Hirosima és Nagaszaki atomtámadása a modern történelem egyik legsúlyosabb és legmeghatározóbb eseménye, amely több százezer ember életét követelte, és alapjaiban változtatta meg Japán jövőjét. A közvélemény általában az Egyesült Államokat tekinti az atomfegyverek bevetéséért felelős hatalomnak, és ez alapvetően igaz is. Mégis kevesen tudják, hogy a döntés hátterében egy titkos nemzetközi megállapodás állt, amely miatt az USA nem cselekedhetett teljesen egyedül. A Quebec‑egyezmény ugyanis előírta, hogy az Egyesült Államok csak a brit kormány beleegyezésével vethet be atomfegyvert egy harmadik ország ellen. Ez a brit szerep ugyan nem jelentett aktív katonai vagy stratégiai részvételt, de jogi‑diplomáciai szempontból kulcsfontosságú volt.
A második világháború alatt az Egyesült Államok hatalmas titkos programot indított az atomfegyver kifejlesztésére, amely Manhattan‑terv néven vált ismertté. A projekt eredményeként készült el a két bomba, a Hirosimára ledobott Little Boy és a Nagaszakit sújtó Fat Man. 1945-ben az amerikai hadvezetés létrehozta a Target Committee ( Célbizottság ) nevű bizottságot, amely kizárólag amerikai tagokból állt, és amelynek feladata az volt, hogy meghatározza az atomfegyver lehetséges célpontjait. A bizottság olyan városokat keresett, amelyek nagy kiterjedésűek, jelentős katonai vagy ipari szerepet töltenek be, és amelyeknél a bomba hatása jól megfigyelhető. Így került a listára Hirosima, Nagaszaki, Kokura és Niigata. Nagy‑Britannia ebben a folyamatban nem vett részt, és semmilyen beleszólása nem volt abba, hogy mely városokat választják ki.
Franklin D. Roosevelt amerikai elnök ( középen ), Winston Churchill brit miniszterelnök ( jobbra ) és Mackenzie King kanadai kormányfő ( balra ) a Québec‑konferencián, 1943. augusztus 18‑án. A találkozón született meg a titkos Quebec‑egyezmény, amely egyesítette a brit és amerikai atomkutatásokat, és kimondta, hogy az atomfegyver bevetéséhez mindkét ország beleegyezése szükséges. Ez a megállapodás később jogi alapot adott az Egyesült Államoknak a japán célpontok elleni támadásokhoz. ( A kép forrása: commons.wikimedia.org )
1945. augusztus 6‑án az Enola Gay nevű B‑29-es bombázó ledobta a Little Boy bombát Hirosimára, amely azonnal mintegy 80 000 ember halálát okozta, és a következő hónapokban további ezrek haltak meg a sugárzás következményei miatt. Három nappal később Nagaszakira hullott a második bomba, amely újabb tízezrek életét oltotta ki. A két támadás hatására Hirohito császár augusztus 15‑én rádióbeszédben jelentette be Japán feltétel nélküli megadását, külön kiemelve az új, „rendkívül kegyetlen” fegyver pusztító erejét. A brit szerep megértéséhez vissza kell térnünk 1943-ba, amikor Winston Churchill és Franklin D. Roosevelt aláírta a Quebec‑egyezményt. A megállapodás hátterében az állt, hogy Nagy‑Britannia már 1940-től dolgozott saját atomprogramján, a Tube Alloys projekten, amely több területen előrébb járt, mint az amerikai kutatások. Az USA felismerte, hogy a brit tudás és tapasztalat nélkül lassabban haladna, ezért a két ország úgy döntött, hogy egyesíti erőit. A Quebec‑egyezmény értelmében a brit és amerikai atomkutatásokat összevonták, a brit projektet teljes egészében beolvasztották a Manhattan‑tervbe, és a britek átadták minden kutatási eredményüket, dokumentumukat és szakemberüket az amerikaiaknak. Cserébe hozzáférést kaptak az amerikai fejlesztésekhez.
Tudtad? ( történelmi érdekességek )
| Skóciában a futball korai változata már a 15. század elején is létezett, amit az is bizonyít, hogy I. Jakab király 1424-ben a sport túlzott sérülésveszélyére hivatkozva betiltotta. |
Hirosima az atombomba ledobása után
Az egyezmény legfontosabb pontja azonban az volt, hogy az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság vállalta: az atomfegyvert nem használják egymás ellen, és nem vetik be harmadik ország ellen a másik fél beleegyezése nélkül. Emellett azt is rögzítették, hogy atomfegyverrel kapcsolatos információt egyik ország sem adhat át harmadik félnek a másik engedélye nélkül. Ez a rendelkezés különösen fontos volt a Szovjetunióval és más szövetségesekkel való viszony szempontjából. A brit jóváhagyás 1945-ben valóban megtörtént. Július 4‑én a Combined Policy Committee nevű közös bizottság ülésén Sir Henry Maitland Wilson, a brit képviselő hivatalosan kijelentette, hogy a brit kormány hozzájárul az atomfegyver Japán elleni bevetéséhez. Ez a döntés dokumentált tény, és ez biztosította az USA számára a jogi hátteret a bombák bevetéséhez. A brit hozzájárulás azonban nem jelentette azt, hogy Nagy‑Britannia részt vett volna a célpontok kiválasztásában, a katonai tervezésben vagy a támadás végrehajtásában. A döntés ténylegesen amerikai katonai és politikai döntés volt, amelyhez Nagy‑Britannia – a két ország közötti titkos atomfegyver‑szövetség miatt – diplomáciai jóváhagyást adott. A brit szerepről szóló állítások tehát részben igazak, részben félrevezetők. Igaz, hogy a brit jóváhagyás valóban szükséges volt, és az is igaz, hogy a Quebec‑egyezmény előírta a közös döntést. Az is tény, hogy a brit atomprogram fontos tudományos alapot adott a Manhattan‑tervhez. Ugyanakkor félrevezető azt sugallni, hogy Nagy‑Britannia aktívan részt vett volna a célpontok kiválasztásában vagy a támadás megtervezésében. A brit hozzájárulás inkább formális jogi követelmény volt, nem pedig közös katonai döntés.
Összességében Nagy‑Britannia szerepe Hirosima és Nagaszaki bombázásában valós, de korlátozott volt. A Quebec‑egyezmény értelmében az USA-nak formálisan ki kellett kérnie a brit kormány beleegyezését, és ezt 1945 nyarán meg is kapta. A döntés azonban nem közös stratégiai tervezés eredménye volt, hanem egy amerikai katonai akció, amelyhez Nagy‑Britannia – a két ország közötti titkos atomfegyver‑szövetség miatt – diplomáciai jóváhagyást adott. A történet így egyszerre mutatja meg az atomfegyverek fejlesztésének korai nemzetközi együttműködését, és azt, hogy a végső felelősség az Egyesült Államokat terhelte.
A cikk írásába besegített: Microsoft Copilot ( mesterséges intelligencián alapuló digitális asszisztens )
Hirdetés
