Milliókat érhet ha van ilyened otthon! “Leesett a tantusz?”

Elnézésedet kérem kedves olvasó a címmel kapcsolatban, ugyanis becsaptalak. A célom kizárólag az volt, hogy ide csábítsalak. 🙂 Szóval el kell szomorítsalak,  a címben található állítás hamis. “Leesett a tantusz?” Sajnos nem érnek milliókat a képen látható tantuszok, telefonérmék, egyáltalán nem számítanak ritkának. Jelenleg pár száz Ft az értékük, azonban történetük annál érdekesebb, és már már kultikus emlékké váltak a rá visszaemlékezők számára. Nézzük tehát mi is volt az a telefon tantusz, és hogyan lett az életünk része jó pár évtizedig. 

Az első gyakorlatban is használható távbeszélőt, vagy más néven telefont,  a skót Alexander Graham Bell, 1876-ban szabadalmaztatta Amerikában. Találmányát 1879-ben itthon is ( Budapesten ) bemutatták, majd 2 évvel később, 1881-ben a fővárosban  megkezdte működését az első hazai telefonközpont huszonöt előfizetővel. ( ebben az évben Berlinben már az első nyilvános telefonfülkét állították fel ), Puskás-testvérek, Ferenc és Tivadar vállalkozásában. Valamivel később a nyilvános telefonok is  megjelentek, főként a vendéglőkben, kávéházakban, ahol a vendégek ingyen, az utcáról betérők pedig pénz ellenében használhatták őket. Az I. világháború után 1922-ben egy miniszteri döntés írta elő a telefonközpontok automatizálását. A posta az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt.-től rendelte meg a 25 ezer vonal összekapcsolására alkalmas központ létrehozását. A 20-as évek közepére az előfizetők száma a háború utáni visszaesést követően újra növekedésnek indult, és a telefon szerepe egyre fontosabbá vált. A telefonnal rendelkező üzletek aránytalanul oszlottak el, és többségük pedig estére bezárt.  Illetve volt még egy érdekes probléma. A nők, az akkori szokásjog szerint egyedül nem mehettek be egy kávézóba, így telefonálni sem mehettek be. Kézenfekvő volt, hogy a telefonálási lehetőséget, nyilvánossá, könnyen elérhetővé kell tenni. Erre a problémára jelentett megoldást, a nyilvános telefonfülke.

Érdekesség: Sokan Puskás Tivadart tartják a telefon igazi feltalálójának is, bár erről megoszlanak a vélemények ( ő maga soha nem állított ilyet magáról, ez persze még nem zárja ki semmit ). Amit viszont biztos, hogy ő fejlesztett ki, a telefonhírmondó-t , amely mai szemmel tulajdonképpen egy „vezetékes rádiónak” tekinthető.

A nyilvános telefonok felállítására 1927-ben az IBUSZ Rt. kért engedélyt, majd a Magyar Vasúti Forgalmi Rt.-vel közösen megalapította a Magyar Telefonautomata Rt.-t. ( MaTaRt ). Az üzemeltetési jog 30 évere szólt, majd annak lejárta után minden jog a főváros tulajdonába ment volna át. Budapest Székesfőváros Tanácsa az első 200 db nyilvános állomás felállítására 1927 szeptemberében adott engedélyt. A fülkék száma a következő évek alatt gomba módra szaporodott, 1930-ban újabb 200 készüléket üzemeltek be, 1932 végére pedig már a 600-at is elérte a közterületi telefonok száma a fővárosban. A II. világháborúra a Matart által üzemeltetett köztelefonok mennyisége megközelítette a 2000 darabot. Az első telefonok a belvárosban kaptak helyet ( pontosabban: Nagykörúton, Andrássy úton, Baross téren, + a Rákóczi útra kerültek – a Duna és a nagykörút által határolt területen belülre ).

