Nem csak „szétlopták” az országot a rendszerváltáskor! Ennél jóval súlyosabb folyamat zajlott le!

A kérdés évtizedek óta kísért: szétlopták az országot a rendszerváltáskor? Újra és újra felbukkan, vitákban, kocsmai mondatokban, publicisztikákban, családi emlékezésekben. És azért nem tűnik el, mert nem puszta indulat szüli, hanem tapasztalat. A válasz azonban kényelmetlenebb annál, mint amit egy indulatos igen vagy nem elbírna. Nem betörtek, nem feszítették fel a páncélszekrényt, nem zsákban hordták ki a közvagyont az éj leple alatt. Ennél sokkal kifinomultabb módszert választottak: törvényeket alkottak, intézményeket hoztak létre, szakértői nyelvet használtak – és mindezt egyetlen, mindent elsöprő jelszóval fedték el: nincs más út.

A privatizáció története nem 1990-ben kezdődik. Már a nyolcvanas évek elején, különösen 1982 után – amikor Magyarország belépett a Nemzetközi Valutaalapba – világossá vált, hogy az államadósság spirálja korlátozza az ország mozgásterét. 1985 és 1989 között sorra jelentek meg azok a jogi és gazdasági megoldások, amelyek lazították az állami tulajdon kizárólagosságát: vállalati önállósítás, gazdasági munkaközösségek, vegyesvállalatok, külföldi partnerek bevonása. Ezek nem önmagukban voltak bűnök – de létrehoztak egy információs és pozíciós előnyt azok számára, akik a rendszer belsejében ültek. Amikor 1989–1990-ben megtörtént a politikai rendszerváltás, a gazdasági elit nagy része már készen állt. Az ország ekkorra mintegy 20 milliárd dollár külső adósságot cipelt, a keleti piacok összeomlottak, a KGST megszűnt, a nehézipar és az exportorientált nagyvállalatok válságba kerültek. Valódi történelmi pillanat volt: több út is nyitva állt volna. A domináns válasz azonban gyorsan megszületett, és dogmává merevedett: az állami tulajdon eleve rossz, a piac eleve jó, a külföldi tőke pedig megmentő. 1990 és 1994 között létrejött az a privatizációs gépezet, amely példátlan gyorsasággal dolgozott. Az Állami Vagyonügynökség, majd jogutódai rendkívüli jogkörökkel rendelkeztek. A cél nem az volt, hogy jó tulajdonos jöjjön létre, hanem hogy minél hamarabb ne legyen állami tulajdon. Az árazás, a hosszú távú nemzetgazdasági érdek, a társadalmi hatás másodlagossá vált. Gyárak, bankok, energiacégek, feldolgozóipari üzemek kerültek magánkézbe – gyakran a valós értékük töredékéért, sokszor olyan konstrukciókban, ahol a kockázat az államnál maradt, a haszon viszont magánosodott.

A 20 század elején az selypi cukorgyár  üzem már a térség legmeghatározóbb egysége volt. Régi képeslapon is megörökítették /  A selypi cukorgyár dolgozói már évekkel a hivatalos bejelentés előtt bizonytalanságban éltek. Az üzem a nyolcvanas évek végén, a „spontán privatizáció” során francia tulajdonba került, és bár kezdetben megnyugvást jelentett, hogy a munkahelyek megmaradnak, a kilencvenes évek elejétől egyre erősödtek a bezárástól való félelmek. 1994-ben még az igazgató is nyilvánosan cáfolta a gyárbezárásról szóló híreket, noha 1993-ban már elmaradt a termelési kampány – példátlan módon a gyár történetében. A sorsfordító beruházás, egy nagy tárolósiló végül nem Selypre, hanem Hatvanba került, ami sokak szemében végleg megpecsételte az üzem jövőjét. A hivatalos döntést 1998 januárjában jelentették be, formailag „hatékonysági tanulmányokra” hivatkozva, a dolgozók azonban pontosan tudták: a bezárás eldőlt. A bejelentést egy abszurd munkásgyűlés zárta, ahol a tulajdonos képviselőjének meghatódott szavai tapsot váltottak ki, miközben mások döbbenten szembesültek azzal, hogy egy közösség a saját megszűnésének tanúja. A gyár bezárása nemcsak munkahelyek elvesztését jelentette, hanem egy teljes életforma végét is. Megszűntek a szociális juttatások, széthullott a cukorgyári kolónia, a speciális szaktudással rendelkező dolgozók szétszóródtak, a beszállító gazdák pedig elvesztették biztos piacukat. A helyiek presztízs- és identitásveszteségként élték meg a történteket, miközben egyre erősödött az a meggyőződés, hogy a külföldi befektetők nem fejleszteni, hanem leépíteni vásárolták fel a magyar cukoripart. Ezt a gyanút utóbb a tények is alátámasztották: a tizenkét magyar cukorgyárból mára mindössze egy, a kaposvári maradt működőképes.

