Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének története számtalan különös és megrendítő sorsot őriz, ám ezek közül is kiemelkedik egy olyan életút, amely ma is meglepő erejével hat. Ali Mahmud ( Simon Perris ) története nemcsak azért rendkívüli, mert afrikai származású katonaként szolgált a magyar honvédségben az első világháború idején, hanem azért is, mert önazonosságát, hűségét és hazaszeretetét minden külső körülményt meghazudtolva Magyarországhoz kötötte. Ő volt az az ember, aki Szenegálból indulva Nagyváradon lett ismert és szeretett figura, majd végül a galíciai fronton harcolt – egyedüli fekete katonaként a magyar honvédek között.
1915-ben Nagyvárad utcáin különös látvány fogadta az embereket: magyar honvéd egyenruhában vonult egy afroamerikai katona bajtársaival a frontra. A helyiek közül sokan azonnal felismerték, hiszen Ali Mahmud már jó ideje a város egyik mozijánál dolgozott portásként. Ott piros bársonyruhában állt az ajtóban, magyarul köszöntötte az érkezőket, és – a korabeli elbeszélések szerint – munka közben sem feledkezett meg arról, hogy udvarias bókokkal kedveskedjen a hölgyeknek. Jó kedélyű, mindig mosolygós emberként ismerték, akit Nagyváradon szinte mindenki kedvelt. Ali Mahmud azonban komoly belső vívódást hordozott magában. Miközben a magyar fiatalokat sorra hívták be katonának, ő – afrikai származása és állampolgárságának hiánya miatt – kimaradt a sorozásból. Ez számára elviselhetetlen volt. A Pesti Hírlap ( 1914. október 25-i számában ) tudósítása szerint gyakran zokogott munka közben, arcát kezébe temetve kérdezte az embereket, miért nem mehet ő is a háborúba, hiszen magyarnak érzi magát. Nem csupán kiváló nyelvtudása kötötte ide: a magyar életformát, a bort, az embereket és a hazát is a magáénak vallotta.
Pesti Hírlap, korabeli cikk
A sajtó több helyen idézte kétségbeesett, mégis elszánt szavait: „Nagyon szégyellem, hogy magyar ember létemre itthon kell ülnöm, mikor más ütheti a muszkát. Nem bánom ha szanitécnak is, csak vigyenek és adjanak puskát. Le tudom lőni röptében a fecskét, cudarul elbánnék egypár orosszal.”
Mivel a honvédségbe csak magyar állampolgárokat soroztak, Ali Mahmud előtt kezdetben zárva maradt az út. Végső elkeseredésében azonban levelet írt a hadügyminisztériumnak, amelyben részletesen kifejtette, miért szeretne a Monarchia oldalán harcolni.
A levelet ezekkel a szavakkal zárta: „Felajánlom a vérem, az életem, szeretett, drága magyar hazámért!”
Ez a levél fordulatot hozott a sorsában ( illetve néhány forrás megemlíti, hogy egy előkelő és gazdag nagyváradi úr segítette meg, aki örökbe fogadta őt, hogy állampolgársághoz jusson). Néhány hét múlva megkapta a behívót, hathetes kiképzésen vett részt, majd a galíciai frontra vezényelték. Ott, ahol sokan életüket vesztették vagy súlyosan megsebesültek, Ali Mahmud szerencsével és bátorsággal helytállt. Vitézségéért ezüst vitézségi érmet kapott, sőt tizedessé is előléptették.
Tudtad? ( történelmi érdekességek )
| I. Ibrahim ( 1640 – és 1648 között uralkodott ) vagy más néven "Őrült Ibrahim" oszmán szultán kegyetlen, kapzsi és költekező hírében állt, Egy nap elrendelte, hogy 280 ágyasát fojtsák bele a Boszporuszba, miután egyikük hűtlenségéről szóló pletykák kezdtek el terjedni. Bár vannak történészek akik ezt nem tekintik bizonyítottnak, hisz feltételezik, hogy ebben az esetben már Köszem szultána, a szultán édesanyja, aki a háttérből tartotta a kezében a főhatalmat, közbeavatkozott volna. De mások ezt nem így gondolják. A szultán ismert kegyetlensége, az egyébként is gyakori kivégzések, feltételezik az eset hitelességét. Két ágyast hagyott életben, az egyik Turhan Hidiche volt, aki korábban fiút ( Mehmed, később IV. Mehmed szultán, aki apja halála után, 1648 – és 1687 között uralkodott ) szült a szultánnak, és később az oszmán történelem legbefolyásosabb női alakjai közé küzdötte fel magát, és vele ért véget a nők szultanátusa. Illetve korabeli elbeszélésekből, arra lehet következtetni, hogy még egy lány maradt életben, akinek a zsákját nem kötötték meg elég szorosan, és egy francia hajó húzta ki a vízből. |
1915 januárjában a „fekete hazafi” híre eljutott a Budapesti Hírlap szerkesztőségébe is, a nagyváradi tudósítójukon keresztül
Egy alkalommal megkérdezték tőle, miért vonult be önként, amikor külföldiként elkerülhette volna a háború borzalmait. Válasza egyszerre volt egyszerű és sokatmondó: „Ki akarok érdemelni egy magyar lányt!”
