Tudtad? A második világháború végén voltak német katonák, akik csak Japán kapitulációja után tették le a fegyvert, mivel nem tudták ( vagy nem volt egyértelmű számukra ), hogy véget ért a háború!

Bár a német fegyveres erők főparancsnoksága ( Oberkommando der Wehrmacht, OKW ) által kiadott megadási parancsot a legtöbb német katonai alakulat teljesítette, néhány parancsnok megtagadta az engedelmességet. A legjelentősebb ilyen alakulat a Közép Hadseregcsoport volt, amely Ferdinand Schörner ( „Véres Ferdinánd” )  vezérezredes irányítása alatt állt. Schörnert Hitler végrendeletében április 30-án nevezte ki a szárazföldi haderő főparancsnokává. 

Május 7-én, amikor Alfred Jodl tábornok, az OKW vezérkari főnöke a német fegyveres erők általános megadásáról tárgyalt a szövetségesek európai főparancsnokságán ( SHAEF ), az OKW utoljára május 2-án kapott hírt Ferdinand Schörnertől. Schörner akkor arról számolt be, hogy szándékában áll nyugat felé áttörni, és hadseregcsoportjával az amerikaiak előtt megadni magát. Május 8-án Wilhelm Meyer-Detring ezredest az amerikai vonalakon keresztül Schörnerhez küldték, hogy felvegye vele a kapcsolatot. Az ezredes jelentése szerint Schörner utasította az operatív parancsnokságot, hogy tartsa be a megadásra vonatkozó utasításokat, de nem tudta garantálni, hogy ez minden egységnél meg fog történni. Schörner ezzel egy időben parancsot adott a harcok folytatására a Vörös Hadsereg és a prágai felkelésben részt vevő cseh felkelők ellen. Később, még aznap, elhagyta a parancsnokságát, és Ausztriába menekült, ahol május 18-án az amerikaiak elfogták. A Közép Hadseregcsoport egyes egységei továbbra is ellenálltak a szovjet túlerőnek, amely a Csehszlovákiát lerohanó végső prágai offenzíva során csapott le rájuk. A Közép Hadseregcsoport maradványai, az utolsó jelentős német katonai egységek, 1945. május 11-én ( 12-én ? ) kapituláltak.

Schörner kezet ráz Hitlerrel.

Ferdinand Schörner ( „Véres Ferdinánd” ): A német veteránok különösen élesen bírálták Schörnert egy 1945-ös parancsa miatt, amely szerint minden katonát, akit a frontvonal mögött találtak és nem rendelkezett írásos engedéllyel, hadbíróság elé kellett állítani, és ha dezertálásban találták bűnösnek, azonnal fel kellett akasztani. Ezt az intézkedést többek között Siegfried Knappe, Hans von Luck és Joseph Goebbels írásaiban is említik. Goebbels 1945. március 11-én így írt Schörnerről: „A dezertőrök nem számíthatnak kegyelemre tőle. Az első faágra felakasztják őket, a nyakukban egy táblával: »Dezertőr vagyok. Megtagadtam, hogy megvédjem a német nőket és gyerekeket, ezért felakasztottak.«” ( „Ich bin ein Deserteur. Ich habe mich geweigert, deutsche Frauen und Kinder zu beschützen und bin deshalb aufgehängt worden.” ). Goebbels hozzátette: „Természetesen az ilyen módszerek hatékonyak. Schörner körzetében mindenki tudja, hogy meghalhat a fronton, de a hátországban elkerülhetetlenül halál vár rá.” Gottlob Herbert Bidermann, a 132. gyaloghadosztály német tisztje, aki 1944–45 között Schörner parancsnoksága alatt szolgált, emlékirataiban arról számolt be, hogy Schörnert egyaránt gyűlölték a tisztek és a közkatonák. Schörnert Hitler hűséges támogatójának tartották, amit megerősít az is, hogy Hitler végrendeletében őt nevezte ki a német hadsereg főparancsnokának öngyilkossága után. Schörner habozás nélkül igazodott Hitler irreális elképzeléseihez a háború utolsó heteiben, például ahhoz, hogy a Vörös Hadsereg fő célpontja Prága lesz Berlin helyett – ami stratégiai szempontból hatalmas tévedés volt. Ezáltal tovább gyengítette a Berlin előtti amúgy is kritikus védelmi vonalakat. Ian Kershaw történész 2011-ben ( a BBC History Magazine-ban) Schörnert „rendkívüli brutalitású” parancsnokként jellemezte. A vég ( The End, 2012 ) című könyvében Kershaw „fanatikus náci hűségesként” írja le Schörnert, kiemelve, hogy rövid ideig – 1944 márciusában – a hadsereg nemzetiszocialista vezetői stábjának vezetőjeként is szolgált, amely a katonai és a náci párt közötti kapcsolatokat koordinálta. A történelmi szakirodalomban gyakran egyszerű fegyelmezőként és Adolf Hitler védekező parancsainak szolgai végrehajtójaként ábrázolják Schörnert, különösen azután, hogy Németország 1942/43-ban elvesztette a kezdeményezést a második világháborúban. Az amerikai történész Howard Davis Grier és a német Karl-Heinz Frieser újabb kutatásai azonban más képet festenek róla. Schörnert tehetséges parancsnokként mutatják be, aki „meglepő” szervezőkészséggel irányított egy 500 000 fős hadseregcsoportot 1944 végén a keleti front harcai során. Bár keménykezű volt, mind feletteseivel, mind beosztottaival szemben, saját kezdeményezésére is hajtott végre hadműveleteket, amikor szükségesnek tartotta – akár Hitler parancsaival szemben is, például a Sõrve-félsziget kiürítésénél.

