A történelem tele van furcsa és megdöbbentő eseményekkel, de kevés olyan abszurd epizód akad, mint az, amikor az ausztrál kormány hadat üzent az emuknak – a kontinens repülni nem tudó, ám annál gyorsabb madarainak. Az eset 1932 végén, Nyugat-Ausztráliában, a Wheatbelt ( búzaövezet ) Campion körzetében történt, és máig csak úgy emlegetik: „a Nagy Emu-háború”. A végeredmény? – minden túlzás nélkül – az emuk nyertek.
Háború és válság – az előzmények
Az első világháború ( 1914–1918 ) után Ausztrália, az Egyesült Királyság szövetségese, mintegy 60 000 halottat és 170 000 sebesültet veszített a frontokon. A háborúból visszatérő katonák közül sokan nehezen tudtak visszailleszkedni a civil életbe, ezért a kormány földosztási programot indított: a Returned Soldiers Settlement Scheme keretében földterületeket kaptak, főként Nyugat-Ausztrália Wheatbelt régiójában, olyan helyeken, mint Campion, Chandler, Walgoolan és Merredin. A cél a mezőgazdaság fellendítése volt, de a gazdasági világválság ( 1929 ) gyorsan keresztülhúzta a terveket. A búza ára összeomlott, a kormány által ígért támogatások elmaradtak, és a gazdák a csőd szélére sodródtak. Ekkor jött a következő csapás – az emuk inváziója.
A „Stalking emu” ( „Emura vadászó” ) című rajz 1885 körül készült, és Tommy McRae ( kb. 1835–1901 ) ausztrál őslakos művész nevéhez köthető.
A természet támadása: az emuk bevonulása ( 1932 októbere )
Az emu ( Dromaius novaehollandiae) Ausztrália legnagyobb röpképtelen madara, átlagosan 1,8–2 méter magas, és akár 50 km/órás sebességgel képes futni. A madarak a tavaszi ( október–novemberi ) költési időszak után tömegesen vándorolnak keletre, víz és élelem után kutatva. 1932 októberének végén mintegy 20 000 emu húzódott be a Campion körzet gazdaságaiba, ahol a mesterségesen öntözött földek és gabonatáblák bőséges táplálékot kínáltak. A gazdák kétségbeesetten fordultak a kormányhoz, mert a termést letarolták, a kerítéseket lerombolták, és a már amúgy is nehéz helyzetben lévő farmok tönkremenéssel fenyegettek. A védelmi minisztériumhoz beérkezett panaszok nyomán Sir George Pearce hadügyminiszter úgy döntött: a hadsereg segítségével oldják meg a problémát.
A hadsereg bevonulása: az „Emu-háború” kezdete ( 1932. november 2.)
1932. november 2-án megkezdődött a hivatalosan „Emu Operations” néven nyilvántartott akció. A Royal Australian Artillery három tagja – G. P. W. Meredith őrnagy, S. McMurray őrmester és J. O’Halloran tizedes – két Lewis könnyű géppuskával és 10 000 lőszerrel indult Campion térségébe. A cél az volt, hogy az állományt „kontrollálják”, vagyis minél több emut kilőjenek, a gazdák védelme érdekében.
Az első “hadjárat” – az emuk győzelme ( 1932. november 2 – 8. )
Az indulást az esős időjárás késleltette, de amikor a katonák végre a terepre értek, mintegy 50 madarat pillantottak meg. A helyi gazdák megpróbálták az emukat bekeríteni, hogy a katonák hatótávolságba lőhessenek, de a madarak több kisebb csoportra szakadtak, és szétszéledtek a bozótosban. Az első napon alig tucatnyi emut sikerült lelőni. November 4-én újabb, körülbelül 1000 madaras csapat közeledett a katonák állásaihoz. A katonák tüzet nyitottak, de az egyik géppuska elakadt, és a madarak elmenekültek. Hat nap alatt körülbelül 2 500 lövedéket lőttek ki, de mindössze néhány tucat madarat öltek meg. A helyi sajtó gúnyos hangvételben számolt be az eseményekről, a „háborút” pedig nyilvános nevetség tárgyává tette. 1932. november 8-án a kormány hivatalosan megszüntette a műveletet.
Meredith kijelentette: „Az emuk bebizonyították, hogy korántsem olyan ostobák, mint amilyennek általában tartják őket. Minden csapatnak megvan a maga vezére – rendszerint egy hatalmas, fekete tollú madár, amely jó hat láb magas, és őrködik, miközben társai a búzával foglalatoskodnak. Amint valami gyanúsat észlel, jelet ad, mire tucatnyi fej bukkan elő a vetés közül. Néhány madár megriad, és fejvesztve menekül a bozót felé – a vezér pedig mindig ott marad, amíg az utolsó társa is biztonságba nem jut.” – majd az őrnagy keserű iróniával így nyilatkozott: „Ha lenne egy katonai hadosztályunk, amely úgy bírja a golyót, mint ezek a madarak, legyőzhetetlenek lennénk. Úgy állják a géppuskatüzet, mint a tankok.”
