1761. július 31-én, az éj leple alatt bontott vitorlát a Kelet-Indiai Társaság ( Compagnie des Indes orientales ) Utile nevű vitorlása Ile de France – a mai Mauritius – felé. A hajó Madagaszkárról indult, fedélzetén 60 rabszolgával, akiket eladásra szántak. A tenger nyugodt volt, a hajó messze járt már a partoktól: körülbelül 600 kilométerre Madagaszkártól és 535 kilométerre Bourbon-szigetétől (a mai Réunion). Ám az éjszakai csendet hirtelen rémisztő robaj törte meg – az Utile zátonyra futott a kis Sable-sziget ( ma Tromelin ) közelében. Ez a csupán egy négyzetkilométeres, legfeljebb hat méter magas korallsziget csupasz és kietlen: homok és törmelék borítja, növényzete alig van, viszont madarak és teknősök lakják. Bár a sziget jelentéktelennek tűnik, története az emberi túlélés egyik legmegrázóbb fejezetét rejti.
Tromelin-sziget légi felvétele – 2014. április 16. ( A kép forrása: © AFP – Richard Bouhet )
A szigeten ma meteorológiai állomás működik, van rajta egy 1 kilométer hosszú leszállópálya, és fontos tengeri teknős-keltetőhely is. A terület hovatartozását Madagaszkár és Mauritius továbbra is vitatja, noha Franciaország 1954-ben annektálta. A sziget létezését 1722-ben jegyezte fel egy francia hadihajó, de nevét csak 1776-ban kapta, egy francia kapitányról elnevezve, aki akkor járt itt. Addigra már megtörtént az a dráma, amely több mint két évszázaddal később is foglalkoztatja a történészeket és régészeket.
“A tragédiáról bőséges beszámolók maradtak fenn a túlélők elmondásai alapján – ezek ma is megtalálhatók a francia és brit tengerészeti levéltárakban” – mondta Max Guérout régész, egy, a sziget múltját kutató 2006-os ( az „Elfeledett rabszolgák” projekt ) expedíció vezetője.
A hajótöröttek ( 122 tengerész, és 88 rabszolga ) első dolga az volt, hogy kutakat ássanak – öt méter mélyen tejszerű, kissé sós vizet találtak. Kezdetben a hajóroncsról mentett élelemmel, illetve a szigeten elejtett madarakkal és teknősökkel tartották fenn magukat. Jean de Lafargue kapitány a hajótörés következtében elvesztette az eszét, helyére első hadnagya, másodparancsnoka, Barthelemy Castellan du Vernet került. A személyzet ezután egy tákolt tutajon visszaindult Madagaszkárra, megígérve a szigeten hagyott rabszolgáknak, hogy visszajönnek értük. De nem tértek vissza. A matrózok valamivel több mint négy nap alatt elérték Madagaszkárt, majd egy rövid megállót tartottak Foulpointe-ban, ahol több ember meghalt trópusi betegségekben. Ezután tovább vitték őket Bourbon szigetére ( a mai Réunion ), majd onnan Mauritiusra ( akkori nevén Île de France ). Amikor a hajó legénysége megérkezett Mauritiusra, kérték a gyarmati hatóságokat, hogy küldjenek hajót a Tromelin szigetén rekedt madagaszkári rabszolgák megmentésére. A kormányzó azonban kategorikusan elutasította a kérést, arra hivatkozva, hogy Franciaország éppen a hétéves háborút vívja, és nem tudnak hajót nélkülözni, mivel magát Mauritius szigetét is brit-indiai támadás fenyegeti. Castellan 1762-ben elhagyta Mauritiust ( akkoriban Île de France néven ismert ), hogy visszatérjen Franciaországba, és soha nem adta fel a reményt, hogy egy nap visszatérhet a szigetre, hogy megmentse a madagaszkári embereket. A hajótörött rabszolgák híre megjelent a sajtóban, és felkavarta a párizsi értelmiségi köröket; később azonban az epizód szinte teljesen feledésbe merült a hétéves háború végével és a Kelet-indiai Társaság csődjével.
