A második világháború keleti frontján zajló magyar katonai szerepvállalás a korszak egyik legösszetettebb és mindmáig vitatott fejezete, amelynek megértéséhez nem elegendő pusztán a hadműveletek történetét vizsgálni. A megszálló tevékenység egy olyan rendszert alkotott, amelyben a katonai jelenlét, az ideológiai célok és a megszállt területek civil lakosságával szembeni bánásmód szorosan összefonódott. Ebben a közegben jelent meg és vált mindennapossá az egyéni zsákmányolás – korabeli szóhasználattal „harácsolás” ( fosztogatás ) – jelensége is, amely bár formálisan a katonai fegyelem megsértésének számított, a gyakorlatban szinte elválaszthatatlan része lett a megszállás működésének.
“Előzmények”
A történeti kutatások, különösen Krausz Tamás történész munkái rámutatnak a következőkre: Magyarország 1941. június 27-én lépett be a Szovjetunió elleni háborúba. A döntés közvetlen előzményeként szolgált a Kassai bombázás, amely 1941. június 26-án történt, amikor ismeretlen felségjelű repülőgépek bombázták Kassát, halálos áldozatokat és jelentős anyagi károkat okozva. Az esemény körülményei máig vitatottak, azonban a korabeli magyar politikai és katonai vezetés ezt casus belliként értelmezte, és már másnap hadba lépett a Szovjetunió ellen. Ugyanakkor a történészi értelmezések hangsúlyozzák, hogy a hadbalépés nem pusztán kényszerreakció volt, hanem egy tágabb politikai-stratégiai döntés része, amely nem egy közvetlen német katonai követelésre adott válaszként született meg. A kezdeti elképzelések szerint a magyar vezetés egyszerre kívánta elérni a területi revízió céljait és megőrizni haderejének jelentős részét, ám ez a stratégia gyorsan megbukott. A keleti hadszíntér realitásai és a német nyomás következtében a magyar haderő fokozatosan mélyebben bevonódott a hadműveletekbe, majd egyre inkább megszálló feladatokra irányították át. A megszálló erők kialakulása is ezt a folyamatot tükrözi. Az első egységek a Kárpát-csoportból kerültek ki, majd 1941. október 6-án Vinnyicában létrejött a Magyar Megszálló Csoport Parancsnokság, amely 1942 elejére már több hadosztályt és mintegy 40 ezer főt fogott össze. A következő hónapokban ez a létszám tovább növekedett, és a megszálló magyar erők száma meghaladta a 90 ezer főt. A magyar csapatok jelenléte hatalmas földrajzi térségre terjedt ki: Ukrajna, Oroszország és Belorusszia jelentős részeire, együttesen több mint félmillió négyzetkilométernyi területre. Ez a kiterjedt megszállási övezet nemcsak katonai, hanem gazdasági és társadalmi szempontból is rendkívül kiszolgáltatott helyzetbe hozta a helyi lakosságot. Ebben a háborús környezetben, ahol a frontvonalak gyakran elmosódtak, a partizánharc pedig állandó fenyegetést jelentett, a katonák mindennapi tapasztalatait a bizonytalanság, az erőszak és a hiány határozta meg. A zsákmányolás ( fosztogatás ) jelensége ebben az összefüggésben nyer értelmet: nem csupán egyéni túlkapásként, hanem a megszállás struktúrájába ágyazott gyakorlatként, amely egyszerre tükrözte a hadsereg ellátási problémáit, a fegyelem lazulását és a háború brutalizáló hatását. A „harácsolás” így nem elszigetelt jelenség volt, hanem a keleti hadszíntér sajátos viszonyainak következménye, amely szorosan kapcsolódott a megszállt területek gazdasági kizsákmányolásához és a civil lakosság mindennapi kiszolgáltatottságához.
