Ki volt vitéz Endre László, Eichmann legjobb magyar barátja, aki a háború előtt Mussolinivel és Hitlerrel is találkozott?

A magyar holokauszt történetének egyik legfontosabb és egyben legnehezebben megválaszolható kérdése, hogy kit terhel a felelősség azért, hogy 1944 tavaszán és nyarán néhány hét alatt több mint négyszázezer magyar zsidót deportáltak Auschwitz-Birkenauba. A kérdés különösen azért összetett, mert a magyar zsidóság tömeges deportálása nem egyszerűen egy német katonai akció eredménye volt. A német megszállás nélkül ugyan nem kerülhetett volna sor a holokauszt magyarországi legsúlyosabb szakaszára, de a németek önmagukban képtelenek lettek volna ilyen rövid idő alatt ilyen nagyszabású deportálást végrehajtani. Ehhez szükségük volt a magyar állam, a közigazgatás, a csendőrség és a rendőrség együttműködésére. A felelősség kérdését ezért nem lehet egyetlen személyre leegyszerűsíteni. Hitler és a náci vezetés teremtette meg a népirtás nemzetközi rendszerét, a német megszállás tette lehetővé annak magyarországi alkalmazását, a Sztójay-kormány és a magyar közigazgatás pedig döntő szerepet vállalt a végrehajtásban. Ezen belül különösen fontos vitéz Endre László szerepe, aki a magyar zsidóság „zsidótlanításának” egyik leglelkesebb és legaktívabb képviselője volt. Ugyanakkor Horthy Miklós felelősségét sem lehet megkerülni, hiszen kormányzóként jelentős politikai és állami hatalommal rendelkezett: 1944 első hónapjaiban hozzájárult a németekkel való együttműködéshez, később azonban saját hatalmát felhasználva megakadályozta a budapesti zsidóság deportálását. A magyar „végső döntés” tehát nem egyetlen pillanatban és nem egyetlen ember fejében született meg. Egy hosszú antiszemita politikai folyamat, a náci népirtó politika, a német megszállás, a magyar állami szervek együttműködése és egyes vezetők személyes döntéseinek összjátéka vezetett a katasztrófához.

A magyarországi holokauszt megértéséhez először azt kell látni, hogy a zsidók tömeges megsemmisítése nem Magyarországon született meg. A náci Németországban az 1930-as években fokozatosan épült ki a zsidók jogfosztásának és üldözésének rendszere, amely a második világháború alatt népirtássá alakult. Adolf Hitler nem hagyott hátra olyan egyszerű, egyetlen dokumentumban rögzített írásos parancsot, amelyben részletesen elrendelte volna minden európai zsidó meggyilkolását. A náci rendszer működését azonban nem lehet ettől függetleníteni a Führer politikai akaratától. Hitler tudtával és támogatásával alakult ki az a politika, amely végül az európai zsidóság szisztematikus megsemmisítéséhez vezetett. A németek által megszállt Kelet-Európában a zsidók üldözésének és meggyilkolásának kevés politikai akadálya volt. Lengyelországban, Ukrajnában, Fehéroroszországban és a balti térségben a német hatóságok a megszállás körülményei között rendkívüli brutalitással járhattak el. Nyugat- és Közép-Európában azonban más volt a helyzet. A németeknek számos esetben együtt kellett működniük a helyi kormányokkal, és ezek a kormányok nem minden esetben teljesítették Berlin valamennyi követelését. Ez azért fontos Magyarország szempontjából, mert azt mutatja: a német követelések teljesítése nem volt automatikus. Finnország, Olaszország, illetve bizonyos tekintetben Franciaország példája is azt bizonyítja, hogy a helyi államoknak volt mozgásterük. A németeknek szükségük volt a helyi közigazgatás, rendőrség és vasúti rendszer együttműködésére. Magyarország esetében pedig éppen ez az együttműködés tette lehetővé, hogy a deportálások rendkívüli gyorsasággal menjenek végbe. A magyar felelősség előzményei ugyanakkor jóval 1944 előttre nyúlnak vissza. A magyarországi zsidóság történetét nem lehet kizárólag a befogadás és a kulturális integráció történeteként bemutatni. A magyar történelemben hosszú időn keresztül jelen voltak a zsidókkal szembeni előítéletek és erőszakos fellépések. A 19. században, különösen az 1848–49-es forradalom és szabadságharcot követően több településen antiszemita zavargások törtek ki. Bár a magyar állam ezekkel szemben több esetben fellépett, az ellenséges hagyományok nem tűntek el. A 20. század elején az antiszemitizmus új politikai formákat öltött. Az első világháborút és a Tanácsköztársaság bukását követő fehérterror idején a zsidókat gyakran azonosították a kommunizmussal, és a politikai erőszak számos esetben antiszemita üldözéssel párosult. A két világháború közötti Magyarországon fokozatosan megerősödött a fajvédő és antiszemita politika. Az 1930-as években, majd különösen a második világháború éveiben egyre több politikus és közéleti szereplő támogatta a zsidók gazdasági és társadalmi kiszorítását, végül pedig kitelepítésüket. Ennek következtében Magyarországon már a német megszállás előtt is jelentős antiszemita jogalkotás és állami diszkrimináció működött. Az úgynevezett zsidótörvények korlátozták a zsidók gazdasági, társadalmi és közéleti lehetőségeit, miközben egyre erősebbé vált az a politikai gondolat, hogy a „zsidókérdést” a zsidók eltávolításával kell megoldani.