A szigeten rekedt emberek egy része 15 éven át életben maradt – ami figyelemre méltó teljesítmény, különösen, ha figyelembe vesszük a Tromelin-sziget zord viszonyait. A homokos talajon csupán néhány satnya bokor tengődik, és a szigetet évente több trópusi vihar is sújtja. A túlélés kulcsa az volt, hogy sikerült édesvizet nyerniük egy kútból. Élelmet a szigeten fészkelő tengeri madarakból, teknősökből, valamint kagylókból és rákokból szereztek. A főzéshez szükséges eszközöket még a hajóroncsból mentették meg, kunyhóikat pedig korallból építették fel. A szigeten rekedt emberek egy közös kemencét is építettek ( ebbe még besegítette a hajó legénysége is ), amelynek tüzét 15 éven át folyamatosan élesztették – a hajóroncsból származó, illetve a tenger által partra vetett faanyaggal ( a szigeten nem voltak fák ). Később néhányan közülük saját kezűleg egy kisebb hajót is ácsoltak, amellyel megpróbáltak eljutni a szárazföldre. Arról azonban nincs hír, hogy sikerrel jártak-e, vagy örökre nyomuk veszett az óceánban. 1776-ban egy francia tengerész, aki maga is hajótörést szenvedett ( egy a szigetre már célirányosan érkező hajóról ), vetődött Tromelinre, segített a még ott élőknek egy közepes méretű csónakot építeni, amellyel végül ő maga és hat társuk eljutott Mauritius szigetére. Ekkorra már új kormányzó szolgált a szigeten, aki hajót küldött a hátramaradt nyolc túlélőért – hét nőért és egy, a szigeten született kisfiúért. 1776. november 29-én a La Dauphine nevű korvett futott be, parancsnoka Tromelin haditengerészeti tiszt volt – róla nevezték el később a szigetet. Nyolc túlélőt talált: hét nőt és egy nyolc hónapos csecsemőt.
Tudtad? ( történelmi érdekességek )
| A Luftwaffénak volt egy fő vallatója, Hanns Scharff, akinek a taktikája az volt, hogy a lehető legkedvesebb legyen. Scharff legjobb taktikája a foglyok információszerzésére a következők voltak: természetjárás őrök jelenléte nélkül, házi ételek sütése, viccek mesélése, sörivás és délutáni tea ismert német pilótákkal. "Kihallgatásai" annyira sikeresek voltak, hogy az amerikai hadsereg később beépítette módszereit, saját oktatási rendszerébe. |
– Szeretnénk megérteni, hogyan tudtak ezek az emberek életben maradni, hogyan szereztek élelmet, miként formáltak közösséget, és miként küzdöttek meg a tengeri szigeti környezettel, miközben a madagaszkári fennsíkokról származtak – magyarázta Max Guérout, aki abban is reménykedik, hogy idővel rábukkannak majd a szigeten elhunyt rabszolgák sírjaira.
Tromelin lovagot meglepte, hogy a túlélők madártollakból készített ruhát viseltek. Elmondták neki, hogy az évek során kétszer is megpróbáltak eljutni a szárazföldre – egyszer 18, másodszor 7 fős csoport indult útnak tákolt vízi járműveken. Még a kötélzetet és a vitorlákat is madártollból fonták. Mindezeknél is lenyűgözőbb volt, hogy ezen a zord, kopár földdarabon – amelyet az év 12 hónapjából 11-ben tomboló viharok ostromolnak – a hajótöröttek 15 éven át megőrizték a tábortűz lángját.
Jean-Paul Demoule régész szerint: – “Ezeknek az embereknek, akik talán korábban nem is ismerték egymást, újra kellett teremteniük egy teljes társadalmat, annak működését, szertartásait – ebből a szempontból rendkívül izgalmas az expedíciónk.”
Az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete ( UNESCO ), valamint a szigeten működő francia meteorológiai állomás támogatásával indított kutatóexpedíció célja, az volt hogy még többet megtudjon a Tromelin-szigeten elfeledetten tengődő rabszolgák történetéről.
A nyolc túlélőt végül az Ile de France francia kormányzója fogadta be. Első dolga volt nevet adni a csecsemőnek – Mózesnek nevezte el, hiszen ő is olyan „talált gyermek” volt, mint a bibliai névrokona – mondta Max Guérout.
1781-ben a márki de Condorcet felidézte a tromelini hajótöröttek tragédiáját, hogy érzékeltesse a rabszolgakereskedelem embertelenségét. Az „Elmélkedések a néger rabszolgaságról ( Reflections on the Slavery of Negroes )” című művében a rabszolgaság eltörléséért emelt szót.
Hirdetés
