Ōkunoshima, japánul 大久野島, egy kis sziget Japán belső tengerében, amely a Hirosima prefektúrában található Takehara város részét képezi. A sziget komppal érhető el Tadanoumiból és Ōmishimából. A sziget számos kempinggel, túraútvonallal és történelmi látnivalóval várja a látogatókat. Gyakran nevezik Usagi Shima-nak (うさぎ島, “Nyúl-sziget”) a szigeten szabadon kóborló sok nyúl miatt, amelyek meglehetősen szelídek és félelem nélkül közelednek az emberekhez. Azonban a szigetnek sötét múltja is van, amelyet mindenféleképpen ismernie kell az ide látogatónak.
Ōkunoshima fontos szerepet játszott a második világháború alatt, mivel a sziget egy mérges gáz-gyárnak adott otthont ( 1945-ig ), amely a Kínában folytatott vegyi hadviselésben ( A második kínai-japán háború ) fontos szerephez is jutott. A szigeten található gázgyár és az erőmű romjai ma is állnak. A sziget az orosz-japán háborúig megművelt terület volt, ahol tíz erődöt építettek a védelem érdekében, és három halászcsalád is élt itt. 1925-ben a Japán Birodalmi Hadsereg Tudományos és Technológiai Intézete titkos programot indított vegyi fegyverek kifejlesztésére. 1927 és 1929 között vegyi lőszergyárat építettek a szigeten, ahol több mint hat kilotonna ( 6000 tonna ) mustárgázt és könnygázt állítottak elő. Japán aláírta az 1925-ös Genfi Jegyzőkönyvet, amely megtiltotta a vegyi hadviselést, de nem a vegyi fegyverek fejlesztését és tárolását. Ennek ellenére mindent megtettek, hogy titokban tartsák a gyárat, és még a térképekről is eltávolították a szigetet.
1/50 000 méretarányú topográfiai térkép, amelyet a Japán Térinformatikai Hatóság adott ki, 1932-es felmérések alapján. Jobbra az 1947-ben kiadott, míg balra az 1938-ban kiadott “verzió” látható. Mint látható, Okunoshimat, a jobb oldali ( 1938-as ) verzión ( jobb felső sarok ), egyszerűen kitörölték.
A második kínai–japán háború ( 1937-1945 ) idején volt, hogy 6700 ember dolgozott a szigeten, és éjjel-nappal mérges gázt gyártottak. Mustárgáz, foszgén és más mérges gázokat állítottak elő. Számos kínai civilt öltek meg a megszálló japán hadsereg vegyi fegyverei. A Japán Birodalmi Hadsereg az 1930-as és 1940-es években több mint 2000 alkalommal használta a gázt kínai katonák és civilek ellen a háborúban. Az egyik ilyen példa volt egy japán gáztámadás egy aluljárónál a kínai Hebei tartományban, Beituan Village-ben 1942-ben. A támadásban mintegy 1000 falusi ember vesztette életét.
Japán különleges haditengerészeti partraszálló erők a sanghaji csatában, egy 1937-es vegyi támadás során. ( A kép forrása: Ismeretlen fotós, közkincs )
A szigetet elszigeteltsége és biztonsága miatt választották ki, és a helyi halkonzerváló feldolgozót mérgező gázreaktorrá alakították át. A lakóknak és a munkásoknak nem mondták el, hogy mit gyártanak, és a munkakörülmények kemények voltak, sokan mérgezéssel összefüggő betegségektől szenvedtek. A második világháború végén az üzem dokumentumait elégették, és a szövetséges megszálló erők ( japán segítséggel ) különféle módszerekkel ártalmatlanították a gázt. Az embereket arra kérték, hogy hallgassanak a projektről, és évtizedek teltek el, mire az üzem áldozatai állami segítséget kaptak. 1988-ban megnyílt az Ōkunoshima Méreggáz Múzeum, hogy felvilágosítsa az embereket a sziget szerepéről a második világháborúban.