Részletek az első magyarországi zsidótörvényből. 1938. május 29-én került kihirdetésre és lépett kihirdetése napján hatályba az 1938:XV. törvénycikk „a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” címmel, melyet azonban a korabeli közvélemény és sajtó jó része egyszerűen csak ( első ) zsidótörvény néven emlegetett.

A magyar vezetés ráadásul nem volt teljesen tudatlan a német zsidóüldözések természetét illetően. 1941 nyarán mintegy húszezer, Magyarországon tartózkodó, nem magyar állampolgárságú zsidót deportáltak a megszállt területekre, ahol jelentős részük tömeggyilkosságok áldozatává vált. Ez fontos fordulópont volt: a magyar állam már a német megszállás előtt is hajtott végre olyan intézkedéseket, amelyek közvetlenül zsidók tömeges halálához vezettek. Ugyanakkor 1942 és 1944 márciusa között a magyar kormányok ellenálltak annak, hogy a teljes magyar zsidóságot átadják a németeknek. Horthy és az egymást követő magyar kormányok nem engedték meg a zsidóság tömeges deportálását. Ennek hátterében egyszerre volt jelen politikai megfontolás, a magyar szuverenitás védelme, a német háborús helyzet alakulása, valamint annak felismerése, hogy a deportálás a zsidók fizikai megsemmisítéséhez vezethet. Ez a korszak különösen fontos annak megértéséhez, hogy 1944-ben nem egy elkerülhetetlen folyamat automatikus folytatásáról volt szó: a magyar állam korábban képes volt ellenállni a német követeléseknek. A helyzet 1944. március 19-én változott meg gyökeresen, amikor a német hadsereg megszállta Magyarországot. A német megszállás következtében az ország politikai mozgástere beszűkült, Horthy azonban hivatalosan továbbra is a helyén maradt. A németek számára ezért rendkívül fontos volt, hogy a magyar államapparátust felhasználják saját céljaik megvalósítására. Az új kormány élére Sztójay Döme került, belügyminiszterként pedig Jaross Andor irányította a zsidóügyekkel kapcsolatos állami intézkedéseket. A németek Magyarországra küldték Adolf Eichmannt és mintegy 120–200 fős apparátusát. Eichmann feladata a deportálások megszervezése volt, de önmagában ez a kis német csoport képtelen lett volna több százezer ember összegyűjtésére és elszállítására. Ehhez szükség volt a magyar államgépezet teljesítményére. Ebben a helyzetben vált meghatározóvá Endre László szerepe. Endre László nem a német megszállás után vált antiszemitává. Már évtizedek óta a magyarországi szélsőjobboldali és fajvédő politika egyik képviselője volt. Közigazgatási pályáján következetesen fellépett a zsidó kereskedők és iparosok ellen, később pedig Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánjaként saját kezdeményezésére is hozott antiszemita intézkedéseket.

