Van valós történelmi alapja a 2025-ben bemutatott The Tasters ( „A kóstolók” ) ( olasz címén: Le assaggiatrici ) filmnek? A kérdés első pillantásra egyszerűnek tűnik, a válasz azonban jóval összetettebb. Silvio Soldini háborús drámája egy olyan történetet mutat be, amely egyszerre tűnik hihetetlennek és hátborzongatóan valóságosnak: fiatal nők egy csoportja nap mint nap Adolf Hitler ételeit kóstolja meg, hogy megbizonyosodjanak arról, nem került-e méreg a Führer asztalára szánt fogásokba. A film Rosella Postorino The Women at Hitler’s Table című, 2018-ban megjelent regényén alapul, amelyet Margot Wölk visszaemlékezése ihletett. A film központi alakja Rosa Sauer, egy fiatal berlini nő, aki a bombázások elől Kelet-Poroszországba menekül, ám ott egy másik rémálom vár rá: Hitler állítólagos ételkóstolói közé kényszerítik. A történet a vásznon a túlélésről, a félelemről és a diktatúra hétköznapi áldozatairól szól – de mennyire egyezik mindez a valósággal?
A The Tasters ( Le assaggiatrici ) hivatalos filmplakátja. A kép szerzői jogai feltehetően a film forgalmazóját, a Vision Distributiont, illetve a grafikai tervezőt illetik. A plakátot a film vizuális azonosítására használják, mivel ez a mű elsődleges arculati eleme, amely segíti az olvasót a film gyors felismerésében. ( A kép forrása: en.wikipedia.org )
A történelmi háttér alapját valóban egy létező személy, Margot Wölk szolgáltatta. A berlini titkárnő a háború alatt Kelet-Poroszországban, a mai lengyel Parcz környékén élt anyósánál, miközben férje a fronton harcolt. A településtől csupán néhány kilométerre állt Hitler híres katonai főhadiszállása, a II. vil, ahol a Führer a háború jelentős részét töltötte. Margot csak 95 éves korában, 2012-ben beszélt először nyilvánosan arról, hogy szerinte ő és további tizennégy nő Hitler ételkóstolójaként szolgált. Elmondása szerint naponta többször a közeli laktanyába vitték őket, ahol meg kellett enniük a Hitler számára készített fogásokat, majd egy ideig megfigyelés alatt tartották őket, hogy kiderüljön, jelentkeznek-e mérgezésre utaló tünetek. A helyzet abszurditása szinte felfoghatatlan. Miközben a háború végére a német lakosság jelentős része alapvető élelmiszerekhez sem jutott hozzá, Margot és társai a rendszer egyik legkülönösebb kiváltságát kapták meg – ami valójában halálos veszélyt jelentett. Később így emlékezett vissza:
„Az étel nagyon jó volt – igazán nagyon jó. De nem tudtuk élvezni.”
Egy másik visszaemlékezésében még pontosabban fogalmazta meg a helyzet lényegét:
„Minden falatnál attól féltünk, hogy ez lesz az utolsó.”
Jelenet a The Tasters ( „A kóstolók” ) című filmből
Hitler étrendje önmagában is különös volt. A diktátor közismerten vegetáriánus étrendet követett, részben azért, mert állítása szerint egy vágóhídi élmény mélyen megrázta. Emellett rajongott az édességekért: rendszeresen fogyasztott csokoládét és gyümölcsös süteményeket, bár időnként böjttel próbálta ellensúlyozni túlzásait. Emésztési problémái – puffadás, gyomor- és bélpanaszok – miatt az étkezéshez meglehetősen ellentmondásos viszonya alakult ki. Ráadásul erős félelem élt benne attól, hogy megmérgezik. A film egyik legerősebb eleme, hogy Hitlert gyakorlatilag nem mutatja meg. Jelenléte végig érezhető, árnyékként nehezedik a szereplők életére, de maga a diktátor szinte láthatatlan marad. Ebben a tekintetben a film és a valóság érdekes módon találkozik: Margot Wölk állítása szerint ő maga sem találkozott soha személyesen Hitlerrel.
