Az érme, amit azért nem szerettek mert egy csecsemő kezében is elfért! – a „béduzette” 5 frankos ( Franciaország, 1933 )

A francia pénztörténet egyik legérdekesebb epizódja az 1933-as ötfankos érméhez kapcsolódik, amelyet a neves párizsi éremvésnök, Lucien Georges Bazor tervezett. A gazdasági világválság idején bevezetett, szokatlanul kis méretű és nikkelből készült pénzdarab éles társadalmi visszhangot váltott ki – olyannyira, hogy a franciák gúnyosan csak „béduzette”-nek nevezték el, Albert Bedouce politikus nevéből. A történet nemcsak egy pénzügyi reform kudarca, hanem a hagyományhoz ragaszkodó francia közgondolkodás különös tükre is.

Lucien Georges Bazor 1923-ban ( A kép forrása: en.wikipedia.org )

1933-ban a Párizsi Pénzverde fővésnöke, Lucien Georges Bazor új ötfrankos érme tervein dolgozott, miután a Harmadik Francia Köztársaság pénzügyi hatóságai elhatározták egy új típus bevezetését. Az új érme két fontos újítást tartalmazott. Az első, hogy – a korábbi hagyományos ezüstveretekkel szemben – ezt az érmét nikkelből tervezték kibocsátani. A második különlegessége a mérete volt: kisebbnek bizonyult még a forgalomban lévő kétfrankosnál is. Ám a világot akkoriban sújtó Nagy Gazdasági Válság Franciaországot sem kímélte, így az állam nem engedhette meg magának az ezüstérmék költséges verését. A nikkel jóval olcsóbb alternatíva volt, a kis érme pedig – amelyet még ugyanabban az évben, 1933-ban kibocsátottak – formásra és esztétikusra sikerült.

Az 1933-as francia 5 frankos Lucien Georges Bazor tervezésében. ( A kép forrása: vcoins.com )

A veret alján látható „L. BAZOR” jelzés a fővésnök kézjegye volt. ( A kép forrása: vcoins.com )

Az érme valóban aprócska volt: mindössze 23,7 mm átmérőjű, és 6 grammot nyomott – akár egy “kecses francia sanzonénekesnő a bálteremben”. A francia közvélemény azonban egyáltalán nem fogadta jól. A probléma nem a dizájnnal volt – hanem azzal, hogy az érme „szembe ment az ősök hagyományaival”. Hiszen korábban az ötfrankos egy tekintélyt parancsoló, masszív ezüstkorong volt, 25 grammos súllyal, amit egy kisgyermek alig tudott átfogni. Most viszont egy csecsemő is képes volt egyszerre több ilyen nikkelérmét is markolászni. A temperamentumos és szellemes franciák rögtön gúnynevet is adtak az új pénznek: „béduzette”, azaz „bedusett” néven illették. Ez Albert Bedous-ról kapta a nevét, aki a képviselőház tagja volt, és később közmunkaügyi miniszterként is tevékenykedett – ő is részese volt a pénzügyi döntéshozatalnak. A „béduzette” szó egyfajta szójáték, amit az ő neve alapján kreáltak, hogy gúnyolódjanak az új érme kicsinységén és szokatlanságán. A „-ette” kicsinyítő képző a francia nyelvben ( mint pl. a fillette = kislány ), így a „béduzette” egyfajta „kis Bedouce” érmeként értelmezhető – kis, semmirekellő, nem méltó pénzdarab, legalábbis a kortársak szemében. Az érmét övező népszerűtlenség végül a gyártás azonnali leállításához vezetett.

Egy 1935-ös francia 5 frankos André-Henri Lavrillier tervezésében ( A kép forrása: katzauction.com )

Még 1933-ban megbízták André-Henri Lavrillier vésnököt új minták készítésével, és a még ugyanabban az évben forgalomba hozott új ötfrankos érmék már jóval nagyobbak voltak: 31 mm átmérővel és 12 grammos súllyal, szintén nikkelből készültek – ezeket viszont már kedvezően fogadta a közvélemény. Ezt a változatot, egészen 1939-ig verték, bár ebből az évből, csak 10 vert példányról tudunk, ami értelemszerűen igen értékessé teszi őket 🙂 Egyébként az 1936-os, 37-es, és 38-as évjáratok is viszonylag magas értéket képviselne a numizmatikai piacon. A szerencsétlenül járt „bedusetteket” pedig 1937. április 30-án hivatalosan is kivonták a forgalomból. “Furcsa mód”, ez azonban nem jelenti azt, hogy ritkák lennének – épp ellenkezőleg: ezek a kicsi, de bájos és méltatlanul elutasított pénzdarabok máig viszonylag könnyen beszerezhetők, jó állapotban is. Bár érdekes és rövid életútjuk van, értékük meglehetősen szerény: általában néhány ezer forint közötti áron hozzájuk lehet jutni – így gyakorlatilag minden gyűjtő számára elérhetőek.