Endre László ( 1895–1946 ) szélsőjobboldali, fajvédő magyar politikus és közigazgatási vezető volt, aki a magyarországi zsidók deportálásának egyik legfontosabb magyar felelősévé vált. Az első világháborúban 1915-től huszártisztként szolgált, többször megsebesült, bátorságáért kitüntették és vitézi címet kapott. 1918-ban jogi diplomát szerzett, majd 1919-től közigazgatási pályára lépett. A Tanácsköztársaság bukása után bekapcsolódott az ellenforradalmi és szélsőjobboldali szervezetek tevékenységébe, köztük a MOVE, az Ébredő Magyarok Egyesülete, a Kettőskereszt Vérszövetség és az Etelközi Szövetség mozgalmaiba. 1921-ben Prónay Pál oldalán a nyugat-magyarországi felkelésben is részt vett. 1923-ban Gödöllő főszolgabírója lett, és ezt a tisztséget tizenöt éven át töltötte be. Már ekkor következetesen antiszemita politikát folytatott, és közigazgatási hatalmát a zsidók jogainak korlátozására és gazdasági kiszorítására használta. Szélsőséges nézetei miatt külföldi antiszemita politikusokkal is kapcsolatot keresett: 1924-ben találkozott Mussolinivel, 1928-ban pedig az Egyesült Államokban látogatta meg egy hivatalos magyar delegáció tagjaként a híresen antiszemita Henry Fordot, valamint Calvin Coolidge elnököt is.  Hazafelé Münchenben Adolf Hitlerrel is találkozott. 1935-ben megjelent Hatalom és igazság című könyvében továbbra is szélsőséges fajvédő nézeteit hangoztatta. 1937-ben létrehozta a Fajvédő Szocialista Pártot, amely egy évvel később Szálasi Ferenc mozgalmához csatlakozott. 1938-ban Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánjává választották, és ezt a tisztséget a német megszállásig betöltötte. Alispánként számos antiszemita intézkedést vezetett be vagy kezdeményezett, és a zsidók társadalmi, gazdasági és közéleti kiszorítását tekintette egyik fő céljának. Jogfosztó rendeletei és a munkásmozgalom elleni intézkedései hozzájárultak a szélsőjobboldali rendszer megerősödéséhez. A döntő fordulat 1944-ben következett be. A német megszállás után Endre László a Sztójay-kormány belügyminisztériumi közigazgatási államtitkára lett. Szorosan együttműködött a német megszállókkal és Adolf Eichmannal, és kulcsszerepet vállalt a magyarországi zsidóság gettósításának, összegyűjtésének és deportálásának megszervezésében. A magyar közigazgatás és csendőrség mozgósításával a deportálások rendkívüli gyorsasággal és hatékonysággal zajlottak. Horthy Miklós kormányzó később megpróbálta Endrét és Baky Lászlót eltávolítani, de kezdetben nem járt sikerrel. A deportálások leállítása után Endre még a folyamat újraindítását is tervezte. A nyilas hatalomátvételt követően Szálasi 1944 októberében a hadműveleti területek polgári közigazgatásának kormánybiztosává nevezte ki. A szovjet csapatok előrenyomulásakor részt vett az ország kiürítésének irányításában. 1945 márciusában Németországba menekült, ahol az amerikai csapatok elfogták, majd a magyar hatóságoknak kiadták. Endre Lászlót Magyarországon háborús főbűnösként állították bíróság elé. A Népbíróság kötél általi halálra ítélte a magyarországi zsidóság deportálásában betöltött meghatározó szerepe miatt. Az ítéletet 1946. március 29-én hajtották végre Budapesten, a Koháry utca 1. szám alatt, a mai Nagy Ignác utcában. Halálával egy olyan politikus pályája ért véget, aki több mint két évtizeden keresztül következetesen képviselte a szélsőséges antiszemita és fajvédő politikát, majd 1944-ben ezt a meggyőződését a magyar államapparátus jelentős részének segítségével a zsidók tömeges deportálásának gyakorlati megvalósítására használta fel.

