Közel egy évszázadon keresztül az úgynevezett „Csúnyatörvények ( Ugly law )” tiltották meg az embereknek, akiknek látható fogyatékosságaik vagy betegségeik voltak, hogy nyilvános helyeken tartózkodjanak. Ezek a törvények azt tükrözték, hogy a társadalom milyen szigorú szépségideálokat állított fel, és milyen komoly következményekkel járt azok számára, akik nem feleltek meg ezeknek az elvárásoknak.
Egy vak zenész játszik New Yorkban 1898-ban. Bár New Yorkban hivatalosan sosem vezették be a „csúnyatörvényt”, egyes városokban hasonló jogszabályok születtek, amelyek a közterületek viselkedését és esztétikáját szabályozták. ( A kép forrása: Museum of the City of New York, Bridgeman Images )
Már megint Amerika, a “szabadság, és egyenlőség hazája”
Kutatások szerint a szépség előnyt jelent a párkapcsolatokban, az iskolában és a munkahelyeken. De mi van akkor, ha nem csupán társadalmi hátrány, hanem egyenesen bűncselekmény az, ha valakit nem tartanak vonzónak? A 19. század közepétől a 20. század közepéig az Egyesült Államokban az úgynevezett „csúnyatörvények” tiltották a „visszataszító” emberek megjelenését nyilvános helyeken. Míg manapság sokat beszélünk a szépség kiváltságáról – azokról az előnyökről, amelyeket azok élveznek, akik megfelelnek a társadalmi szépségideáloknak –, ezek a törvények egy sokkal szélsőségesebb szintre emelték a következményeket azok számára, akik nem feleltek meg ezeknek a normáknak. Ezek a kevéssé ismert jogszabályok rávilágítanak arra, hogy a társadalom kiket tart vonzónak, és milyen hatással voltak ezek az előírások azokra, akik nem illettek bele ebbe a képbe. Ahogy a városok növekedtek és a közterek zsúfoltabbak lettek, egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a városi rend és esztétika fenntartására. 1867-ben San Francisco lett az első város, amely bűncselekménnyé nyilvánította, ha „bármely személy, aki beteg, nyomorék, megcsonkított, vagy bármilyen módon eltorzult, hogy visszataszító vagy undorító látványt nyújt”, közszemlére teszi magát. Íme a korabeli önkormányzati jelentése ide vonatkozó rendeleti része:
San Francisco Városi Tanácsa – 783. számú rendelet
Koldulás tiltása bizonyos köztereken
A San Francisco város és megye lakói a következő rendeletet alkották:
1. szakasz: Koldulás köztereken tilos
Senki sem koldulhat, közvetlenül vagy közvetetten, akár tekintettel, szóval, jelzéssel vagy cselekedettel, sem San Francisco város és megye utcáin, útjain vagy közterein, semmilyen formában. Aki megszegi e szakasz rendelkezéseit, vétségnek minősül, és elítélése esetén legfeljebb 25 dollár pénzbírsággal vagy legfeljebb 25 napos börtönbüntetéssel, vagy mindkettővel büntethető.
2. szakasz: Koldusok elhelyezése az almshouse-ban ( szegényház )
Tudtad? ( történelmi érdekességek )
Bábel tornya valóban létezett, de senki sem tudja, miért. A tudósok úgy vélik, hogy Bábel tornya nem csak egy mítosz. Legendáját összekötik az ókori Mezopotámiában lévő magas torony tempomok, az úgynevezett zikkuratok építésének hagyományával. Hogy ezeket az építményeket milyen célból hozták létre, azt máig nem tudni. A legmagasabb zikkurat Babilonban volt. Etemenankinak hívták, ami azt jelenti: "a ház, ahol az ég találkozik a földdel". A legenda szerint magassága elérte a 91 métert, de a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a szerkezet nem lehetett magasabb 66 méternél. Ha egy koldulással vagy kéregetéssel vádolt személy elítélésekor kiderül, hogy nincs megélhetési forrása, és fizikailag alkalmatlan arra, hogy önmagát eltartsa, vagy bármilyen más okból megfelelően a szegényházban gondozható, akkor az előző szakaszban előírt büntetés mellőzhető, és az illető a szegényházba kerülhet.
3. szakasz: Beteg, nyomorék, megcsonkított vagy eltorzult emberek közterületeken való megjelenése
Bármely személy, aki beteg, nyomorék, megcsonkított vagy bármilyen módon eltorzult, hogy visszataszító vagy undorító látványt nyújt, illetve aki nem alkalmas arra, hogy közterületeken tartózkodjon, nem jelenhet meg San Francisco város és megye utcáin vagy közterein. Aki megszegi e szakasz rendelkezéseit, vétséget követ el, és elítélése esetén legfeljebb 25 dollár pénzbírsággal, legfeljebb 25 napos börtönnel, vagy mindkettővel büntethető.
4. szakasz: Büntetés mellőzése és elhelyezés a szegényházban
Ha a bíróság úgy ítéli meg, hogy igazságos és indokolt, akkor a 3. szakasz megsértéséért kiszabható pénzbírság és börtönbüntetés mellőzhető, és az érintett személy a szegényházba kerülhet.
5. szakasz: Rendőrök kötelessége
A rendőrök kötelesek letartóztatni mindenkit, aki megszegi e rendelet bármely rendelkezését.