Tudtad? ( történelmi érdekességek )
| A neolitikus Európában élők már hatezer évvel ezelőtt is használtak rágógumit amely nyírfakéregből készült kátrányból állt, és szájápolásra, illetve fogtömésre is alkalmazták. Az ősi maják és aztékok a sapodilla fából készült chicle-t rágcsálták, előbbiek az éhség és szomjúság csökkentésére, utóbbiak pedig főként nők és gyermekek számára engedélyezték a rágást. Az első kereskedelmi forgalomba hozott rágógumit John B. Curtis alkotta meg 1848-ban, amely a lucfenyő gyantáján alapult. Később, az 1860-as években Thomas Adams kísérletei járultak hozzá a modern rágógumi megszületéséhez. A chicle alapanyagú rágógumi a 20. század közepéig dominált, míg az 1920-as években az Egyesült Államokban évi 105 rágógumit fogyasztottak fejenként. William Wrigley a rágógumival lett gazdag, 1893-ban piacra dobott „Wrigley’s Juicy Fruit” és „Wrigley’s Spearmint” márkái máig elérhetők. A buborékfújható rágógumit Frank H. Fleer vezette be 1906-ban, ami szórakoztatóvá tette a rágózást. A rágógumi világszerte a második világháború idején vált népszerűvé, amikor az amerikai katonák élelmiszercsomagjaiban szereplő rágót elcserélték helyi ételekre. |
A film és a történelmi beszámolók között ugyanakkor több eltérés is akad. A moziváltozatban Rosa Sauer és egy náci tiszt között titkos kapcsolat alakul ki – ez a szál irodalmi és filmes kiegészítés. Margot valódi története ezzel szemben sokkal tragikusabb volt. Elmondása szerint a háború végén egy SS-tiszt megerőszakolta, majd később egy német hadnagy segített neki Berlinbe menekülni. A háború utolsó hónapjai után sem szabadult a borzalmaktól: a szovjet megszállás idején ismét súlyos erőszakot kellett elszenvednie, amely egész hátralévő életére kihatott. A legnagyobb kérdés azonban nem a film dramaturgiája, hanem maga Margot történetének hitelessége. Több történész is kétségeket fogalmazott meg. Felix Bohr történész és újságíró három éven keresztül kutatta Hitler Farkasbarlangban töltött éveit, és arra jutott, hogy sem a szakácsok, sem a titkárnők, sem a katonák visszaemlékezéseiben nem talált említést ilyen női ételkóstoló csoportról. A Farkasbarlang rendkívüli biztonsági intézkedései miatt már önmagában is kérdésesnek tartja, hogy valóban így működött volna a rendszer.
Margot Wölk néhány hónappal 95. születésnapja után döntött úgy, hogy nyilvánosságra hozza: a második világháború alatt Adolf Hitler egyik ételkóstolója volt. ( A kép forrása: AP )
Más kutatók arra is rámutattak, hogy Hitlernek két állandó szakácsnője volt, akik szintén megkóstolták az ételeket. Ebből a szempontból logikusnak tűnik a felvetés: ha gyorsan ható méreg került volna az ételbe, valószínűleg előbb náluk jelentkeznek a tünetek. Ennek ellenére egyik történész sem állítja egyértelműen, hogy Margot Wölk hazudott volna. Inkább arra figyelmeztetnek, hogy hetven évvel az események után az emlékek torzulhatnak, különösen súlyos traumák esetén. Maga Margot egész életében hallgatott, és csak élete végén mesélte el történetét. Talán éppen ez teszi egyszerre hitelessé és bizonytalanná a beszámolóját.
Margot végül így fogalmazott Hitlerről: „Igazán ellenszenves ember volt, és egy disznó.”
A The Tasters tehát nem dokumentumfilm, hanem történelmi ihletésű dráma. Egy olyan történetre épül, amelynek létezését máig sem sikerült teljes bizonyossággal igazolni vagy cáfolni. De talán éppen ez adja a film erejét. Nem Hitler áll a középpontban, hanem azok az emberek, akik a diktatúra gépezetében éltek, és akiknek a túlélés néha azt jelentette, hogy naponta újra leülnek az asztalhoz – abban a tudatban, hogy a következő falat lehet az utolsó. A történet történelmileg vitatott maradhat, de a félelem, a kiszolgáltatottság és a háború embertelensége, amelyet bemutat, sajnos teljesen valós.
A cikk írásába besegített: ChatGPT ( OpenAI mesterséges intelligencia kutató laboratórium által kifejlesztett chatbot )
Hirdetés