A megszállás rendszere és kiterjedése
A hadműveletek kezdeti szakaszában a magyar erők elsősorban frontfeladatokra készültek, azonban már 1941 nyarán megindult az a folyamat, amely a megszálló szerepkör felé tolta el a magyar katonai jelenlétet. Az első megszálló alakulatok a Kárpát-csoport egységeiből kerültek ki, majd a magyar politikai vezetés további öt dandárt ajánlott fel kifejezetten megszállási feladatokra. 1941. október 6-án Vinnyicában megalakult a Magyar Megszálló Csoport Parancsnokság, amely 1942 februárjára már öt hadosztályt és számos kisebb alegységet fogott össze, összesen mintegy 40 000 fős élelmezési létszámmal. Ekkor történt meg a szervezet kettéosztása is: létrejött a Nyugati és a Keleti Megszálló Csoport Parancsnokság.
A 47. gyalogezred honvédjei tehenet fejnek egy megszállt orosz faluban, 1942. június 28–30. ( Dr. Szabó Sándor felvétele; közli: Molnár András – Szabó Péter: Zalai honvédek a Donnál. A magyar királyi 9. könnyű hadosztály története fényképeken, 1942–1943. Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltára, Zalaegerszeg, 2013, 62. o. )
A nyugati csoport a Dnyeper vonalától nyugatra, főként ukrajnai területeken működött, ahol a helyzet viszonylag stabilabb volt, míg a keleti csoport már a kezdetektől fogva intenzív partizántevékenységgel szembesült a Csernyigov, Brjanszk és Kurszk környéki térségekben. Ezeken a területeken a magyar egységek folyamatos harcérintkezésben álltak a szovjet partizánalakulatokkal, ami jelentősen befolyásolta a megszálló politika jellegét is. A keleti csoport vezetésében olyan katonai vezetők álltak, mint Bogányi Károly ( magyar királyi altábornagy ), Bakay Szilárd ( magyar honvéd altábornagy, a második világháború egyik ellentmondásos, de a későbbi kutatások alapján tisztázott szerepű katonai vezetője ), Álgya-Pap Zoltán és Somlay Zoltán ( honvéd tábornok, ), akik kulcsszerepet játszottak a megszállási gyakorlat kialakításában. A megszállás földrajzi kiterjedése rendkívüli volt: a magyar csapatok tevékenysége Ukrajna mellett kiterjedt Oroszország és Belorusszia jelentős részeire is, összesen több mint félmillió négyzetkilométerre, ami Magyarország területének többszörösét jelentette. 1942-re a megszálló magyar erők létszáma meghaladta a 90 000 főt, és ezzel a német megszálló erők mintegy egynegyedét tették ki. A térségben nemcsak német és magyar egységek voltak jelen, hanem román, olasz, finn és más szövetséges erők is, ami a megszállást nemzetközi dimenzióba helyezte. A teljes megszállási rendszer egy olyan háborús térbe illeszkedett, amely végül a világtörténelem egyik legnagyobb civil áldozatszámával járó pusztításához vezetett: a Szovjetunió területén mintegy 13,7 millió civil vesztette életét.
Magyar katonák egy német katonával az orosz hadműveleti területen, 1942 ( A kép forrása: Fortepan, 6424 )
A megszállás jellege és a háborús gyakorlat
A magyar katonai vezetés a propaganda szintjén a Szovjetunió elleni hadjáratot felszabadító jellegűként próbálta beállítani, a valóságban azonban a partizánellenes harc és a civil lakossággal szembeni fellépés között gyakorlatilag megszűnt a különbség. A hadműveletek során kialakult gyakorlatot jól tükrözik a fennmaradt katonai dokumentumok, amelyekből egyértelműen kirajzolódik a megtorlás logikája.