Zsidók kizárását szorgalmazta a gazdasági és társadalmi élet számos területéről, és a harmincas évek végére már a zsidók teljes elkülönítését és kitelepítését követelte. Endre esetében tehát nem egyszerűen arról volt szó, hogy egy magyar tisztviselő a német megszállás miatt kénytelen volt végrehajtani a német parancsokat. Meggyőződéses antiszemita volt, aki saját politikai céljainak megvalósítására használta fel a kialakult helyzetet. A németek számára éppen ezért rendkívül értékes szövetségesnek bizonyult. Eichmann és Endre együttműködése döntő jelentőségűvé vált, olyannyira, hogy Eichmann és Endre között hamarosan szoros barátság alakult ki. Endre ismerte a magyar közigazgatást, a megyei és járási vezetőket, valamint azt, hogyan lehet az állami apparátust rövid idő alatt mozgósítani. A németek rendelkeztek a népirtás tapasztalatával és szervezési elképzeléseivel, a magyar fél pedig rendelkezett azzal a közigazgatási rendszerrel, amely képes volt ezeket az elképzeléseket végrehajtani. A gettósítás és a deportálások előkészítését ezért szoros német–magyar együttműködés jellemezte. A vidéki zsidóságot rövid idő alatt gettókba és gyűjtőtáborokba kényszerítették. A magyar csendőrség és közigazgatás kulcsszerepet játszott az emberek összegyűjtésében, őrzésében és a deportálás előkészítésében.

Zsidó nők, gyerekek és idősek várnak a deportálásra a vasútállomáson Kőszegen, egy északnyugat-magyarországi kisvárosban. Kőszeg, Magyarország, 1944. ( A kép forrása: encyclopedia.ushmm.org )

A németek által kidolgozott megsemmisítő rendszer így magyar állami közreműködéssel működhetett. A deportálások május 15-én kezdődtek, és mindössze 56 nap alatt 437 402 vidéki magyar zsidót szállítottak el 147 vonattal. A deportáltak túlnyomó többségének Auschwitz-Birkenau volt a célállomása. Az érkezők jelentős részét azonnal megölték, másokat kényszermunkára válogattak ki. A magyarországi deportálások gyorsasága a holokauszt történetének egyik legsúlyosabb és legmegrázóbb fejezetévé tette ezt az időszakot. Ebben a folyamatban Endre László személyes felelőssége kiemelkedő. Nem csupán hivatalosan felügyelte a deportálásokat, hanem vidéki körútjai során személyesen is ellenőrizte a gettókat és gyűjtőtáborokat, majd a deportálások megindulása után a helyi vezetők eligazításában is részt vett. A németekkel való együttműködésre utasította a magyar hatóságokat, és a deportálásokat a „zsidókérdés” megoldásának részeként kezelte. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a felelősség kizárólag Endre Lászlót terhelné. A deportálásokat nem egyetlen államtitkár hajtotta végre. Ehhez szükség volt a Sztójay-kormány döntéseire, a Belügyminisztérium működésére, a megyei és helyi közigazgatás együttműködésére, a csendőrség és a rendőrség közreműködésére, valamint a vasúti szállítás megszervezésére. A magyar államapparátus jelentős része végrehajtotta a rendelkezéseket. A felelősség ezért többszintű. A legfelső szinten ott állt a náci Németország és Hitler politikája. A magyarországi népirtás közvetlen körülményeit a német megszállás teremtette meg. A végrehajtásban azonban a magyar államnak és azon belül számos magyar tisztviselőnek, rendőrnek és csendőrnek saját, konkrét szerepe volt. Nem lehet tehát a teljes felelősséget kizárólag a németekre hárítani, ahogyan az sem lenne történelmileg pontos, ha a magyar társadalom egészét egyformán felelőssé tennénk. Különösen összetett Horthy Miklós szerepe. Horthy kormányzóként nem volt egyszerűen tehetetlen szemlélő. A német megszállás után is jelentős politikai hatalom maradt a kezében, és 1944 tavaszán hozzájárult ahhoz, hogy a németekkel együttműködő magyar kormány működjön.