Érdekesség: 1928. október 30, Budapesti Hírlap: „Néhány hét előtt a tanács hozzá is járult ötven utcai telefonfülke felállításához, engedélyt adott arra is, hogy azokon hirdetéseket alkalmazzanak, de kikötötte, hogy a hirdetésből befolyó jövedelem ötven százaléka a fővárosé. A fővárosi bizottságban erős támadás érte ezt a tanácsi határozatot és követelték, hogy azt mindaddig ne hajtsák végre, amíg a pénzügyi bizottság azt minden pontjában le nem tárgyalja és valamely irányban állást nem foglal. […] Ma a postavezérigazgatóságnál folyt ebben a kérdésben tárgyalás, ahol megállapodtak abban, hogy a vállalat a legközelebbi napokban felállítja az ötven utcai automata telefonfülkét, de hirdetéseket egyelőre nem vesz fel. A pénzügyi bizottság fog határozni abban a kérdésben, megengedi egyáltalában, hogy a telefonfülkéken hirdetéseket alkalmazzanak és ha igen, milyen feltételek mellett”.

Az első fülkét, a Váci út 6. szám alatt helyezték üzembe 1928. szeptember 13-án. Budapest első 50 készülékéből további 10 darabot a budai részen, a maradék 20-at pedig a pesti oldalon a Duna és a Nagykörút által határolt részen kívül állítottak fel. Arányaiban a VIII. kerület volt a legjobban ellátott. Az 1930-ban kiadott újabb engedély a pesti oldal Nagykörúton kívüli részén irányzott elő további 200 db készülék üzembe helyezését. Az utcai készülékek számát a posta vezérigazgatósága – mint az illetékes kereskedelmi minisztérium engedélyező hatósága – az előfizetős telefonok számához igazította ( legalább egy utcai fülkére 200 előfizetős magántelefon esett ). Minden 25. köztelefon helyét a posta szabadon – a Matart megkérdezése nélkül – jelölte ki, és az utcai fülkék legalább 200 méterre estek egymástól.

Hogyan is néztek ki az első fülkék? A fülkék alapterülete 80 x 80 cm olt, és 50 cm mély alapozáson álltak. A  járda szegélyétől legalább 35 cm távolságra helyezték el, vasvázzal készült, üvegezett szerkezettel  és külön áramellátással rendelkeztek. A fülkék felügyeletét a telefonállítás helyén működő illetékes hatóság látta el. A fülkékben elhelyeztek készülék-ismertetőt, legújabb előfizetői névsort, egy írópolcot, valamint az adott területen illetékes mentők és tűzoltók hívószámait. A fülkéket “díszítő” hirdetéseket a fent említett hatóság felügyelte. Előírás nem volt a színre, azonban temetők környékén “javasol” volt a sötét árnyalatok alkalmazása. A fülkékbe felszerelt, előrefizetős rendszerű telefonokat a magyar Standard Villamossági Rt. tervezte, és gyártotta le. Az egyenárammal működő 110 V-os készülékek neve MK 55 volt.

Akkoriban Budapest területén a Budapesti Hirdető Vállalat rendelkezett hirdetési joggal. A Matart a telefon átellenes oldalán, és tetejéén szeretett volna hirdetni ( cukor-, csoki-, gyufaautomatát ), de nem kapott rá engedélyt. Az 1927-1932 között megkötött szerződések ( Budapest várossal, Újpest várossal, a budapesti köztemetőkkel, a MÁV-val, az állami hidak miniszteri biztosával Budapest hídjaira ) mind, egyénileg szabályozták hirdetési lehetőségek feltételeit. Így történhetett az, hogy az első 50 fülkét a Budapesti Hirdető Vállalat hirdető oszlopaiban helyezték el. Ha a hirdetést a Hirdető Vállalat intézte akkor a hirdetési bruttó bevétel 40%-a, ha a Matart, akkor pedig 60 %-a járt a Budapesti Hirdető Vállalatnak. A megmaradt díjösszegből pedig 8% járt a posta jóléti intézményeinek.

