Posted in

Tömegével mészárolták le saját háziállataikat a britek, mert ezt “tanácsolták” nekik! Az 1939-es brit háziállat-mészárlás története!

A második világháború kitörésekor az Egyesült Királyság lakói még a frontvonalaktól távol is állandó fenyegetettséget és szorongást éltek át. Az emberi félelem és az állam által sugallt intézkedések, tanácsok olyan mértékű bizonytalanságot szültek, hogy az addig megszokott ember-állat kapcsolatot is alapjaiban rengették meg. Az “1939-es brit háziállat-mészárlás“, melynek során százezrek vitték el egészséges kedvenceiket elaltatásra, egy olyan példája az emberi irracionalitásnak és pániknak, amely mögött az állami befolyásolás ereje is meghúzódott. Miközben a háborús propaganda a fasiszta kegyetlenséget az állatkínzás példájával is megpróbálta alátámasztani, Nagy-Britanniában egy valóságos háziállat-irtás zajlott le, mielőtt az első bombák egyáltalán lehullottak volna. Ez az esemény jól tükrözi, hogy az emberi butaság és félelem milyen tragikus tettekre ösztönözhet egy nemzetet, ha a kollektív bizonytalanság terhétől a legkétségbeesettebb döntéseket kezdi helyesnek vélni.

Egy kiskutya mentése a Blitz idején, Dél-Londonban, kb. 1940-ben. Az ehhez hasonló háborús képek és cselekedetek éles ellentétben álltak közvetlenül a háború előtti háziállatokkal való bánásmóddal. ( A kép forrása: Daily Herald Archívum/SSPL/Getty Images )

1939 szeptemberének első hetében London állatmenhelyei megteltek olyan emberekkel, akik háziállataik – kutyák, macskák, madarak, nyulak – elaltatására vártak. Ezek az állatok azonban teljesen egészségesek voltak; a gazdák mégis azért hozták őket, hogy „megkíméljék” őket a közelgő háború kegyetlenségeitől és az előre jelzett élelmiszerhiány következményeitől. Ez az úgynevezett „1939-es brit háziállat-mészárlás” riasztó és szinte hihetetlen része annak a háborús narratívának, amelyet gyakran a „nép háborújaként” emlegetnek. Akkoriban a brit propaganda gyakran a fasiszta embertelenséget az állatkínzás példáján keresztül ábrázolta. Egy, a Daily Mirror című lapban megjelent írás például gúnyolta a német nagykövetet, amiért kutyáját magára hagyta, amikor elmenekült a nagykövetségről, és hozzátette: „Ez ellen a fajta brutalitás ellen harcol Nagy-Britannia – az emberi érzések nélküli náci embertelenség ellen, amely még a háziállataival sem törődik.” Nagy-Britannia ugyanakkor később a saját háborús állathőseit dicsőítette. Az Ilford állattemetőben találhatók azoknak az állatoknak a sírjai, amelyek hősies cselekedetekkel váltak híressé. Ilyen például Simon, a hajón szolgált, kitüntetett macska, aki a Blue Cross és a PDSA Dickin Medal kitüntetést kapta bátor szolgálataiért 1949-ben. Ám a történész, Hilda Kean szerint ezek mellett az állathősök mellett sok ezer másik háziállat nyugszik elfeledve, akiket még az első bombázások előtt elpusztítottak. „A PDSA területe akár emlékhelyként is felfogható,” írja Kean, „ám itt is csak azokat az állatokat emlékeznek meg, akiknek története beleillik a ‘jó háború’ narratívájába.” Ez az ellentmondásos történet sokáig rejtve maradt.

A “mészárlás” 

A brit Nemzeti Légitámadásokra Vonatkozó Állatvédelmi Bizottság ( NARPAC ) becslése szerint Nagy-Britanniában akkoriban 6-7 millió kutya és macska, 56 millió baromfi, valamint több mint 37 millió haszonállat élt, ami kétszer annyi háziállatot jelentett, mint ahány ember. A háború közvetlen fenyegetése, az esetleges élelmiszer-ellátási gondok és bombázások miatt a NARPAC 1939 -ben ( még a háború kitörése előtt ) tanácsadó füzetet adott ki az állattulajdonosoknak, amelyben azt javasolták, hogy vidékre küldjék kedvenceiket. Azok számára, akik nem tudják elhelyezni állataikat, a füzet azt ajánlotta, hogy „A legkíméletesebb megoldás az állatok elaltatása.