Zsidó férfiak a kistarcsai internálótáborban 1944-ben, a német megszállást követő üldözések és deportálások idején. Ruhájukon jól látható a kötelezően viselt sárga Dávid-csillag. A kistarcsai gyűjtőtábor a magyarországi zsidók összegyűjtésének és internálásának egyik fontos helyszíne volt. ( A kép forrása: hu.wikipedia.org )

Horthy azt remélte, hogy a zsidók feláldozásával, illetve a német követelések teljesítésével elérheti Magyarország megszállásának enyhítését és a német csapatok későbbi kivonulását. Ez a politikai számítás súlyos következményekkel járt. Áprilisban Horthy engedélyezte, hogy a németek százezer zsidó munkást kapjanak. Eredetileg tehát nem feltétlenül a teljes magyar zsidóság deportálásáról volt szó. Eichmann és Endre azonban a kezdeti tervet gyorsan kiterjesztette. Azzal érveltek, hogy a munkaképes zsidók elszállítása mellett a munkaképtelen családtagok Magyarországon maradnának, ellátásuk pedig a magyar államra hárulna. A németek Auschwitz-Birkenaut köztes állomásként mutatták be, ahonnan a munkaképes embereket állítólag hadiüzemekbe irányítják. Az április 26-i minisztertanácsi ülésen a kormány elfogadta a tervet. Ezzel megszületett az a politikai döntés, amely a vidéki magyar zsidóság tömeges deportálásának útját megnyitotta. Nem egyetlen „végső döntés” volt tehát, hanem döntések sorozata: német követelések, magyar kormányzati jóváhagyás, közigazgatási végrehajtás és helyi közreműködés eredményeként valósult meg a deportálás. A budapesti zsidóság sorsa azonban másképpen alakult. Június végére a nemzetközi tiltakozás és a deportálások egyre nyilvánvalóbb következményei Horthyt is arra késztették, hogy fellépjen a további elszállítások ellen. Kezdetben azonban nem lépett elég határozottan, ezért a deportálások még folytatódtak. A döntő fordulat július elején következett be. Endre és a hozzá közel álló körök a budapesti zsidóság deportálására készültek, és csendőralakulatokat rendeltek a fővárosba. Horthy attól tartott, hogy a belügyi vezetés nemcsak a zsidók deportálását készíti elő, hanem saját hatalmát is veszélyezteti. Páncélosokkal biztosította a fővárost, és végül parancsot adott a deportálások leállítására. Ez a döntés több mint százezer budapesti zsidó életét segített megmenteni, bár a fővárosi zsidóság helyzete továbbra is rendkívül veszélyes maradt. Horthy tehát 1944 nyarán képes volt megállítani azt a folyamatot, amelynek korábban részben maga is teret engedett. Ez a kettősség teszi különösen összetetté történelmi szerepét. Horthy felelősségét nem lehet eltörölni azzal, hogy később megállította a deportálásokat, de azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy döntése konkrétan emberek százezreinek életét befolyásolta. Ugyanígy Endre László szerepét sem lehet a német megszállás puszta következményeként értelmezni: ő maga évtizedeken át törekedett a magyar zsidóság kiszorítására, és 1944-ben a német népirtó politikával találkozva minden rendelkezésére álló közigazgatási eszközt felhasznált annak végrehajtására. A „ki a felelős?” kérdésre ezért csak többszintű válasz adható. Hitler és a náci vezetés felelőssége alapvető, mert nélkülük nem jött volna létre az európai zsidóság megsemmisítését célzó rendszer. A német megszállás nélkül a magyarországi holokauszt 1944-es formája nem következett volna be. A Sztójay-kormány és a magyar államigazgatás azonban nem passzív végrehajtóként működött: saját döntéseket hozott és rendkívül hatékonyan hajtotta végre a deportálásokat. Endre László pedig személyes meggyőződésből és politikai fanatizmusból vált a folyamat egyik legfontosabb magyar irányítójává.