A magyar vezérkar egyik hírhedt utasítása így rendelkezett:
„A partizánosztagok leverését kövesse a legkönyörtelenebb megtorlás… A foglyul esett partizánokat – esetleges kihallgatásukat követően – a helyszínen fel kell koncolni vagy elrettentő példaként a közel fekvő helységekben nyilvánosan kötél által ki kell végezni.” ( forrás: magyar katonai direktíva, 10. számú parancs )
A dokumentumokból az is kiderül, hogy a kollektív büntetés gyakorlata széles körben elterjedt volt:
„Sokszor szükséges a megfélemlítés is, például az összes férfi lakosság kiirtása… Még az egész fiatal gyermekekkel se legyünk elnézőek…” ( forrás: korabeli magyar katonai jelentés )
A megszállás ideológiai háttere szintén világosan megjelenik, különösen az antiszemita intézkedések tekintetében:
„A zsidók maradéktalan kiirtása elsőrendű érdek.” ( forrás: magyar katonai direktíva )
A brutalitás mértéke és konkrét események
A megszálló tevékenység során alkalmazott módszerek gyakran szélsőséges brutalitásba torkolltak. A túlélők beszámolói, valamint a későbbi vizsgálatok alapján készült jelentések szerint például a Csernyigovi területen – különösen 1942 és 1943 folyamán – több mint 100 000 civil és mintegy 24 000 hadifogoly vesztette életét a német és magyar katonai hatóságok intézkedései következtében. A megtorló intézkedések logikáját jól szemlélteti egy 1942. június 25-én kelt parancs, amelyet Bogányi Károly írt alá. Ebben az szerepelt, hogy a partizánok felkutatásának sikertelensége esetén a környező falvak lakosságát kollektív felelősség terheli, ezért meghatározott településeket fel kell égetni, és a 15 és 60 év közötti férfi lakosságot ki kell irtani. Ugyanez a parancs előírta azt is, hogy egy partizánok által végrehajtott aknarobbantás megtorlásaként a legközelebbi faluból tíz, a környezőkből öt-öt személyt kell kivégezni, és a következő esetben a számokat meg kell duplázni. A beszámolók szerint a kegyetlenségek gyakran túlmutattak a katonai logikán, és szadista jellegű erőszakba csaptak át: tömeges kivégzések, élve elégetések, nők megerőszakolása és meggyilkolása, valamint teljes falvak megsemmisítése is dokumentálható.
Magyar tábori levelezőlap a második világháború idejéből, 1942 ( A kép forrása: edoku.org )
Kortárs megfigyelések és visszaemlékezések
A magyar megszálló csapatok tevékenysége nemcsak a helyi lakosság, hanem a szövetséges német vezetés figyelmét is felkeltette. Joseph Goebbels 1942. május 19-i naplóbejegyzésében a brjanszki térségből származó jelentések alapján így írt:
Tudtad? ( történelmi érdekességek )
| A japánok a második világháborúban különleges fegyverként használták fel a legyeket. Mindegyiket kolera vírussal fertőzött edénybe mártották és Kína határában engedték szabadon őket. Mivel a japánok beoltatták magukat a betegség ellen, ezért őket nem fertőzte meg. Ám a határ mellett élők közül, közel fél millióan kapták el a betegséget. |
„Amikor a magyarok jelentik, hogy ‘pacifikáltak’ egy falut, az rendszerint azt jelenti, hogy egyetlenegy lakója sem maradt.” ( forrás: Goebbels naplója, 1942. május 19. )
Hasonlóan kemény megállapítást tett Joszif Sztálin is, aki 1941 decemberében, Moszkvában, Anthony Eden jelenlétében kijelentette:
„A békés lakosság legyilkolása terén a magyarok rosszabbak az SS-nél.” ( forrás: diplomáciai beszélgetés, 1941. december )
A források és feltárásuk története
A háborús bűnök dokumentálásában döntő szerepet játszott a Szovjetunió által 1942 novemberében létrehozott rendkívüli vizsgálóbizottság. A testület célja a német támadók és szövetségeseik által okozott károk teljes körű feltárása volt, beleértve a bűnösök név szerinti azonosítását is. A bizottság vezetője Nyikolaj Mihajlovics Svernyik ( politikus és államférfi volt, aki kulcsszerepet játszott a Szovjetunió iparosításának és pártszervezeti kiépítésének időszakában. 1946 és 1953 között ő töltötte be a Legfelsőbb Tanács Elnöksége elnökének posztját, ami formálisan az államfői tisztségnek felelt meg. ) volt, tagjai között pedig olyan ismert személyiségek szerepeltek, mint Andrej Zsdanov vagy Trofim Liszenko. A vizsgálatok 1943 elején kezdődtek meg, és 1944 végére már 19 regionális bizottság működött. A testület munkája során több mint 54 000 jegyzőkönyvet és 250 000 tanúvallomást gyűjtöttek össze, valamint mintegy 4 millió dokumentumot az anyagi károkról. Az így létrejött hatalmas iratanyag egy része csak az 1990-es években vált kutathatóvá.