A hívások a telefonkészülék és a CB központ között futó áramkörökön, vezetékeken bonyolítódtak, amelyek az állam tulajdonában voltak, és a posta épített ki, és tartott karban. Természetesen ennek használatáért is kellett fizetni, mégpedig 1928-ban még “csak” a helyi beszélgetési díjak 24-40%-át  de a második világháború végére ez az összeg folyamatosan emelkedett, miközben a beszélgetési díjat csak egy ízben növelték.  Nos mennyire érte ez meg az üzemeltetőnek? A “számítások” szerint, a köztelefonok használatából keletkező tiszta haszon a 10%-ot érhette el, e fölé nem nagyon mehetett.

Mennyibe került a telefonálás, a kezdetekkor? A kezdet kezdetén – 1928-ban a városi helyi beszélgetés díját a posta vezérigazgatósága 20 fillérben állapította meg, amelyen nem is változtattak 1943-ig, amikor is hirtelen, 50%-kal,  30 fillérre emelték. A viszonylag szűkös  haszonsávért az első készülékek felszerelésétől kezdve állandó harcot vívott a Matart az ügyeskedő állampolgárokkal. Merthogy bőven akadt ilyen is. A leggyakoribb visszaélés, a drótra, madzagra kötött érme volt, amit leeresztettek, majd kihúztak a készülékből, így ingyen lehetett hívést bonyolítani. A készülék ütögetése, a pénzkidobók eltömítése is szokás volt. A Matart a készülék gyártási pályázatok során leggyakrabban az ütögetés “tesztet” vizsgálta, és nem egyszer ezért utasított el azokat, mivel a folyamatos ütögetés hatására, azok nem tudták rendeltetésszerűen működni. Mekkora lehetett a csalások száma? Igen jelentős. 1935. januártól október végéig a közterületi telefonokból összesen 200 000 db nem megfelelő érmét szedtek ki a cég műszaki szakemberei! Az élelmes csalók külföldi érméket is teszteltek 🙂 folyamatosan, így találtak rá a cseh 25 filléresekre és a román leiek-re, amelyek alkalmasok voltak a készülékek működtetésére. Éppen ezért 1935-ben új, biztonságosabbra fejlesztett (  Schemberg cég ) készülékeket  szereltek fel. Ezeket nevezte a köznyelv, “leifogónak“. Ezekben már mérlegrendszer működött, ami mérte a bedobott érme súlyát, és ha nem volt megfelelő, megakadályozta a vonalnyitást. A leiek esetében az új biztonsági eszköz 100%-ban, a cseh érmék kiválasztásánál legalább 60-80%-ban eredményesnek bizonyult.

Érdekesség: A Budapesti Főkapitányság az első évben szigorú szankciókat alkalmazott a szándékos rongálókkal szemben: „vétségként 2 évig terjedő fogházzal […] és 2000 pengőig terjedő pénzbüntetéssel büntetendő” – szólt a végzés.

A Toldy Ferenc utca és a Donáti utca elágazása 1943-ban. Nyilvános telefonfülke. #14978 Fotó: Fortepan / Saly Noémi

Mikor 1943-ban tarifaemelés történt, az akkori címlet lehetőségek miatt, értelemszerűen több bedobós rendszerekre volt szükség. A 30 fillért, minimum 2 érme bedobásával lehetett kifizetni. A legeredményesebb kombináció a 10 fillér, majd 20 fillér volt, ugyanis ha 10 filléresekből dobott valaki 3 db-ot egymás után, a pénzbedobó nyílás gyakran eldugult. A műszaki hibák száma 3-szorosára emelkedett, és az emberek kezdtek elszokni a nyilvános telefonálástól. Ekkor döntött úgy a Matart, hogy az egyszerűbb használat érdekében 1943 novemberében bevezeti a tantuszt ( a villamosokon már évek óta használt nem kereskedelmi forgalmú érmék mintájára ). Az első elképzelés szerint, azért hogy jól elkülöníthető legyen egyéb fémtartalmú fizető eszközöktől, horganyból készültek volna. Ily módon, és  a készülékekbe szerelt mágnes segítségével könnyen megkülönböztethetőek lettek volna. Azonban a fő probléma az volt, hogy minden készüléken módosítani kellet volna a pénzbedobó csatornát. Ez a feladat a II. világháború árnyékában szinte lehetetlennek tűnt, és nem is történt meg. A posta egyébként – elfogadva a Matart ötletét – postai értékcikként kívánta veretni a tantuszt a Magyar Királyi Pénzverdénél, valamint a filléres érmékhez képest keskenyített szélekkel megterveztetni.