Az 1939-es füzet – LÉGOLTALMI KÉZIKÖNYV, 12. SZÁM ( 1. kiadás ), LÉGOLTALMI INTÉZKEDÉSEK ÁLLATOK SZÁMÁRA, Kiadta a Belügyminisztérium ( Légoltalmi Osztály ). A füzet hátsó részén pedig egy “reklám”, a következő szöveggel:  A HÁZIÁLLATOK KÍMÉLETES ELALTATÁSÁNAK STANDARD ESZKÖZE A “CASH” SZORÍTOTT LÖKŐDÚDÁS PISZTOLY.  Ez az eszköz biztosítja a leggyorsabb, leghatékonyabb és legmegbízhatóbb módját bármely állat, beleértve a lovak, macskák és minden méretű kutyák elaltatásának. A használatra vonatkozó általános útmutatásokat lásd az útmutató függelékében ( 25. oldal ).

Ez a tanács a széles körben terjesztett röpirat mellett számos országos újságban is megjelent. Amikor 1939. szeptember 3-án Neville Chamberlain bejelentette, hogy Nagy-Britannia háborúba lép, ezrek keresték fel a helyi állatorvosokat, hogy végrehajtsák, amit akkoriban „helyesnek” gondoltak, illetve bizonyára sokan hazafias kötelességüknek is tartották állataik elpusztítását, “betartva” a NARPAC tanácsait, utasításait. Az állatorvosok éjjel-nappal dolgoztak, hogy teljesíteni tudják az igényeket; a Nemzeti Kutyavédelmi Liga például azt jelentette, hogy kifogytak a kloroformból. Egy 1939-es beszámoló szerint „az állatok elpusztítása nappal és éjjel folyamatos volt.” A háború első hetében körülbelül 400 000 ( mások 750 000-re becsülik ezt a számot ) állat pusztítottak el “gazdáik”!

Herbert Morrison, brit munkáspárti politikus, ( 1888-1965 ) ( A kép forrása:  Hulton Archívum/Getty Images )

A háziállatokkal kapcsolatos tömeghisztéria olyan mértéket öltött, hogy egyre több csoport, köztük állatorvosok, angol arisztokraták és az angol hadsereg veteránjai is tiltakozni kezdtek a kedvencek tömeges eutanáziája ellen. A háborús veteránok közül sokan még az első világháborúban dolgoztak kutyákkal, így különösen érzékenyen érintette őket a helyzet. A hadsereg végül “óvatos” ellenállásba kezdett, mert attól tartott, hogy az állatok elpusztítása veszélyezteti a harctéri kutyák hazai elérhetőségét is. A legmegdöbbentőbb, hogy mindez még a háborús események kitörése előtt, a valós veszélyhelyzet bekövetkezése nélkül történt, hiszen a bombázások is csak hónapokkal később kezdődtek. A polgárok döntését tehát elsősorban a háborús “felkészítő” propaganda, nem pedig közvetlen tapasztalatok alakították. A Battersea Dogs & Cats Home a pánikszerű elaltatási trenddel szemben 145 000 kutyát etetett és gondozott a háború alatt, és egy temetőt is biztosított Ilfordban, ahol „körülbelül 500 000 állatot temettek el, sokat a háború első hetéből.” A háziállatok kiirtása ellen tiltakozók között Nina Douglas-Hamilton, Hamilton hercegnője volt az egyik legismertebb személy, aki macskaszeretetével és az állatok megölése elleni kampányával tűnt ki, emellett saját menedéket alakított ki egy fűtött hangárban Ferne-ben. 1939 októberében, amikor Herbert Morrison belbiztonsági miniszterként csatlakozott a háborús koalíciós kormányhoz, szembesült azzal a kétségbeejtő ténnyel, hogy a lakosság nagy része az állam kezdeti ajánlásait követve tömegesen vitte kedvenceit az állatmenhelyekre és klinikákra, hogy elaltassa őket. Morrison ( is ) felismerte, hogy az állatok tömeges elpusztítását meg kell állítani, ezért a National Air Raid Precaution Animals Committee-t ( NARPAC ) azzal bízta meg, hogy dolgozzon ki új intézkedéseket a közvélemény megnyugtatására és a további állatpusztítás megfékezésére. A NARPAC három fő intézkedést vezetett be, amelyek középpontjában a közösségi részvétel és az állatvédelem állt:

  1. Elsősegély-állatorvosi hálózat kiépítése: A NARPAC létrehozott egy országos hálózatot, amely elsősegély-állatorvosi állomásokat alakított ki az Egyesült Királyság területén. Ezek az állomások a már meglévő állatorvosi rendelőkben, állatmenhelyeken és gyógyszertárakban kaptak helyet, de szükség esetén üres boltokat is átalakítottak. Az állomások célja az volt, hogy a hangsúlyt az állatok gyógyítására helyezzék, ne az elaltatásra. Emellett mobil egységeket is biztosítottak, amelyek házhoz vagy az utcára vonulva tudták ellátni a sérült állatokat. Az állomások működéséhez a NARPAC biztosította a szükséges felszerelést és személyzetet, melynek egy része önkéntesekből állt.

