A titkos egyezmény, amelyet kevesen ismernek: az USA nem egyedül hozta meg a döntést az atombombák bevetéséről, egy másik ország is rábólintott

Hirosima és Nagaszaki atomtámadása a modern történelem egyik legsúlyosabb és legmeghatározóbb eseménye, amely több százezer ember életét követelte, és alapjaiban változtatta meg Japán jövőjét. A közvélemény általában az Egyesült Államokat tekinti az atomfegyverek bevetéséért felelős hatalomnak, és ez alapvetően igaz is. Mégis kevesen tudják, hogy a döntés hátterében egy titkos nemzetközi megállapodás állt, amely miatt az USA nem cselekedhetett teljesen egyedül. A Quebec‑egyezmény ugyanis előírta, hogy az Egyesült Államok csak a brit kormány beleegyezésével vethet be atomfegyvert egy harmadik ország ellen. Ez a brit szerep ugyan nem jelentett aktív katonai vagy stratégiai részvételt, de jogi‑diplomáciai szempontból kulcsfontosságú volt.

A második világháború alatt az Egyesült Államok hatalmas titkos programot indított az atomfegyver kifejlesztésére, amely Manhattan‑terv néven vált ismertté. A projekt eredményeként készült el a két bomba, a Hirosimára ledobott Little Boy és a Nagaszakit sújtó Fat Man. 1945-ben az amerikai hadvezetés létrehozta a Target Committee ( Célbizottság ) nevű bizottságot, amely kizárólag amerikai tagokból állt, és amelynek feladata az volt, hogy meghatározza az atomfegyver lehetséges célpontjait. A bizottság olyan városokat keresett, amelyek nagy kiterjedésűek, jelentős katonai vagy ipari szerepet töltenek be, és amelyeknél a bomba hatása jól megfigyelhető. Így került a listára Hirosima, Nagaszaki, Kokura és Niigata. Nagy‑Britannia ebben a folyamatban nem vett részt, és semmilyen beleszólása nem volt abba, hogy mely városokat választják ki.

Franklin D. Roosevelt amerikai elnök ( középen ), Winston Churchill brit miniszterelnök ( jobbra ) és Mackenzie King kanadai kormányfő ( balra ) a Québec‑konferencián, 1943. augusztus 18‑án. A találkozón született meg a titkos Quebec‑egyezmény, amely egyesítette a brit és amerikai atomkutatásokat, és kimondta, hogy az atomfegyver bevetéséhez mindkét ország beleegyezése szükséges. Ez a megállapodás később jogi alapot adott az Egyesült Államoknak a japán célpontok elleni támadásokhoz. ( A kép forrása: commons.wikimedia.org )

1945. augusztus 6‑án az Enola Gay nevű B‑29-es bombázó ledobta a Little Boy bombát Hirosimára, amely azonnal mintegy 80 000 ember halálát okozta, és a következő hónapokban további ezrek haltak meg a sugárzás következményei miatt. Három nappal később Nagaszakira hullott a második bomba, amely újabb tízezrek életét oltotta ki. A két támadás hatására Hirohito császár augusztus 15‑én rádióbeszédben jelentette be Japán feltétel nélküli megadását, külön kiemelve az új, „rendkívül kegyetlen” fegyver pusztító erejét. A brit szerep megértéséhez vissza kell térnünk 1943-ba, amikor Winston Churchill és Franklin D. Roosevelt aláírta a Quebec‑egyezményt. A megállapodás hátterében az állt, hogy Nagy‑Britannia már 1940-től dolgozott saját atomprogramján, a Tube Alloys projekten, amely több területen előrébb járt, mint az amerikai kutatások. Az USA felismerte, hogy a brit tudás és tapasztalat nélkül lassabban haladna, ezért a két ország úgy döntött, hogy egyesíti erőit. A Quebec‑egyezmény értelmében a brit és amerikai atomkutatásokat összevonták, a brit projektet teljes egészében beolvasztották a Manhattan‑tervbe, és a britek átadták minden kutatási eredményüket, dokumentumukat és szakemberüket az amerikaiaknak. Cserébe hozzáférést kaptak az amerikai fejlesztésekhez.

Hirosima az atombomba ledobása után

Az egyezmény legfontosabb pontja azonban az volt, hogy az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság vállalta: az atomfegyvert nem használják egymás ellen, és nem vetik be harmadik ország ellen a másik fél beleegyezése nélkül. Emellett azt is rögzítették, hogy atomfegyverrel kapcsolatos információt egyik ország sem adhat át harmadik félnek a másik engedélye nélkül. Ez a rendelkezés különösen fontos volt a Szovjetunióval és más szövetségesekkel való viszony szempontjából. A brit jóváhagyás 1945-ben valóban megtörtént. Július 4‑én a Combined Policy Committee nevű közös bizottság ülésén Sir Henry Maitland Wilson, a brit képviselő hivatalosan kijelentette, hogy a brit kormány hozzájárul az atomfegyver Japán elleni bevetéséhez. Ez a döntés dokumentált tény, és ez biztosította az USA számára a jogi hátteret a bombák bevetéséhez. A brit hozzájárulás azonban nem jelentette azt, hogy Nagy‑Britannia részt vett volna a célpontok kiválasztásában, a katonai tervezésben vagy a támadás végrehajtásában. A döntés ténylegesen amerikai katonai és politikai döntés volt, amelyhez Nagy‑Britannia – a két ország közötti titkos atomfegyver‑szövetség miatt – diplomáciai jóváhagyást adott. A brit szerepről szóló állítások tehát részben igazak, részben félrevezetők. Igaz, hogy a brit jóváhagyás valóban szükséges volt, és az is igaz, hogy a Quebec‑egyezmény előírta a közös döntést. Az is tény, hogy a brit atomprogram fontos tudományos alapot adott a Manhattan‑tervhez. Ugyanakkor félrevezető azt sugallni, hogy Nagy‑Britannia aktívan részt vett volna a célpontok kiválasztásában vagy a támadás megtervezésében. A brit hozzájárulás inkább formális jogi követelmény volt, nem pedig közös katonai döntés.

Összességében Nagy‑Britannia szerepe Hirosima és Nagaszaki bombázásában valós, de korlátozott volt. A Quebec‑egyezmény értelmében az USA-nak formálisan ki kellett kérnie a brit kormány beleegyezését, és ezt 1945 nyarán meg is kapta. A döntés azonban nem közös stratégiai tervezés eredménye volt, hanem egy amerikai katonai akció, amelyhez Nagy‑Britannia – a két ország közötti titkos atomfegyver‑szövetség miatt – diplomáciai jóváhagyást adott. A történet így egyszerre mutatja meg az atomfegyverek fejlesztésének korai nemzetközi együttműködését, és azt, hogy a végső felelősség az Egyesült Államokat terhelte.

A cikk írásába besegített: Microsoft Copilot ( mesterséges intelligencián alapuló digitális asszisztens )