Magyar csapatok visszavonulása a Don-tól 1943. januárban. ( A kép forrása: Fortepan / Album022 )
Az elhallgatás és történeti viták
A háború után a megszállás kérdése hosszú időre háttérbe szorult. A szovjet politikai vezetés részben diplomáciai megfontolásokból nem hangsúlyozta a szövetséges országok felelősségét, és ennek részeként Horthy Miklós neve is lekerült a háborús bűnösök listájáról. A későbbi évtizedekben a téma feldolgozása mind a szovjet, mind a magyar történetírásban hiányos maradt. A rendszerváltás után újra fellángoltak a viták. Ungváry Krisztián történész és Szakály Sándor történész kritikákat fogalmaztak meg a források egyoldalúságával kapcsolatban, ugyanakkor maguk is elismerték, hogy a magyar csapatok súlyos bűncselekményeket követtek el. Romsics Ignác történész pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy az atrocitások mértéke gyakran összefüggött a partizántevékenység intenzitásával.
A polnikovói erdőben megölt magyar katonák támadóinak három bűntársa maga ássa meg saját sírját a kivégzés előtt ( 1942. július 21.) – Mélion József tartalékos főhadnagy felvétele. A fotón fegyverrel magyar katonák láthatók Forrás: Ungváry Krisztián történész gyűjtése ( így olvasható az origo.hu oldalon ). Azonban egy másik oldalon ( orosz ) a kép alatt, ez a felirat szerepel: Polnyikovo falu lakói, akiket a magyar katonák halálával vádolnak, saját sírjukat ássák. Az 54 éves Vaszilij Kondratyevich Pashkovot, az 52 éves Pahom Platonovich Polnyikovot és a 18 éves Grigorij Kudinovics Pashkovot azért tartóztatták le, mert szénát akartak szedni, amikor a halott magyarokat megtalálták. Kihallgatás és tárgyalás nélkül felakasztották őket.
A magyar megszálló csapatok keleti tevékenysége a második világháború egyik legsötétebb fejezete, amelynek feltárása és értelmezése mindmáig nem zárult le. A fennmaradt dokumentumok, parancsok és visszaemlékezések egy olyan rendszert rajzolnak ki, amelyben a katonai célok, az ideológiai indoklás és a megtorló gyakorlat egymást erősítve vezettek tömeges emberi tragédiákhoz. A történeti vita ma is tart, de a források súlya egyértelműen jelzi: a megszállás nem csupán katonai jelenlét volt, hanem súlyos következményekkel járó, erőszakos uralmi rendszer, amelynek megértése nélkül a korszak története sem érthető meg teljes egészében.
Felhasznált források:
hu.wikipedia.org, A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941–1947
dotoho.blog.hu, Horthy Miklós szadistája vagyok
vk.com, Венгры во ВМВ на Восточном Фронте. «Нет места снисхождению…»
Hadtörténelmi Levéltár ( HL )
- IV. – II. világháborús tábori bíróságok iratanyaga
- I. 31. – M. kir. Honvédelmi Minisztérium (1919–1945) iratanyaga (HM)
- II. 1453. – M. kir. 2. honvéd hadseregparancsnokság
- Tanulmánygyűjtemény
Andaházi Szeghy Viktor: A Magyar Királyi Honvédség részvétele a Szovjetunió elleni támadásban, 1941. június-december. Belvedere Meridionale, Szeged, 2006.
A cikk írásába besegített: ChatGPT ( OpenAI mesterséges intelligencia kutató laboratórium által kifejlesztett chatbot )
Hirdetés