A német egységek tűzszünete és a kapitulációk folyamata

1945. május 8-án hatalmas tömeg gyűlt össze Londonban, a Whitehall sugárúton, hogy meghallgassa Winston Churchill győzelmi beszédét. A megadás azonban nem volt azonnali és teljes. Az alábbi események mutatják a német erők megadásának fokozatos folyamatát:

• Május 9. A második német hadsereg, amely von Saucken tábornok irányítása alatt állt, megadta magát a Hel-félszigeten, a Visztula-delta térségében, valamint Heiligenbeil és Danzig környékén. Ugyanezen a napon a német erők a görög szigeteken és a francia atlanti partvidéken lévő utolsó erődítményeikből – például Dunkerque-ből és La Rochelle-ből – szintén kapituláltak, a szövetségesek hosszas ostroma után.
• Május 10. Lorient atlanti erődítménye, amely az egyik utolsó német ellenállási zseb volt Franciaországban, megadta magát.
• Május 11. Saint-Nazaire erődítménye, egy másik atlanti partvidéki német helyőrség, szintén fegyverletételre kényszerült.
• Május 12. Csehszlovákia területén zajlott az utolsó nagyobb fegyveres összecsapás, amely a slivicei csataként vált ismertté.
• Május 13. A Vörös Hadsereg minden európai hadműveletet beszüntetett, és a még elszórtan harcoló csehszlovákiai német ellenállási gócpontokat is felszámolták.

Utolsó kapitulációk Európában

• Május 23. A Minquiers-szigeten állomásozó német helyőrség megadta magát. Ez egy héttel az Alderney-szigeten lévő helyőrség kapitulációja után történt, és két héttel azután, hogy Guernsey, Jersey ( május 9. ) és Sark ( május 10. ) szigetein is letették a fegyvert.
• Május 14–15. Jugoszlávia területén zajlott az utolsó nagyobb csata, amely poljanai csataként vált ismertté. Ez a mai Szlovénia területén történt.
• Május 20. Hollandiában, Texel szigetén zajlott a grúz lázadás elleni küzdelem, amely ezen a napon ért véget.
• Május 25. Az odzsaki csata volt az utolsó fegyveres összecsapás Európában. A horvát fegyveres erők és a jugoszláv hadsereg között zajló csata végül a horvát katonák erdőbe menekülésével zárult.

Az utolsó megadások és elszigetelt ellenállások

• Június 3. és 11. A német helyőrségek a Wadden-tenger két hollandiai szigetén, Ameland és Schiermonnikoog területén is megadták magukat. Utóbbi kapitulációja volt az utolsó a holland területeken.

• Szeptember 6. ( 4. ? ) A Svalbard-szigeteken működő német meteorológiai állomás személyzete, akik május óta? nem álltak? kapcsolatban a német parancsnoksággal, végül norvég fókavadászoknak? adták meg magukat. Ez négy nappal Japán hivatalos kapitulációja után történt. Az tudjuk, hogy az állomásra eljutott a német megadás híre, de azt is, hogy mikor a parancsnok megerősítést szeretett volna kérni más állomásoktól, már nem jött több üzenet. Így tehát nem teljesen világos, hogy végül miért ( csak ) három hónap múlva döntöttek úgy, hogy “hitelesnek” tekintik az utolsó, megadásról szóló üzenetet, vagy végül maguktól döntöttek igy? Az biztos, hogy bár zord körülmények között éltek, a közvetlen harcokat elkerülték, és “békésen” vészelték át a háború utolsó szakaszát, + a 3 “ajándék” hónapot 🙂

Az utolsó németek, akik megadták magukat: a német hadsereg meteorológiai szolgálatának 11 tagja rekedt egy meteorológiai állomáson az Északi-sarkvidéken, egy norvég szigeten, a Spitzbergák közelében, Wilhelm Denge hadnagy ( középen ) parancsnoksága alatt. 1944 augusztusában tengeralattjáróval szállították őket oda, elegendő élelemmel két évre előre. Puskákat és lőszert is kaptak, hogy megvédjék magukat, ha jegesmedvék támadnak rájuk. 1945. május 7-ig rendszeresen küldtek időjárás-jelentéseket a német vezérkarnak. Ezen a napon érkezett hozzájuk az utolsó üzenet, amelyben közölték velük, hogy a németek megadják magukat, és minden anyagukat meg kell semmisíteniük. Dege vészjelzést küldött a norvégiai bázisukra, de választ nem kapott. Bár elegendő készletük volt ahhoz, hogy még egy telet a szigeten töltsenek, három hónap után úgy döntöttek, hogy megadják magukat. Vészjelzéseket kezdtek sugározni a szövetségesek frekvenciáin is. A norvégok meglepődve fedezték fel, hogy még mindig német katonák rekedtek az egyik sarkvidéki szigetükön, ezért egy hajót küldtek, hogy felvegyék őket. 1945. szeptember 4-én a norvég hajó megérkezett, és Dege és emberei bőséges vacsorával vendégelték meg a legénységet, amely a megmaradt készleteik legjobb részéből készült.

Felhasznált források:

wikipedia.org, End of World War II in Europe

wikipedia.org, Ferdinand Schörner