Bárki megcsodálhatja manapság is Kijevben az „UFO-kat” – a Szovjetunió különleges, „repülő csészealj” alakú benzinkútjait

A hidegháború idején a Szovjetunió nemcsak a fegyverkezési versenyben és az űrkutatásban igyekezett lépést tartani a Nyugattal, hanem a mindennapi élet területein is kísérletezett a modernitás és a jövő technológiáinak megidézésével. Ennek egyik különös, de kevéssé ismert példája volt a „repülő csészealj” alakú benzinkutak megjelenése, amelyek a futurisztikus formatervezést ötvözték a praktikus mérnöki megoldásokkal. A japán mintára megalkotott szerkezetek a korszakban formabontónak számítottak, és bár nem terjedtek el széles körben, mégis lenyűgöző példái annak, hogyan képzelték el a jövőt a szovjet városok út menti infrastruktúrájában. A következőkben ennek az építészeti és technológiai kuriózumnak a történetét mutatjuk be.

Az első kutak típusai, 20 liter percenként

A Szovjetunióban a benzinkutak fejlődése az 1930-as években indult meg, amikor az országban rohamosan nőtt az autók száma, így szükségszerűvé vált az üzemanyag-ellátó hálózat kiépítése. Háromféle töltőállomástípust dolgoztak ki:

1. Városi kutak – ezek 243 négyzetméteres területen működtek, nagyvárosokban helyezték el őket. Egyszerre négy autó tankolását tudták kiszolgálni.

2. Országúti kutak – 240 négyzetméteren üzemeltek kisebb települések mellett, a főbb utak mentén. Ezek legfeljebb két autót tudtak egyszerre kiszolgálni. A területükön büfé és váróhelyiség is helyet kapott.

3. Mini kutak – kis alapterületű ( max. 88 m² ) töltőállomások voltak, csak üzemanyagtartállyal felszerelve, és szintén maximum két járművet tudtak egyszerre ellátni.

A nagyobb töltőállomásokon már szerepelt mellékhelyiség, üzemanyag- és olajoszlop, vízvételi lehetőség, keréknyomás-mérő kompresszor, később pedig autómosó, emelő, valamint gumicserére vagy kisebb javításra alkalmas szervizboxok is. A tankolás sebessége meglehetősen lassú volt: mindössze 20 liter percenként.

A legelső kútoszlopok, a tankolás menete

Az első üzemanyagtöltő oszlopokat a Borovicsi Mechanikai Üzem szállította. Ezek kézi pumpával működtek, 250 literes skálával és tömlővel. 1932-től a leningrádi „Promet” gyár elektromotoros oszlopait kezdték telepíteni, de ezek teljesítménye sem haladta meg a 30 litert percenként. Később a Kijevi „Avtodetal” és a Pjeszocsini Kirov Gyár is bekapcsolódott a gyártásba. Ők már 60 liter/perc teljesítményű oszlopokat készítettek, két mérőedénnyel és elektromos motorral. Minden kút közös hátránya volt, hogy csak 5 literes vagy annál nagyobb mennyiséget lehetett tankolni, és csak egész számokat lehetett kiválasztani, mivel a rendszerek nem voltak finomhangolva. Hosszú időn át csak a kútkezelő tankolhatott. A sofőrök közben a büfében vagy az üzletben tölthették az időt – így „kímélték” őket. Készpénzzel fizetni nem lehetett, csak üzemanyag-jegyekkel, amelyeket nem a kúton, hanem boltokban lehetett megvásárolni.

Különleges megoldások és problémák, az “UFO-kutak”

A „repülő csészealj” ( “UFO-kutak” )benzinkutak a Szovjetunió késői 1970-es és korai 1980-as éveinek futurisztikus építészeti kísérletei közé tartoztak. Hihetetlennek tűnhet, de még a szovjet benzinkutak között is akadtak olyanok, amelyek valódi építészeti különlegességek voltak. A korszakban Kijevben legalább két ilyen állomást építettek, amelyek formaterve egyedülálló volt. A koncepció Japánból származott, és helyi becenevet is kapott: az emberek „japánkának” nevezték ezeket az állomásokat. Megjelenésük futurisztikus, már-már űrkorszakot idéző volt: a szerkezetek úgy néztek ki, mint egy-egy „UFO” vagy repülő csészealj, amelyek oszlopokra voltak felerősítve. Az egyik legnagyobb előnyük az volt, hogy jelentősen megkönnyítették a tankolást.

