Az osztrák-magyar megszállási “pénz” Olaszországban. ( Cassa Veneta lira, 1918 )

1915-re az antant és a központi hatalmak közötti frontok megmerevedtek, a gyors győzelem reményét elfújta az irtózatos állóháború szele, a flandriai fronton az ellenségek közötti barátkozás már a tisztikarra is kiterjedt, és a statáriális kivégzések csak rontottak a helyzeten. A kis formátumú, tehetetlen politikusok, és a régi doktrínáktól elszakadni képtelen, dilettáns hadvezérek a háború megnyerésének esélyét abban látták, ha további szövetségeseket rángatnak be a háborúba.

Az angolok a tengerészet első lordja, Churchill vezetésével ártatlan civilek, nők, gyerekek életét feláldozva, a hadianyagot szállító, felfegyverzett Lusitaniát a németek elé csalinak bedobva az USA-t próbálták háborúba rángatni, a franciák mindent megmozgattak, hogy az elvileg a központi hatalmakkal szövetségben álló, de Ausztriával szemben komoly területi igényeket támasztó Olaszországot berángassák a háborúba. Olaszország 1859-66 között  megszerezte Ausztriától Milánót és Velencét, de nagy olaszok lakta, és vegyes lakosságú területek maradtak Ausztria és Magyarország birtokában, nem beszélve a balkáni olasz igényekről.  Olaszországnak gátlástalanul megígértek mindent, amit kért, az sem számított, hogy egyes területek tisztán német ajkúak voltak, mint Dél-Tirol északi része, vagy épp másoknak is odaígérték, mint Triesztet Isztriával, valamint a dalmát tengerpart egy részét Fiumével együtt. Az ígéretek beváltak, Olaszország hadba lépett, és megtámadta Ausztria-Magyarországot. Az osztrák Alpok lejtőin felfelé támadni, gyorsan kiderült, nem lesz könnyű. Rövidesen a az I. világháború legborzalmasabb frontszakasza alakult ki itt, több mint két évig a kő és jég között harcoltak, és pusztultak értelmetlenül katonák százezrei, miközben alkalmatlan vezetőik gondolkodás nélkül küldték őket a géppuskákkal fedezett mészárszékekbe.

Jéghasadék feletti híd, Marmolada gleccser, ( Osztrák Nemzeti Könyvtár )

Míg a háború legelterjedtebb képe Észak-Franciaország lövészárkairól és senkiföldjéről szól, az osztrák-magyar-német és az olasz hadsereg magasan az Alpokban és a Dolomitokban, köztük Marmolada környékén is harcolt. Az osztrák-magyar erők árkok ásása helyett alagutakat fúrtak a hegyek jégfalába és a sziklákba. Több katona halt meg a hidegben és a lavinákban, mint a konkrét harci eseményekben.

1918-ra mindkét állam, és hadsereg végletesen kimerült, a front nem túl mélyen, de olasz területen húzódott. Végül az olaszok nem bírták a nyomást, frontvonaluk összeomlott és a szintén a széthullás szélén álló császári és királyi hadsereg gyorsuló ütemben kezdett előrenyomulni. A frontot Velence előtt a Piave folyónál stabilizálták az olaszok átmenetileg, és így Veneto jelentős része osztrák-magyar katonai közigazgatás alá került.

Az egyik olasz ágya az Alpokban, amely még most is ott látható ( fénykép: Tom Isitt )

Az olasz bankjegyellátás megszűnt, ezért az megszálló hatóság ( Svetozar Borojević von Bojna az egyesített német és osztrák-magyar haderő, Olaszországot megszálló csapatainak főparancsnoka ) engedélyt adott a Cassa Veneta dei Prestitinek ( Venetói Hitelpénztár ), hogy kényszerforgalmú, ígérvény alapú papírpénzt bocsásson ki. Mivel nélkülözhető fém nem volt, így az 5, 10 és 50 centessimis váltópénzeket is papírra nyomták, mellette 1-2-10-20-100-1000 lírás címleteket adtak ki. A két nagy címletből eleve kevés készült. Borojević, rendelettel garantálta a kiadott bankjegyek értékét, azonban ez a garancia hamisnak bizonyult, a központi birodalmak összeomlásából adódó súlyos társadalmi és gazdasági helyzet miatt.Ezeket az ígérvényeket kötelesek voltak elfogadni a megszállt területeken, ez természetesen, mint majd látni fogjuk a II.világháborúban is, a helyi lakosság kárára történt. Az ígérvényeket 100 olasz líránként 95 osztrák koronára váltották át. A megszálló csapatok kivonulása után, az olasz kormány a megszállási “pénzek” értékének 40%-át, később 20%-át elismerte, hogy csökkentse a megszállt területeken lakok veszteségét.

1918 őszére a két hadsereg helyzete egyre kétségbeejtőbb volt, az osztrák-magyar hadvezetés egy győzelmes offenzívában látta a megoldást, az olaszok offenzívára már gondolni sem mertek. A támadás váratlan siker lett, néhány hét leforgása alatt több száz kilométert nyomult előre a k.u.k. hadsereg. A. J. P. Taylor, a XX. sz. nagy brit történésze úgy jellemezte a helyzetet, hogy a két hadsereg versenyt futott a katasztrófába, és az olaszok esélyesnek tűntek. Miközben Weber hadserege még előre nyomult, mögötte Ausztria-Magyarország összeomlott, így a Padova elővárosaiba benyomuló osztrák-magyar előőrs már a menekülő olasz főhadiszállást utolérve adta át Weber fegyverszüneti javaslatát. November 3-án a győztes osztrák-magyar hadsereg kapitulált a megvert olaszok előtt. Ez volt az utolsó nemzetközi aktus, melyet a a néhány nappal korábban formálisan megszűnt Osztrák-Magyar Monarchia nevében írtak alá. A Cassa Veneta a kibocsátott pénzeket olasz központi kiadásokra váltotta, a begyűjtött bankókat bezúzták, ezért minden címlet, de különösen a 100-as és 1000-es nagyon ritka.

Felhasznált forrás: banknotes.blog.hu, Cassa Veneta lírák 1918