Egy 2019-ben fellelt hivatalos katonai dokumentum ( jelentés ) két lapja 1939-ből, amely minden kétséget kizáróan bizonyítja, a tiltott vegyi fegyverek bevetését. A jelentést valószínűleg a hadsereg egyik tagja őrizhette meg, mivel a háború után a japán hadsereg igyekezett megsemmisíteni minden hasonló dokumentumot. A jelentés részletesen beszámol a gáztámadásokról és az 1939 júliusában Sanhszi tartományban lezajlott ütközet stratégiájáról. Az ütközetben a japán hadsereg vörös és sárga tölteteket használt: a vörösek tüsszögést okoztak, a sárgák hólyagosítók voltak. Július 6-án és 17-én több tucatnyi gránátot lőttek ki a kínai állásokra. A dokumentum szerint a japán hadsereg tisztában volt vele, hogy megsérti a nemzetközi törvényeket, különösen az 1907-es hágai egyezményt, amely tiltja a vegyi fegyverek használatát. Valószínűleg ezért vetették be a fegyvereket nehezen hozzáférhető hegyvidéki területeken, hogy elkerüljék a felfedezést. Az első világháború során már használtak vegyi fegyvereket, például klórt, foszgént és mustárgázt, amelyek becslések szerint 90 ezer katona halálát okozták. ( A kép forrása: KYODO )
Tudtad? ( történelmi érdekességek )
| A ruandai népirtás amely a második világháború óta az egyik legnagyobb tömegmészárlás volt, 1994. április 6-tól július közepéig zajlott, amikor hutu szélsőségesek mintegy 800 ezer tuszit és mérsékelt hutut öltek meg. Az országban korábban a tuszi kisebbség vezette a kormányt, de amikor Ruanda felszabadult a belga gyarmati uralom alól, a hutuk vették át az irányítást, és megkezdődött a tuszik üldözése. A népirtás közvetlen kiváltó oka az volt, hogy 1994. április 6-án ismeretlenek lelőtték Juvénal Habyarimana hutu elnök repülőgépét, amelyért a tuszikat vádolták, bár valószínű, hogy hutu szélsőségesek követték el a merényletet. A mészárlások április 7-én kezdődtek, amikor hutu szélsőségesek meggyilkolták a miniszterelnök asszonyt és 10 ENSZ-katonát, akiknek testét brutálisan meggyalázták. A világszervezet ezután hazarendelte a békefenntartók nagy részét, és csak kevesen maradtak Ruandában. Az országban a hadsereg és a hutu milíciák útzárakat állítottak fel, ahol a tuszik csak akkor menekülhettek meg, ha ENSZ-járműben utaztak. Az ENSZ katonái néha cigarettával, sörrel vagy whiskyvel fizették le a milicistákat, hogy megmentsék a tuszikat. A gyilkosságokat gyakran bozótvágó késsel, karddal, lándzsával vagy bottal hajtották végre, áldozataik között nők és gyerekek is voltak. Sok hutu férjet kényszerítettek arra, hogy saját tuszi feleségét ölje meg, mivel sokan vegyes házasságban éltek. A vérengzések során a gyilkosok gyakran iskolákban és templomokban mészároltak le embereket, gyakran a keresztény papok együttműködésével. Vidéken a holttesteket banánlevelekkel takarták le, hogy elrejtsék a mészárlás nyomait a légi felvételeken. A népirtás alatt 2-500 ezer nőt erőszakoltak meg, és becslések szerint 2-10 ezer gyermek született az erőszakos közösülések következtében. Az erőszakot gyakran szándékosan HIV-fertőzött milicisták követték el, hogy ezzel is pusztítsák a tuszikat. A vérengzéseknek július közepén az FPR ( Ruandai Hazafias Front ) alakulatai vetettek véget, akik átvették az ország irányítását és új kormányt alakítottak. Az események következtében mintegy 2 millió hutu menekült el Ruandából. |
Ma a szigeten nagy számú nyúl populáció él ( “a világ legbarátságosabb nyulai” ), amely egyes feltételezések szerint a második világháború után szabadon engedett nyulak leszármazottaiból jött létre. Ugyanis a háború alatt nyulakat használtak a vegyi lőszergyárban tesztelési célokra. Más feltételezések szerint, ezek a nyulak nem rokonai a jelenleg szigeten élő nyulaknak, mivel azokat elaltatták vagy más módon pusztultak el ( közel 200-an ) a gyár lebontásakor. A másik elmélet szerint nyolc nyulat hoztak a szigetre iskolások 1971-ben, és a jelenlegi állomány, ezeknek a nyulaknak a leszármazottai. A szigeten egyébként tilos a nyulak vadászata, és kutyákat, macskákat nem lehet bevinni. Ráadásul a sziget ragadozómentes, nem csoda hát, hogy elszaporodtak, és már-már megdöbbentő mennyire közvetlenek, és félelem nélküliek a szigetre látogatókkal. 2015-ben a BBC bemutatta a Pets – Wild at Heart című sorozatát, amely a háziállatok viselkedéséről szólt, és bemutatta a sziget nyulait és a turistákat, akik etetni jönnek őket.