Egy benzinkút Kijevben, a Tatsuno cég ( Japán ) projektje szerint építve, ( A kép forrása: 1974V. Tolokin/Szputnyik )

Ellentétben a hagyományos benzinkutakkal, itt nem számított, hogy az autó melyik oldalán van az üzemanyag-betöltő nyílás. A sofőr egyszerűen csak odaállt a kívánt tömlő mellé, majd fizetés után a csészealj alakú tetőszerkezetből egy tömlő ereszkedett le automatikusan. Ez a megoldás praktikusabbá és gyorsabbá tette a tankolást, hiszen nem kellett nyújtózkodni vagy pozíciót váltani a kocsival. Ötvözte a korszerű dizájnt a gyakorlatiassággal. Azonban ezek a különleges benzinkutak sosem terjedtek el széles körben. A kezdeti lelkesedés ellenére több hátrányuk is volt.

Egy “egyszerűbb” benzinkút típus, azonban ez esetben is felülről lógott le benzintömlő. A város ismeretlen, de az ország, a Szovjetúnió. ( A kép forrása: A «Za Rulem» folyóirat 1977/pastvu.com 2. szám )

Az egyik legsúlyosabb probléma a biztonság volt: ha a tömlők tömítései megsérültek, üzemanyag kezdett szivárogni, ami komoly tűzveszélyt jelentett. Ez túl kockázatossá tette az ilyen rendszerek tömeges alkalmazását. Emellett az állomások kivitelezése és karbantartása is jóval drágább és bonyolultabb volt a hagyományos kutaknál. A tömlők le- és felmozgatásához szükséges mechanikus rendszerek karbantartása magas költségeket vont maga után. Bár a futurisztikus forma sokaknak tetszett, másokat épp az elrugaszkodott külalak riasztott el. A koncepció eredetileg Japánban született meg az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején, ahol „égből nyúló töltőfejeknek” vagy „légi kutaknak” nevezték őket.

“Repülő csészealj” benzinkút Kijevben, Ukrán SZSZK, 1980-as évek.

A cél az volt, hogy a töltőpisztolyokat ne a földre, hanem a mennyezetre vagy magasba szereljék, így optimalizálva a rendelkezésre álló helyet – különösen a zsúfolt városi környezetben. Ez a megoldás több előnyt is kínált: a tömlők minden járműhöz könnyen elérhetők voltak, függetlenül attól, hogy a tank melyik oldalon helyezkedett el. Emellett biztonságosabb is volt, mivel a hagyományos, földszinti töltőoszlopokat gyakran véletlenül eltalálták a járművek, míg a légi tömlőket ez a veszély nem fenyegette. Japánban olyan nagyvállalatok, mint az Idemitsu Kosan is átvették ezt a technológiát, így ez a rendszer elterjedt a városi benzinkutakon. A megoldás nemcsak praktikusnak bizonyult, hanem modern megjelenést is kölcsönzött az állomásoknak, ami vonzó volt a sofőrök és az üzemeltetők számára is. A légtérből leeresztett töltőcsövek rendszere ma is ikonikus elem Japán benzinkút-építészetében, és hatása világszerte felfedezhető a modern töltőállomások kialakításában.

“A repülő csészealjak még mindig ott vannak” Avias Plyus, Benzinkút, Kijev, 2019 – a felvétel helyszíne és éve: Ukrajna fővárosa, 2019 ( A kép forrása: flickr.com, henry rose, 434 )

Az elérhető üzemanyagok

A leggyakrabban használt üzemanyag az A-72-es benzin volt, de elérhető volt az A-76-os is. Az 1980-as évekre megjelent a magas tisztaságú AИ-93 benzin, de ez ritka és rendkívül keresett terméknek számított. Míg a magánautósok jegyre és korlátozott mennyiségben tankolhattak, a vállalati járműveket fuvarlevelek alapján töltötték fel – gyakran teljes tankkal már reggel. Ezek sofőrjei kvázi „luxusban” éltek, mert estére még maradt az üzemanyagból, amit le lehetett csapolni saját célra. Sokak udvarán vagy garázsában voltak hordók, tele benzinnel, amit fillérekért árultak a környék motorosainak, autósainak. A 70-es években 10 liter A-72-es benzin kevesebbe került, mint egy pohár gyümölcslé az étkezdében ( 70 kopejka ). A magas minőségű AИ-93 ára 1 rubel volt 10 literenként – így a lecsapolt benzinnel nem lehetett nagy pénzt keresni. Az üzemanyag „mentése” inkább praktikus okokból történt, nem haszonszerzésből.

Átalakulás az 1980-as években

A szovjet benzinkutak egyszerűek voltak, gyakran nyugati minták alapján épültek. Sokáig csak alkalmazott végezhette a tankolást, de az 1980-as évek közepétől már a sofőrök saját maguk is megtölthették járművüket – a rendszer ekkor kezdett igazán „modernizálódni”.

Felhasznált források:

pzgp.ru, Автозаправочные колонки, как заправляли транспорт в СССР

rarehistoricalphotos.com, Flying Saucer Gas Stations: Soviet Era’s Futuristic Fueling Stations of the Late 1970s and Early 1980s