  2. Állatregisztrációs rendszer: A NARPAC egy országos regisztrációs rendszert vezetett be háziállatok, haszonállatok és munkában használt állatok számára. A tulajdonosok regisztrációs korongot kaptak, amelyet az állat nyakörvére rögzíthettek. Ezen a korongon egy egyedi azonosító szám és a tulajdonos elérhetőségei szerepeltek, így ha az állat légitámadás során elveszett volna, könnyen visszakerülhetett a gazdájához. Külön felhívást intéztek a lótenyésztők felé, mivel az ijedt állatok könnyen elszökhettek, ami veszélyt jelenthetett mind saját magukra, mind másokra.

  3. Nemzeti Állatőrség ( National Animal Guards ) létrehozása: A NARPAC egy önkéntesekből álló szervezetet is létrehozott, amelynek tagjai, az úgynevezett Állatőrök, segítettek a regisztrációs program irányításában és a közösség tájékoztatásában. Az Állatőrök feladata volt a lakosok otthonába látogatva regisztrációs korongokat osztani, valamint adományokat gyűjteni az állatvédelmi erőfeszítések támogatására. A fehér karszalagot és NARPAC-logót viselő Állatőrök fontos, látható szerepet kaptak a közösségben, hasonlóan a légoltalmi őrökhöz, akik a légitámadások idején figyelmeztették a lakosokat és felügyelték a fényzárlat betartását. Az Állatőröknek engedélyük volt arra, hogy légitámadások alatt is az utcákon tartózkodjanak, és segítsenek az állatoknak a biztonságos helyre való eljutásban.

„Háborús Segítség Minden Állattulajdonosnak”, kiadta a Nemzeti Légoltalmi Állatvédelmi Bizottság a Belügyminisztérium égisze alatt, 1939. Ez a füzet részletes tájékoztatást nyújt az állattulajdonosok számára az állatok háborús körülmények közötti gondozásáról és a védelem megszervezéséről. ( A kép forrása: elmbridgemuseum.org.uk, Objects related to Second World War emergency services )


Tudtad? ( történelmi érdekességek )

Az ébresztőórák előtt voltak „kopogtatók”. Az 1970-es évekig felbérelhettél, úgynevezett kopogtatót, hogy megkopogtassa az ablakot, és reggel felébresszen. Hosszú botokat, csörgőket, puha kalapácsokat vagy borsólövőket használtak a "munka" elvégzéséhez. A szabály szerint addig nem hagyhatták el az ügyfél ablakát, amíg meg nem bizonyosodtak arról, hogy fel nem ébredt. A fizetésük kevés volt, csak az eredeti munkájuk kiegészítésére volt elég. Általában időseb férfiak vagy nők végezték ezt a munkát, de volt rá példa, hogy járőröző rendőrök is így egészítették ki a keresetüket.

A NARPAC a közvélemény tájékoztatása érdekében kiadott egy „Wartime Aids for All Animal Owners” című új tájékoztató füzetet, amely részletesen bemutatta az új rendelkezéseket és a lakosság felelősségét az állatvédelemben. A füzet praktikus tanácsokat adott, például hogyan lehet kedvenceket etetni élelmiszerhiány esetén, hogyan kell gondoskodni az ideges állatok nyugtatásáról, és hogyan lehet a baromfik számára gázálló menedéket kialakítani. Emellett felismerte, hogy a benzinadagolás miatt a lovak egyre fontosabb szerepet kaptak az áruszállításban, ezért létrehozták a „Horse Emergency Standings” nevű állomásokat, ahol a lovak biztonságban vészelhetik át a légitámadásokat. A háborús pánik kezdetén tett félreérthető tanácsok, amelyek az állatok elaltatását javasolták, nem várt és drámai következményekkel jártak. A NARPAC és a közreműködő szervezetek azonban gyorsan reagáltak, és hatékony intézkedéseket hoztak létre az állatvédelem érdekében. Az új irányelvek a közösségi részvételt és az állatok iránti kollektív felelősségvállalást hangsúlyozták, és hozzájárultak ahhoz, hogy a háziállatok sorsa ne egyéni félelmek és félreértések áldozatává váljon, hanem a közös gondoskodás részévé váljon a háborús időkben is.

Egy új típusú állatmentő, amely egy nagy szekrény, és bármelyik motoros jármű hátsó részére felszerelhető, így bármilyen vészhelyzetben használható. Az eszközt egy Paddle nevű nagy állatszerető úr tervezte Isleworth-ban, aki a Nemzeti A.R.P. Állatvédelmi Társaságnak adományozta azt. A gyerekek, valamint háziállataik örömmel próbálták ki az új típusú mentőszekrényt, 1943 júliusában ( A kép forrása: WATFORD/Mirrorpix/Mirrorpix a Getty Images )

Van erre egyáltalán magyarázat? 