Endre László korábbi belügyi államtitkár 1945-ben, a Németországból történt hazaszállítása után a mátyásföldi repülőtéren. A háttérben, a képen háttal, kalapban Péter Gábor, a Politikai Rendészeti Osztály ( PRO ) vezetője látható. ( A kép forrása: Fortepan  / Rózsa László )

Endre László számára a háború után nem maradt lehetőség politikai szerepének folytatására. A nyilas hatalomátvétel után Szálasi Ferenc a hadműveleti területek polgári közigazgatásának kormánybiztosává nevezte ki, majd 1945-ben a közeledő szövetséges csapatok elől Németországba menekült. Az amerikai katonai hatóságok elfogták, és 1945 októberében átadták a magyar hatóságoknak. Ezt követően a Népbíróság elé állították Jaross Andorral és Baky Lászlóval együtt. Mindhármukat a magyarországi zsidók deportálásában betöltött szerepük miatt halálra ítélték; az ítéletet 1946. január 7-én mondták ki. Endre a tárgyaláson sem mutatott valódi megbánást. Bár a felelősségét részben a németekre próbálta hárítani, a zsidókkal szembeni antiszemita meggyőződését a háború után is fenntartotta. A per során olyan kijelentéseket tett, amelyekből világosan látszik, hogy még veresége és elítélése után sem szakított azokkal az összeesküvés-elméletekkel, amelyek korábban politikai gondolkodását meghatározták. Saját szavai szerint az volt a meggyőződése, hogy „a zsidóság nem velünk, hanem az ellenséggel tartja fenn az összeköttetést és a rokonszenvet”. Endre Lászlót 1946. március 29-én a budapesti Markó utcai börtön udvarán felakasztották. A kivégzés előtt írt búcsúlevelében sem tagadta meg antiszemita nézeteit. Ellenkezőleg: azt állította, hogy a zsidóság kezében „van valóban a világuralom”, és hogy az „elpusztít az útjából mindent”, ami az általa feltételezett „új zsidó világállam” felépítésének akadálya. A búcsúlevél különösen megrázó bizonyítéka annak, hogy Endre László a halála előtt sem jutott el a történtek felismeréséig vagy a megbánásig: a több százezer ember deportálásában és üldözésében játszott szerepét nem egy téves politikai korszak részeként, hanem továbbra is saját antiszemita világképének igazolásaként értelmezte. Endre története így tragikus módon keretbe foglalja a magyarországi deportálások történetét. Az a közigazgatási szakember, aki évtizedeken keresztül a zsidók jogfosztásán és kiszorításán dolgozott, 1944-ben a német megszállás által megnyitott lehetőséget felhasználva a magyar államapparátus egyik legfontosabb szereplője lett a deportálások megszervezésében. A háború után pedig háborús bűnösként állt bíróság elé, és alig két évvel a több mint 437 ezer vidéki magyar zsidó deportálása után kivégezték. Sorsa azonban nem változtat azon a történelmi tényen, hogy a deportálások végrehajtásához nemcsak hozzá hasonló szélsőséges politikusokra, hanem a magyar állam egész sor intézményének együttműködésére volt szükség.