Érdekesség: A nyulak virágzó populációja azonban veszélyt jelent a jövőjükre, mivel a szigeten már nem maradt elég növényzet ennyi nyúl eltartására. Ezenkívül a nyulak nagymértékben függenek az emberi látogatók által hozott ételtől, ami gyakran ingadozó kínálatot jelent. Az emberek által hozott káposzta nem megfelelő táplálék a nyulak számára, mert túl sok rostot tartalmaz, és így a nyulaknak mindennap enniük kell. Meleg napokon ( mikor jönnek a turisták ) a nyulak túl sok táplálékhoz juthatnak, míg hideg napokon, ha nincsenek látogatók, éhezhetnek. Míg házi körülmények között a nyulak átlagosan tíz évig élnek, ezek a szigeten élő nyulak csak körülbelül két évig élnek. Az biztos, hogy bár jelenleg “uralják” a szigetet, feltételezhetően a jövőben ez változni fog. Eljöhet az a pillanat, amikor “evakuálni” kell majd őket ( is ) 🙂
Egy turista a szigeten, aki igen különleges módon, éppen eteti a nyulakat 🙂
A régi erődök és a gázgyár romjai ma is megvannak a szigeten, de belépni nem szabad, mert veszélyes. A sziget a Japán Beltengeri Nemzeti Park rendszerének része, és van egy forrásközpont és egy múzeum is. A Méreggáz Múzeum célja, hogy felhívja a figyelmet a mérges gázokkal kapcsolatos veszélyekre. Murakami Hatsuichi, a múzeum kurátora, azt reméli, hogy a látogatók meglátogatják mind a hirosimai múzeumot, mind az Ōkunoshima Méreggáz Múzeumot, hogy megértsék, Japán egyszerre volt áldozat és agresszor, és felismerjék a béke fontosságát. A múzeum két helyiségből áll, amelyek bemutatják a vegyi üzem felépítését, a munkakörülményeket és a mérges gázok emberi testre gyakorolt hatásait. A kiállításokon az iraki és iráni áldozatok képei is láthatók. A múzeum útmutatókat is kínál a második kínai-japán háborúból származó erődök és a mérges gáz gyár romjaihoz.
Okunoshima erőmű telephelye. Akkoriban nyolc nehézolajjal működő generátor működött itt, azok szolgáltatták az áramot. A koreai háború alatt pedig, az amerikai hadsereg lőszerraktárnak használta az épületet. A falon még mindig ott van a „MAG2” rövidítés, amely a lőszertárra utal. ( A kép forrása: commons.wikimedia.org )
Ōkunoshima és a szárazföld közötti kapcsolatot a Chūshi Powerline Crossing biztosítja, amely Japán legmagasabb elektromos vezetéke. A szigetre Japán szárazföldjéről a San’yō Shinkansen vonattal lehet eljutni a Mihara állomásra, majd a Kure Line helyi vonatára Tadanoumiba, ahonnan komppal lehet elérni Ōkunoshimát. A Habu Shosen hétvégenként közvetlen kompjáratokat is indít Mihara kikötőjéből Ōkunoshimába.
Hirdetés
