban stimuláló hatást válthatott ki, de nagyobb mennyiségben akár halálos is lehetett. A sztrichnint azért alkalmazták, hogy serkentsék Hicks idegrendszerét és növeljék a teljesítményét, abban a reményben, hogy így nem adja fel a versenyt. A sztrichnin – más teljesítményfokozó szerekhez hasonlóan – később tiltólistára került, és az 1960-as évektől kezdve betiltották a versenysportban való használatát. A szert később is említették a sportvilágban: például a 2016-os olimpiával kapcsolatban felmerült Izzat Artykov súlyemelő neve, aki eredetileg harmadik helyen végzett. A sztrichnint emellett orvosi célokra is alkalmazták a múltban; többek között Dr. Theodor Morell, Adolf Hitler személyes orvosa is felírta bizonyos kezelések során. A futó végül hallucinálni kezdett, alig tudott járni, és a segítői gyakorlatilag támogatták a célvonal felé. Amikor végre célba ért, hordágyon vitték el. Négy orvos kezelte, és csak a gyors beavatkozásnak köszönhette, hogy életben maradt. A verseny alatt több mint három és fél kilogrammot veszített a testsúlyából.
A harminckét indulóból végül mindössze tizennégyen jutottak el a célig. Az 1904-es St. Louis-i olimpiai maraton ezért nem a sport diadalának története lett. Sokkal inkább egy figyelmeztető példa arra, hogy mi történhet, amikor a rossz szervezés, a felelőtlenség és a kísérletezés felülírja a sportolók biztonságát. Több mint száz év telt el azóta, de a verseny története még ma is megdöbbentőnek hat. Nehéz elképzelni, hogy olimpiai keretek között ennyi hiba egyszerre történjen meg. A történelemkönyvekben rengeteg nagy győzelem szerepel, de vannak események, amelyek éppen a kudarcaik miatt váltak legendává. Az 1904-es maraton kétségkívül ezek közé tartozik. Nem egyszerűen rosszul sikerült verseny volt. Sokkal inkább egy olyan esemény, amely joggal viseli minden idők egyik legszerencsétlenebb, legmegterhelőbb és legrosszabbul sikerült sportversenyének címét – egy olimpiai futás, ahol a célvonal elérése gyakran inkább a túlélésről szólt, mint a győzelemről.
A cikk írásába besegített: ChatGPT ( OpenAI mesterséges intelligencia kutató laboratórium által kifejlesztett chatbot )
Hirdetés