A kilencvenes évek közepére a bankrendszer döntő része külföldi tulajdonban volt. Az energetikai szektor privatizációja 1995–1997 között zajlott le, stratégiai jelentőségű infrastruktúrák kerültek ki az állami ellenőrzés alól. Az élelmiszeriparban – cukor-, hús-, tej-, konzervipar – sorra szűntek meg vagy kerültek külföldi kézbe azok az üzemek, amelyek korábban egész térségeket tartottak el. A hivatalos mérleg szerint mindez siker volt: bevétel érkezett, a költségvetés fellélegzett. Az ár azonban csak később vált láthatóvá. A rendszerváltáskor nem az történt, hogy az ország elszegényedett. Az történt, hogy gazdát cserélt. Villámgyorsan, társadalmi vita nélkül, úgy, hogy az érintettek többsége akkor értette meg, mi zajlik, amikor már nem volt visszaút.

A közvagyon nem eltűnt – átkerült. Nem a magyar társadalom széles rétegeihez, hanem egy szűk, jól informált, jól pozicionált körhöz: régi vállalatvezetőkhöz, újonnan megjelenő pénzügyi szereplőkhöz, külföldi multinacionális cégekhez. Azokhoz, akik időben ott ültek az asztalnál. A legcinikusabb az egészben a folytonosság volt. Nem forradalmárok vitték végig a privatizációt, hanem régi ismerősök. Akik tegnap állami vállalatot vezettek, ma privatizáltak. Akik tegnap a kapcsolataikat építették, ma tőkét kovácsoltak belőlük. Nem volt elszámoltatás, nem volt valódi újrakezdés – volt viszont zökkenőmentes átmenet egyik rendszerből a másikba. A zászló lecserélődött, a szereplők nagy része maradt. És itt érünk el a lényeghez. Nem az volt a legnagyobb baj, hogy hibák történtek. Hanem az, hogy ezek a hibák következetesen nem a társadalom javára történtek. A privatizáció nem a közjót szolgálta, hanem pozíciókat betonozott be. Miközben egy szűk réteg nyert, milliók élték meg úgy a rendszerváltást, mint egy elvesztett ígéretet. 1990 és 1997 között több mint egymillió munkahely szűnt meg, egész térségek csúsztak le, szakmák haltak ki – és mindezt utólag „szerkezeti átalakulásnak” nevezték.

Szétlopták tehát az országot? Ha lopás alatt azt értjük, hogy a közvagyont úgy vitték ki a köz ellenőrzése alól, hogy abból a köznek nem lett érdemi részesedése, akkor a válasz igen. Csak nem feszítővassal, hanem paragrafusokkal. Nem éjszaka, hanem nappal. Nem zsákban, hanem szerződésekben. Nem betörés volt, hanem átírás: azé lett, aki időben ott volt, aki értette a nyelvet, aki tudta, mikor kell lépni. A privatizáció így nemcsak gazdasági, hanem morális törést is okozott. Kiüresedett a közvagyon fogalma, megsérült az igazságosság érzete, és kialakult az a máig élő tapasztalat, hogy a rendszerváltás nem mindenkinek szólt. Ez a tapasztalat mélyebben ivódott be a társadalomba, mint bármely statisztika. És talán ezért nem lehet elengedni a kérdést sem.

A cikk írásába besegített: ChatGPT ( OpenAI mesterséges intelligencia kutató laboratórium által kifejlesztett chatbot )