A korabeli lapok többféle eredettörténetet is közöltek róla. Egyesek szerint egy török üzletember rabszolgája volt, akit Budapesten hagytak, mások úgy tudták, Szenegálban született, Berlinben nevelkedett, majd Budapestre és Nagyváradra költözött. Akadt olyan beszámoló is, amely Bobby néven emlegette, és New Yorkból származó artistának tartotta. A valóság pontos részletei máig homályban maradtak, de a sajtó egy dologban egyetértett: Ali Mahmud létezett, szolgált, és hűségesen harcolt Magyarországért. 1915 áprilisában az Élet című lap címlapján is megjelent a „szerecsen honvéd”, akiről akkoriban azt írták, hogy Budapesten szolgált egy török előkelőségnél, mielőtt katonának állt volna. A fotót Várkonyi Titusz készítette, aki Krúdy Gyula barátjaként és ismert újságíróként maga is jelentős alakja volt a kor sajtóvilágának.
Ez a felvétel az első világháború idején készült, és az Osztrák–Magyar Monarchia talán az egyetlen olyan európai birodalom volt ebben az időszakban, amely nem a nacionalizmusra, hanem egyfajta egyetemes, birodalmi szemléletre épült. A Monarchia több mint egy tucat különböző népcsoportból állt, amelyeket hivatalosan is elismert: eltérő nyelveket beszéltek, más hagyományokat követtek, és különböző történelmi múlttal rendelkeztek. A sokszínű birodalmat lényegében egyetlen dolog tartotta össze: az, hogy mindannyian a császár alattvalói voltak, származásuktól és etnikai hovatartozásuktól függetlenül. Ez a körülmény komoly problémát jelentett a háború során, amelyet az Osztrák–Magyar Monarchia meglehetősen elhamarkodottan indított el. A katonák közül sokan nem éreztek valódi harci kedvet, különösen egy olyan háborúban, amelyet Ferenc Ferdinánd főherceg meggyilkolásának „megtorlására” kezdtek – egy olyan személy halála miatt, akit valójában senki sem kedvelt igazán, még maga a császár sem. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a szláv származású katonák különösen idegenkedtek attól a gondolattól, hogy más szláv népek ellen kelljen harcolniuk. Bár mindez csak feltételezés, erősen valószínű, hogy ez a kép hatékony propagandacélokat szolgált. Azt sugallta, hogy még egy távoli országból származó ember is képes magyarként azonosítani önmagát. Sőt, az ilyen emberek is készek voltak harcolni az országukért, és erre lehetőséget is kaptak – mindez pedig a Monarchia egységét volt hivatott demonstrálni, amelyből a birodalomnak akkoriban súlyos hiánya volt.
Ali Mahmud háború utáni sorsáról már nem maradtak fenn biztos források. A lapok hallgatnak róla, ahogyan annyi más katonáról is, akiket elsodort a világháború emlékezetének áradata. Talán visszatért Nagyváradra, talán újra a mozi bejáratánál állt, és talán sikerült „kiérdemelnie” azt a bizonyos magyar lányt is. Ezekre a kérdésekre már aligha kapunk választ. Egy dolog azonban biztos: volt egy szenegáli származású ember, aki magyarnak vallotta magát, és aki önként ajánlotta fel vérét és életét Magyarországért. Az ő története emlékeztet arra, hogy a haza nem csupán születési hely kérdése, hanem választás, hűség és cselekedet. Ali Mahmudot ma alig ismeri valaki – pedig az emlékezete megérdemelné, hogy újra helyet kapjon a magyar történelem emberi sorsai között.
Hirdetés