Értékcikk főnév: 1. ( pénzügy ) Adó, illeték v. más, hivatalosan megállapított díj, lerovás igazolására való nyomtatvány, jegy. Pénzügyi értékcikkek. A városi értékcikkek a város jövedelmének elszámolására valók. || a. ( postaügy ) Postai értékcikk: a postai forgalom lebonyolításához szükséges hivatalos nyomtatvány, űrlap ( bélyeg, levelezőlap, távirati űrlap, szállítólevél stb. ). 2. ( ritka, irodalmi nyelvben ) Használati értéket képviselő tárgy, érték. “A paraszt, aki elkezd kupeckedni, … még nem foglalkozik mással, csak ami a parasztélet értékcikkének számít.” ( Móricz Zsigmond )- arcanum.com

Mikor “érkezett” a tantusz? A Budapestet ért sűrű bombatámadások során, szinte az összes fülke használhatatlanná vált, minimum a fele teljesen megsemmisült. A helyreállítási munkák 1946 augusztusában kezdődtek el, és az első új, sárga-zöld telefonfülke a Dob utcai posta elé került elhelyezésre. A sérült, de nem megsemmisült fülkéket is helyreállították, így 1946 szeptemberére  600 nyilvános állomás működött újra. Ekkor már a rézből készült tantuszokkal lehetett telefonálni.  A magyar nyilvános telefonérme Boldogfai Farkas Sándor szobrász- és éremművész alkotása volt, és egészen 1970-ig voltak használatban, mikor is a posta 1969-ben elkezdte lecserélni őket, forgalomba lévő érmékre. Az egyik oldalán Magyar Posta felirattal kürt látható babérággal, a másik oldalon tárcsás telefonkészülék TELEFONÉRME felirattal. Az akkori 45 utcai és 565 zárt helyen lévő nyilvános állomáshoz 260 ezer tantusz volt forgalomban. 1950-ben 1550 telefonra 705 ezer, a nyolcvanas években Budapest négyezer készülékére hétmillió érme jutott. A posta a 1969-től vonta ki a forgalomból a tantuszokat, párhuzamosan az 1 forintért 3 perces beszélgetést engedélyező telefonok üzembe helyezésével. Az első filléressel működő fülkét azonban már 1964-ben tesztelés céljából üzembe helyezték. A tantuszt külön kellett és lehetett előre megvásárolni a Postán, vagy trafikokban.

Íme a tantusz

Érdekesség: Az utolsó hazai tantuszos telefon állítólag a budapesti Gutenberg téren lévő ház árkádai alatt működött még a nyolcvanas évek elején. A 20. század végén a kártyás telefonok is elterjedtek, ahol érme helyett egy elektronikus chippel rendelkező kártyával lehetett hívást kezdeményezni.- wikipedia.org

Mennyiért lehetett telefonálni akkoriban? Az 50-es évek vége felé és még a 60-as években is sokáig 60 fillér volt egy tantusz. A 70-es évek végére lett 1 Ft. Ezekért az összegekért, korlátlan idejű helyi beszélgetést lehetett bonyolítani.