Ray Owens katona egy lelőtt emuval pózol a “háború” idején. ( A kép forrása: History and Art Collection / Alamy Stock Photo )
Tudtad? ( történelmi érdekességek )
| 1816-ban nem volt nyár a Földön. A "Dido building Carthage" című William Turner festményen egy szokatlanul ragyogó Napot láthatunk. Talán a művész így próbálta meg ábrázolni az indonéz Tambora vulkán kitörése miatt keletkező szokatlan fényhatásokat. 1815 áprilisában szokatlan természeti katasztrófa következett be a Földön: a Tambora vulkán kitörése annyi gázt és hamut lövellt a légkörbe, ami éghajlatváltozást okozott az egész bolygón. 1816-ot ezért nyár nélküli évnek nevezik, és a mai napig ez volt a leghidegebb év az emberiség történelme során, amióta csak dokumentáljuk az időjárási megfigyeléseket. A hőmérséklet világszerte csökkent, ami hatalmas terméskiesést, állatpusztulást és globális élelmiszerhiányt okozott. A tudósok szerint az abnormális hideg oka az 1815-ös indonéz vulkánkitörés, valamint számos más nagyobb kitörés volt 1808 és 1814 között. A légkörben felhalmozódott jelentős mennyiségű hamu következtében kevesebb napfény jutott át a sztratoszférán. Több hónapba telt, mire a hamu teljesen szétterjedt a Föld légkörében, így az 1815-ben bekövetkezett hatalmas kitörés hatása ebben az évben még nem is volt igazán észlelhető Európában, 1816 márciusában azonban már annál inkább, amikor nem érkezett a tavasz, hanem továbbra is szokatlanul télies maradt a hőmérséklet. Áprilisban és májusban rengeteg hó, eső és jégeső esett, júniusban és júliusban pedig nulla fok alatti hőmérsékletek voltak az Egyesült Államokban: New Yorkban és New Englandben a hó is esett. Németországot szokatlanul erős viharok sújtották ebben az évben, sok folyó kiöntött, Svájcban pedig az év minden hónapjában esett a hó. |
A második “hadjárat” ( 1932. november 13. – december 10. )
A gazdák panaszai azonban nem szűntek meg. Az emuk visszatértek, a hőség és az aszály miatt újabb ezrek lepték el a földeket. A kormány 1932. november 13-án engedélyezte az akció folytatását. A katonák visszatértek Campion térségébe, és ezúttal mozgó járműre szerelt géppuskával próbálták üldözni a madarakat – sikertelenül. A teherautó lassú volt, a terep egyenetlen, és a lövések pontatlanok. December elejére a katonák mintegy 986 emut öltek meg, 9 860 kilőtt lövedékkel – vagyis tíz lövés kellett egyetlen találathoz. A jelentések szerint az akció sikeresnek volt nevezve, de ez inkább csak papíron mutatott jól.
1933. január 5-én a hadsereg géppuskáit vetették be Campion térségében, hogy a gazdáknak segítsenek visszaverni a fosztogató emucsapatokat.
A háború vége és következményei
1932 decemberében a hadsereg végleg visszavonult a Wheatbeltből. A kormány ezután több alkalommal is elutasította a gazdák újabb katonai segítségkéréseit – 1934-ben, 1943-ban és 1948-ban is –, mivel a hadművelet túl költséges és hatástalan volt. Végül az állam vadkerítésekkel és prémiumrendszerrel ( bounty scheme ) próbálta szabályozni az emuállományt. 1934-ben a gazdák 57 000 madár után kaptak prémiumot – jóval hatékonyabb módszernek bizonyult, mint a géppuskák. A kérdés még 1950 novemberében is a szövetségi parlament elé került, amikor a hadügyminiszter 500 000 darab .303 kaliberű lőszer kiadását engedélyezte a gazdák számára. Végül 1999-ben az emu hivatalosan védett fajjá vált – lezárva egy hetven évig elhúzódó, groteszk történetet.
A világ reakciója és a tanulság
A brit és nemzetközi sajtó döbbenettel figyelte a fejleményeket. Állatvédő csoportok és ornitológusok „az emuk tömeges kiirtásának kísérleteként” ítélték el a történteket. Ausztrália pedig hosszú időre nevetség tárgyává vált: egy modern hadsereg, amely „elveszítette a háborút” a repülni sem tudó madarakkal szemben. A „háború” groteszk szimbóluma lett annak a korszaknak, amikor a háború utáni kétségbeesés, a gazdasági válság és az emberi düh találkozott a természettel. A géppuskákkal felszerelt katonák a pusztán rohantak, miközben a madarak – értetlenül, ösztönösen – csak menekültek.
Utóhang – a természet győzelme
Ma már a történet egyszerre tanulságos és abszurd. Az emuk – ezek az ellenálló, intelligens madarak – túlélték a „háborút”, és ma is szabadon kóborolnak Ausztrália vidékein. A Nagy Emu-háború így nem csupán egy különös fejezet a történelemben, hanem figyelmeztetés arra, mennyire ostoba lehet az ember, ha fegyverrel próbálja legyőzni a természetet.
Felhasznált források:
medium.com, The Emu War
historyhit.com, The Great Emu War: How Flightless Birds Beat the Australian Army
atlasobscura.com, In 1932, Australia Started an ‘Emu War’—And Lost
Hirdetés
