Az 1980-as évek egyik legemlékezetesebb televíziós élménye Magyarországon a brazil Rabszolgasors című sorozat volt, benne Isaura ( Lucélia Santos ) tragikus sorsával. Azóta is él a köztudatban a sokszor idézett mondás: „Egy olyan országban, ahol pénzt gyűjtöttek Isaura felszabadítására, bármi megtörténhet.” De mi igaz a történetből, valóban adakoztak a magyarok egy kitalált szereplő szabadságáért, vagy csupán városi legenda lett az egész?
Jelenet a sorozatból
Már 1986 végén, közvetlenül a sorozat vetítése után szárnyra kapott a híre, hogy falvakban, kisebb közösségekben összeadták a pénzt Isaura megsegítésére.
Árkus József a Népszabadság szilveszteri számában így írt: „… És most arról a gyűjtésről, amelynek csupán a hírére is melegség öntötte el az emberek szívét, és utólag is hálásak lehetünk, amiért volt szerencsénk magyarnak születni. … amikor pedig az Országgyűlés kulturális bizottságában is felvetődött, hogy mi legyen az Isaura-forintokkal, akkor már nyilvánvalóvá lett, hogy ennek a fele sem tréfa.”
Árkus a cikkben még egy hiteles levél fénymásolatát is megemlítette, amelyben egy határ menti község lakói kérték a televíziót, hogy mondják meg a csekkszámlaszámot, ahova feladhatják forintjaikat szegény Isaurának. A történet kétségtelenül megható volt, de az írás inkább ironikus hangvételű publicisztika volt, semmint szigorú tényfeltárás. Lehetett hallani olyan esetről, hogy egy nyugdíjas asszony tévéműsorban kijelentette: „Én szívesen adakoznék arra, hogy Isaura felszabaduljon a rabszolgasorsból.” Detre Annamária, Isaura magyar hangja pedig évekkel később mesélte, hogy egy turné alkalmával valaki 300 forintot nyomott a kezébe a szereplő megsegítésére. A pénzt végül az otthon igazgatónőjének adta, aki egyszerűen a kávépénzhez csapta. Szintén emlegették, hogy kisebb közösségekben valóban gyűjtöttek, de ezek sosem haladták meg az elszigetelt, jelképes adakozás szintjét.
Tudtad? ( történelmi érdekességek )
| A 14. századi Angliában a futball még egy szabályok nélküli, kegyetlen, játéknak nem igazán nevezhető időtöltés volt, így hamarosan be is tiltották. Ellentétben az íjászattal, amelynek gyakorlását kötelezővé tették. |
Horvát János, a Magyar Televízió akkori filmfőszerkesztőségének vezetője határozottan cáfolta a tömeges gyűjtések hírét. Mint mondta: „Ha ilyenek lettek volna, nekem biztos tudnom kellett volna róla, ugyanis minden Isaurával kapcsolatos ügy nálunk futott össze.”
A sorozat főszereplője, Lucelia Santos 1987-ben Magyarországra látogatott. Az utazást az MTV intézte, a költségeket a Skála Nagyáruház állta. Érkezése egybeesett a Fogaskerekű tragikus balesetével. Népszava 1987. január 12. 8. o. ( A kép forrása: Arcanum Digitális Tudománytár )
Hasonlóan nyilatkozott Zentai Péter rádiós tudósító is, aki szerint néhány eset biztosan előfordulhatott, de az, hogy az egész ország Isaura kiszabadítására kalapozott, nem felel meg a valóságnak. Tamás Ervin újságíró ugyanakkor úgy vélekedett, hogy valóban voltak gyűjtések, de erről komoly hangvételű cikkekben nem írtak, mert a sajtóirányítás nem örült volna egy ilyen kínos történetnek. Mégis feltűnő, hogy a korabeli lapok – Esti Hírlap, Nők Lapja, Népszabadság – szinte teljesen elhallgatták a kérdést, csupán glosszákban és rövid említésekben bukkan fel. A legenda azonban túlnőtt a valóságon. Külföldön is ismertté vált, sőt egyes források még azt is állítják, hogy a magyarok 75 ezer dollárnak megfelelő összeget gyűjtöttek Isaura felszabadítására, és azt a brazil nagykövetségen keresztül próbálták eljuttatni. Más beszámolók szerint az egész csak egy viccből indult, két televíziós munkatárs fogadásából, akik kipróbálták, mennyire lehet elterjeszteni egy kitalált történetet.
Az összkép tehát vegyes: vannak bizonyítékok arra, hogy néhányan valóban próbáltak pénzt adni Isaura megsegítésére, főleg nyugdíjasok és szociális otthonok lakói. Ám sem a sajtó, sem a televízió, sem a hivatalos dokumentumok nem támasztják alá, hogy tömeges mozgalomról lett volna szó. A következtetés világos: Isaura felszabadítására Magyarországon valóban gyűlt némi pénz, de csak elszórt, szimbolikus adományok formájában. A „tömeges nemzeti gyűjtés” csupán legenda, amelyet a humor, az irónia és a közbeszéd színezett túl az évek során. A mondás tehát találó ugyan, de nem a valóságot, hanem inkább a magyar társadalom önironikus önképét tükrözi.
Hirdetés
