A magyar áruló véres rémuralmát még a megszálló románok is elítélték, végül pedig ők végezték ki őt és áruló társát

Az 1919-es esztendő egyik legszörnyűbb tömeggyilkossága Hódmezővásárhely határában történt, ahol román katonák 56 ártatlan, többségében vásárhelyi polgárt gyilkoltak meg. A tragédia nem csupán a megszállás kegyetlenségének következménye volt, hanem szorosan összefonódott egy magyar férfi, Berényi László alaktalan múltjával, zavaros ambícióival és rövid, de annál véresebb uralmával. Az eseménysor hű képet ad arról, milyen kétségbeejtő káoszba süllyedhet egy város, amikor a háború, az összeomlott államrend és a megszállók önkényeskedése egyszerre sújtja.

Az első világháború befejezése utáni zűrzavaros hónapokban Hódmezővásárhely többször is „gazdát cserélt”. A Tanácsköztársaság idején a bolsevik direktórium internálta a város húsz, köztiszteletben álló vezetőjét, a „Lenin-fiúk” pedig több embert gyilkoltak le brutális kegyetlenséggel. Miután ezek a különítmények elmenekültek, előbb francia gyarmati katonák, majd a román megszállók érkeztek. A román hadsereg berendezkedett a városban, és úgy tervezték, hogy a békeszerződés után sem kell majd kivonulniuk, mivel Vásárhely – reményeik szerint – Románia része lesz. Az intézményesített kifosztás hetei következtek. A tanyákon élők szenvedtek leginkább a bandákba tömörült román katonák erőszakosságától, rablásaitól, rekvirálásaitól, de a város lakóira is óriási nyomás nehezedett a rendszeres elszállásolások, kényszermunkák és megaláztatások miatt. Ebben a labilis helyzetben tűnt fel egy különös, zavaros életű magyar férfi: Berényi László, akinek neve örökre összefonódott a vásárhelyi tragédiával.

Szamuely Tibor népbiztos a Lenin-fiúk terrorszervezet vezetője és Lenin találkozása a Vörös téren, Moszkvában ( 1919 ) ( A kép forrása: commons.wikimedia.org )

Berényiről keveset lehetett biztosan tudni. Azt állította magáról, hogy olasz hadifogságból szökött tiszthelyettes, de a Vásárhelyi Reggeli Újság korabeli hasábjai már ekkor rossz hírét suttogták: ápolatlanul, koszos ruhákban járta a környéket, és több rablás is a nevéhez fűződött. Hónapokig bujkált a tanyák világában. A városba 1919 júliusának közepén tért vissza, amikor kapcsolatot keresett a román parancsnoksággal. Nem tudni hogyan, de néhány nap múlva már a román hadsereg egyenruháját viselte. Július 21-én, amikor a román csapatok visszaszállták a várost – miután kiderült, hogy a Vörös Hadsereg közeledéséről terjedt hír csupán álhír volt –, Berényi már román hadnagyként lépett Vásárhelyre. Önkényesen kinevezte magát „Hódmezővásárhely város rendőrparancsnokának”, irodája ajtajára kitétette a táblát, és ezzel kezdetét vette a város egyik legsötétebb napja.

Magyar civileket botozó román katonák valahol a Tiszántúlon, 1919. ( A kép forrása: rubicon.hu )

Segédjeként hozzá csatlakozott a magyar nemzetiségű Nagy Géza fényképészsegéd, aki – a lapok szerint – még 1916-ban halottnak adta ki magát, így dezertált a keleti frontról. Kettejükből gyorsan szadista kiskirálypár lett: „mindent összerabolt, ami csillogott”, önkényesen zárattak be embereket váltságdíj reményében, és ahol ellenállással találkoztak, ott ütöttek, kínoztak, zsaroltak. A fogolylétszám úgy növekedett, hogy a rendőrségi épület szűknek bizonyult, ezért a városháza pincéjét rendezték be börtönnek. Besúgások, följelentések alapján listákat állítottak össze – sokszor személyes bosszúkat, régi sérelmeket adva forradalmi köntösbe.