Nyilvános telefonfülkék a debreceni Nagyállomás melletti postán 1963-ban. #2711 Fotó: Fortepan / UVATERV

Honnan ered a “Leesett a tantusz” szólásunk? Nos egyszerű a magyarázat 🙂 Amikor beléptünk egy nyilvános telefonfülkébe, és hívást szerettünk volna indítani, előbb a készülékbe be kellett dobni a tantuszt. Ezután kellett tárcsázni a hívott felet. Amennyiben létrejött a kapcsolat ( ez akkoriban nem azonnal történt ), a tantusz beleesett a tantusztartályba, és egy jellegzetes csörömpöléses hangot lehetett hallani. Konkrétan “Leesett a tantusz” 🙂 Ez jelezte, hogy létrejött a kapcsolat. Manapság akkor használjuk ezt a szólást, ha valaki nehezen ért meg valamit, majd végül leesik neki a tantusz, és megérti 🙂 Ha nem sikerült kapcsolatot teremteni, vagy nem volt megfelelő súlyú a bedobott érme, a tantusz  a kidobónyílásba került. A segélykérő hívások ingyenesek voltak.

A Magyar Posta 1950. március 1-jével vette át a fülkék kezelését ( ekkor szűnt meg a Matart ). 1960-ban írtak ki egy új pályázatot új telefonfülkék tervezésére. Ennek “győztese” került bevezetésre. Az új készülékek falra szerelt telefonok voltak, melyeket átlátszó műanyagból készült féltetők védtek, és választottak el egymástól. A következő mérföldkő 1967-ben volt, ekkor korszerűsítették a MaTaRt addigra negyvenéves dizájnját. Majd további, eltérő típusok a 70-es, és 80-as években jelentek meg. Országosan 1945 és 1990 között húszféle típust gyártottak és helyeztek ki. A telefonfülkés telefonálás mára sokak számára egy nosztalgikus emlék. Az biztos, hogy kultikusnak tekinthetjük, az akkori élet mindennapjainak megkerülhetetlen részei voltak. Nem egyszer hatalmas sorok álltak a fülkék előtt, és várakozni kellett, hogy ha sorra akart kerülni valaki. A nyilvános telefonok ráadásul alkalmasak voltak “titkos” hívások lebonyolítására is, hisz ekkor még nem voltak térfigyelő kamerák, és egy ilyen híváshoz nem társítottak nevet sem, vagyis névtelenül, és akár észrevétlenül lehetett telefonálni.

1989. október 9. Telefonáló küldöttek a Magyar Szocialista Munkáspárt ( MSZMP ) kongresszusán a Budapest Kongresszusi Központban ( BKK ) 

Mennyi nyilvános telefonfülke van napjainkban? A telefonfülkék korszaka, a mobiltelefonok megjelenésével áldozott le. Ahogy nőtt a mobiltelefon használok száma, úgy csökkent az utcai fülkés telefonálások száma. Egy adott pillanatban ezért azok működtetés már nem volt rentábilis. 2000-es évek elején még közel 30 ezer fülke működött országosan, ami 2021-re 5000-re apadt, és ezek fenntartása is veszteséges ( évente többszázmillió forint ). Akkor miért láthatunk még mos is utcai telefonfülkéket? Azért mert kötelező üzemeben tartani bizonyos számút. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság ( NMHH ) kijelölő határozata szerint a jelenlegi fenntartó a Magyar Telekom kötelezett arra, hogy az egyetemes szolgáltatási területén minden háromezer főnél kisebb lélekszámú településen legalább egy, a nagyobb településeken pedig háromezer lakosonként legalább egy nyilvános telefonállomást működtessen. A fővárosra nagyjából hatszáz készülék jut, az országban pedig csaknem hétezer nyilvános telefon van még szolgálatban 🙂

Érdekesség: Csehországban 2021 júniusában szerelték le az utolsó nyilvános telefont, Prágától mintegy ötven kilométerre délnyugatra fekvő Hlubyne település központjában. Az akkor hivatalos közlés szerint, akkor már 2 éve nem bonyolítottak róla hívást. A utolsó csehországi telefonfülke helyét emléklappal jelölték meg. Csehországban egyébként 1911-ben szerelték fel az első ilyen készüléket ( Prágában, az Óvárosi téren ). Az ezredforduló környékén még 30 ezer nyilvános telefonfülke működött az országban.