Ez a jogszabály gyorsan elterjedt más városokban és államokban, mint például Reno ( Nevada ), Portland ( Oregon ), Chicago ( Illinois ), New Orleans ( Louisiana ), és Pennsylvania. Az ilyen törvények elsősorban a látható fogyatékossággal élő embereket célozták meg, és részei voltak a közösségi viselkedés szabályozásának, valamint a társadalmi normák kikényszerítésének. Néhányan azzal indokolták ezeket a törvényeket, hogy közegészségügyi szempontból szükségesek, mivel tévesen azt hitték, hogy egy fogyatékos ember látványa megbetegíthet egy egészséges embert. Mások úgy vélték, hogy a fogyatékkal élők koldulása lehetőséget adott arra, hogy szélhámosok hamis fogyatékossággal éljenek vissza. Valójában azonban a törvényeket inkább az undor és az esztétikai érzékenység motiválta. A büntetés maximum 25 dollár pénzbírság vagy 25 nap fogház lehetett, de voltak városok, ahol 50 dollár volt a felső határ ( 1911-től, Chicagóban ) …. és most kapaszkodj meg 🙂 Azt, hogy ki a “csúnya,” és ki nem? ( mármint a törvényt értelmezve ) az intézkedő rendőr döntötte el! A büntetés nem tűnik túl soknak, azonban kevésnek sem. Maga az elzárás ugyebár eleve nem kellemes, a pénzbírság pedig a korabeli fizetésekhez, és árakhoz mérten elég súlyos is lehetett. A 20. század elején az éves főiskolai tandíj 59 dollárba került. 1915-ben az amerikai férfiak átlagos éves fizetése 687 dollár volt, vagyis a maximális pénzbírság, ha a chicagói példát vesszük alapul, ( 50 dollár ), közel egy havi fizetésének felelt meg. Na de mit szólt ehhez a közvélemény? A közvélemény támogatta a „csúnyatörvényeket”, melyek célja az utcán kolduló, fizikailag deformált emberek eltávolítása volt. A Chicago Tribune közjónak tartotta, hogy megszabadítják az utcákat a „csúnya” koldusoktól, és az emberek elégedettek voltak, amíg ezek az egyének láthatatlanok maradtak. A törvények figyelmen kívül hagyták a koldulás mögötti nehéz körülményeket, és növelték a szakadékot a gazdagok és a szegények között. A leginkább érintettek a gazdaságilag hátrányos helyzetű, fogyatékkal élők voltak, akiket még nagyobb társadalmi kirekesztés sújtott, míg a gazdagabb művészek helyet találtak a társadalomban.
Egy idős férfit, aki végtaghiánya miatt mankót használ, rendőrök kísérnek el Chicagóban, 1954-ben. ( A kép forrása: Chicago Tribune )
Érdekesség: 1902-ben egy, az Egyesült Államok „csúnyatörvényeihez” hasonló rendeletet fogadtak el a Fülöp-szigeteki Manila városában. A törvényt angol nyelven írták, mivel Manila ekkoriban amerikai fennhatóság alatt állt. A jogszabály tartalmazta a szokásos kitételt, miszerint “beteg személy nem tartózkodhat” közterületen. Ez volt az egyik első rendelet, amelyet amerikai irányítás alatt alkottak meg. Más rendeletek a higiéniát célzó reformokkal foglalkoztak, és a „csúnyának” tartott koldusokat is e kezdeményezés részének tekintették.
Az I. világháború változtatott meg mindent?
Ezek a törvények sok fogyatékkal élő ember számára lehetetlenné tették a megélhetést. Az utcai árusok, kéregetők és előadók munkája ellehetetlenült, mivel jelenlétük zavarónak számított a köztereken. Például az 1910-es évek közepén egy 35 éves, clevelandi férfi, akinek mind a kezei, mind a lábai deformáltak voltak, kénytelen volt felhagyni az újságárusítással a törvény miatt. Végül egy helyi gyógyszertár tulajdonosa megengedte neki, hogy az üzlet előtt árusítson, így elkerülhette a városi szabályok megszegését. Egyesek úgy gondolták, hogy ha a fogyatékkal élőket intézményekbe költöztetik az utcákról, jobb ellátást kapnak majd. Ez azonban csak tovább marginalizálta őket, megfosztva őket az önrendelkezéstől és elszigetelve őket a társadalomtól. Az első világháború után sok katona súlyos sérülésekkel, például végtagvesztéssel, vaksággal vagy süketséggel tért vissza, ami érzékenységet váltott ki a társadalomban. Bár kezdetben “csúnyának” titulálták megjelenésüket, az emberek fokozatosan elkezdték elfogadni a fogyatékkal élőket, és nyitottabbá váltak az ilyen sérülésekkel élő személyek iránt. A “csúnyatörvények” kifejezést az 1970-es évek közepén alkotta meg, és használta elsőként Marcia Pearce Burgdorf és Robert Burgdorf. A „csúnya” szó használata egyszerűen a törvények keménységét, kegyetlenségét és gonosz szándékát ábrázolja. Bár ezek a törvények már nincsenek érvényben – az utolsó ilyen törvénnyel kapcsolatos letartóztatás 1974-ben történt Omahában –, hatásuk továbbra is érzékelhető a fogyatékossággal élő emberekkel kapcsolatos attitűdökben. A „csúnyatörvények” egyik pozitív eredménye az volt, hogy a fogyatékosságért küzdő aktivisták a 1970-es években példaként használták ezeket a jogszabályokat, hogy rávilágítsanak a polgári jogi védelem szükségességére. Aktivizmusuk vezetett az 1990-es Amerikai Fogyatékossági Törvény elfogadásához, amely kötelezi az üzleteket és kormányzati szerveket, hogy biztosítsanak akadálymentesítést a fogyatékkal élők számára.
Hirdetés
Van véleményed? Valamit javítanál a cikkben? Vagy csak hozzászólnál?