Hibás utasítások, tragikus félreértések, vagy valami más?: Kean szerint a NARPAC eredetileg elsősorban a mezőgazdasági állatokra vonatkozó iránymutatásokat akart kibocsátani, és a háziállatok elpusztítására nem adott konkrét utasítást. A kérdés az, hogyan történt meg, hogy több százezer állattulajdonos végül is végrehajtotta ezt a tömeges eutanáziát, ha az állam nem is szorgalmazta ezt nyíltan? A válasz részben a háborútól való félelemben, valamint abban a szándékban keresendő?, hogy “valóban” megvédjék állataikat a háború szörnyűségeitől? Az első világháborút túlélő brit lakosság tisztában volt azzal, milyen pusztítást hozhat egy háború, és sokan azt mondták, hogy inkább elpusztítanák gyermekeiket, minthogy megkockáztassák, hogy háborús körülmények között szenvedjenek. Kean szerint ezt az érzelmi impulzust sokan inkább állataikra vetítették ki: „Amikor kitört a háború, nem került sor gyermekek tömeges elpusztítására,” írja Colin Dickey a Los Angeles Review of Books-ban, „sok ember inkább háziállataira fordította a “kegyelemből” történő elpusztítás vágyát.

Hilda Kean: The Great Cat & Dog Massacre: The Real Story of World War II’s Unknown Tragedy ( A Nagy Macska- és Kutyamészárlás: A Második Világháború Ismeretlen Tragédiájának Valódi Története )

Nekem inkább más érzésem van ezekkel az emberekkel kapcsolatban. Ez az egyetlen mondat:  „A legkíméletesebb megoldás az állatok elaltatása.” képes volt elindítani ezt az őrületet, azt az őrületet, amit ezek az állattartók már egyébként is “akartak”, csak “szükségük” volt valamilyen felhatalmazásra. Mikor ezt megkapták, ( bár “csak” javaslat formájában ), ők azonnal éltek is a “lehetőséggel”. Ezek az emberek nem szerették az állataikat, nem akartak felelősséget vállalni irántuk. Ahogy a megszokott kényelmes életük megváltozásának lehetősége felmerült, azonnal végeztek állataikkal, hogy még véletlenül se szenvedjenek semmilyen hiányt a későbbiekben, a “szeretett” állataik miatt. Ha pedig pusztán követték a nem teljesen jól értelmezett állami utasításokat, szintén azt bizonyítja, hogy ezek az emberek nem csak, hogy nem szerették az állataikat, hanem még mellé, ők maguk is birkává váltak. Olyan birkává, mint amilyenek napjainkban, az emberek váltak a COVID idején. Mikor a kormányzati narratíva azt kezdte közvetíteni, hogy aki nem oltatja be magát az hazaáruló, a lakosság nagy része azonnal bólogatott ehhez, és elkezdte kiközösíteni az “oltatlan” embereket. De ez csak egy példa. Számtalan esetben találkozhatunk valamilyen elindított kormányzati narratívával, amit az emberek gondolkodás nélkül elfogadnak, még akkor is ha titokban nem értenek vele egyet, hisz azt a náluk okosabbak, az isteni származással bíró politikusok, vezetők állítják!

A háború utáni változás és a felejtés: Sok túlélő háziállat végül nemhogy nem halt éhen, hanem még szorosabb kapcsolatot alakított ki családjával. Az emberek megosztották az ételüket kedvenceikkel, bár nem volt hivatalos élelmiszer-fejadag az állatok számára. A háború utáni emlékezet pedig igyekezett ezt a kegyetlen történetet háttérbe szorítani, míg a későbbi háborús állathősöket – mint a már említett Simon, a macska – dicsőítették. Az Ilford állattemető ilyen módon emlékeztet arra, hogy a nemzetek gyakran igyekeznek a kellemetlen eseményeket feledni, és a háború egy szebb, hősies arcát megőrizni. Ez az eseménysor az 1939-es brit háziállat-mészárlásként vált ismertté, és kiemelkedik mint a brit történelem egyik legellentmondásosabb és legtragikusabb epizódja.

Kapcsolódó tartalom

A hős kutya, aki úgy hatástalanított egy gyújtóbombát, hogy lepisilte :), és ezért kitüntetést is kapott!

 

Felhasznált források: 

atlasobscura.com, England’s Forgotten Pet Massacre of 1939

vethistory.rcvsknowledge.org, The National Air Raid Precautions for Animals Committee

A cikk írásába besegített: ChatGPT ( OpenAI mesterséges intelligencia kutató laboratórium által kifejlesztett chatbot )

Hirdetés


Van véleményed? Valamit javítanál a cikkben? Vagy csak hozzászólnál?