A magyar „végső döntés” története valójában nem egyetlen döntéshozó története. A vidéki magyar zsidóság pusztulásához több politikai és közigazgatási szint együttműködése vezetett. A náci Németország biztosította a népirtás ideológiáját, intézményrendszerét és célját; a német megszállás megteremtette a közvetlen feltételeket; a Sztójay-kormány, Endre László és a magyar közigazgatás pedig lehetővé tette, hogy mindez néhány hét alatt végbemenjen. A legfontosabb tanulság talán éppen az, hogy a magyar holokauszt nem volt pusztán külső kényszer következménye. A magyar állam korábban képes volt nemet mondani a német deportálási követeléseknek, és 1944 nyarán Horthy ugyancsak képes volt arra, hogy megállítsa a budapesti deportálásokat. Ez azt bizonyítja, hogy a magyar vezetésnek és az állami intézményeknek volt döntési lehetőségük. A tragédia egyik legsúlyosabb tanulsága ezért az, hogy a német megszállás önmagában nem magyarázza meg a deportálások rendkívüli gyorsaságát és hatékonyságát. Endre László ebben a történetben különösen súlyos felelősséget visel. Évtizedes antiszemita meggyőződése, közigazgatási tapasztalata és a németekkel való együttműködése olyan kombinációt alkotott, amely a deportálások végrehajtásának egyik legfontosabb magyar szereplőjévé tette. Eichmann számára a magyar közigazgatás együttműködése nélkülözhetetlen volt, Endre pedig éppen ezt az együttműködést szervezte meg és ösztönözte. Horthy szerepe ezzel szemben ellentmondásosabb. Nem lehet őt úgy bemutatni, mintha 1944-ben végig teljesen tehetetlen lett volna, hiszen volt lehetősége dönteni, és bizonyos döntéseivel hozzájárult a deportálások feltételeinek megteremtéséhez. Ugyanakkor azt sem lehet történelmileg figyelmen kívül hagyni, hogy 1944 júliusában saját hatalmát felhasználva megakadályozta Budapest zsidóságának deportálását. Ez a döntése jelentős számú ember életét mentette meg. A felelősség tehát megoszlik, de nem egyenlő mértékben és nem azonos természetű. A népirtás kezdeményezője és irányítója a náci Németország volt, végrehajtását Magyarországon azonban a német és a magyar állami apparátus együttműködése tette lehetővé. A magyar holokauszt története ezért egyszerre szól külső megszállásról és belső felelősségről, német népirtó politikáról és magyar antiszemitizmusról, kényszerről és önkéntes együttműködésről. Éppen ezért a „magyar végső döntés” nem egyetlen aláíráshoz vagy egyetlen személyhez köthető. Inkább egy olyan döntési folyamat volt, amelyben a német célok és a magyar antiszemita politikai törekvések találkoztak. A közel félmillió vidéki magyar zsidó deportálása ennek a találkozásnak lett a tragikus eredménye. A budapesti deportálások leállítása pedig azt mutatja, hogy ugyanebben a rendszerben még a legvégső pillanatban is létezett politikai döntési lehetőség. Ez teszi a korszak felelősségének vizsgálatát különösen fontossá: nemcsak azt kell megértenünk, hogyan vált lehetővé a népirtás, hanem azt is, hogy kik, mikor és milyen döntésekkel segítették elő – vagy akadályozták meg – annak végrehajtását.

Ajánlott irodalom: Erőszakkutató Intézet, Endre László államtitkár naplói ( 1944-1945 ), 2026

Felhasznált források:

holokausztmagyarorszagon.hu, A deportáló államtitkár: Endre László

Kádár Gábor-Vági Zoltán: A végső döntés, 2013

A cikk írásába besegített: ChatGPT ( OpenAI mesterséges intelligencia kutató laboratórium által kifejlesztett chatbot )