Berényi László

Az elfogott emberek többsége egyszerű, szegény sorsú vásárhelyi polgár volt. A foglyok 39,5%-a földműves, 35,5%-a ipari munkás volt; 12% egyéb foglalkozású, és 9 fő vöröskatona, akiket a város különböző pontjairól szedtek össze mindenféle indoklás nélkül. A jobb módúak közül többen családjuk segítségével kiváltották magukat – de az 56 egyszerű, nincstelen emberért senki sem tudott vagy tudott volna fizetni. Ők maradtak fogságban, és ők váltak a tömeggyilkosság áldozataivá. Berényi „erkölcsi ítélete” szerint ára volt a szabadulásnak: a fogoly, akinek családja pénzt adott, haza mehetett, a többiek pedig egyre nagyobb veszélyben voltak.

Vásárhelyi Reggeli Újság később így fogalmazott: „Berényi hóhér szerencsétlen áldozatai mind szegény emberek voltak s legtöbbjük özvegyet és árvákat hagyott sötét nyomorúságban.”

Július 25-én érkezett el a vérengzés napja. A foglyokat román katonai kísérettel, géppuskákkal a város keleti határában fekvő földekre terelték. Az egyik tanyánál három embert nyomban agyonlőttek, a többieket egy pincébe zárták. Tudták, hogy meg fogják ölni őket. A pince falára és apró papírcetlikre búcsúüzeneteket írtak családjuknak – ezek a rövid sorok máig a tragédia legmegrendítőbb dokumentumai. A kivégzést délelőtt 10 órakor kezdték. Az emberekkel előtte saját sírjukat ásatták meg, majd 13 órára már mindannyian a tömegsírban feküdtek. Volt köztük földműves, napszámos, fiatal munkás, családapa és kilenc ismeretlen vöröskatona. Egy férfi, Vékony János külön kérte, hogy ne együtt öljék meg a többiekkel; azt mondta, tolvaj volt, és nem érdemli meg, hogy „a tiszta lelkűekkel” haljon meg. A román katonai parancsnokság azonnal elhatárolódott. Először azt állították, hogy nem tudtak az eseményről. Később arra hivatkoztak, hogy a visszavonuló román csapatokat a lakosság megtámadta, több tisztet felkoncoltak, és ezért történt a megtorlás. A város azonban ezt nem hitte el. A nép felháborodása akkora volt, hogy a románoknak lépniük kellett. A román városparancsnok igyekezett elhatárolódni Berényitől, és nyilvánosan elítélte az elkövetett vérengzést. Az álhadnagyot letartóztatták, majd a katonai parancsnokság pincéjében zárták el. Lakásán jelentős mennyiségű ékszert és értéktárgyat találtak, ezeket leltárba vették, és amennyire lehetett, visszajuttatták jogos tulajdonosaiknak. Berényi azzal próbálta magyarázni a gyilkosságokat, hogy néhány nappal korábban — amikor a román csapatok rövid időre kivonultak a városból — a magyar lakosság állítólag megtámadta a visszavonuló román alakulatokat, és több tisztet is megöltek. A román parancsnokság komolyan tartott attól, hogy a felháborodott város lakói fellázadnak, ezért úgy döntöttek, hogy példát statuálnak: Berényi álhadnagyot nyilvánosan megszégyenítik, majd kivégzik. Július 30-án román tisztek a börtönben alaposan összeverték Berényit; a férfi epilepsziás rohamot színlelve próbálta elkerülni a verést, sikertelenül. A véres fejű, megtört állapotban lévő álhadnagyot ezután a város főterére hurcolták, ahol nagy tömeg előtt deresre húzták, és 70 botütést mértek rá. Társát, Nagy Gézát 25 botütéssel büntették meg. A két álkatonát ezt követően egy román fegyveres osztag a Népkertbe kísérte, ahol egy kivégzőosztag sortüze végzett velük. A Vásárhelyi Reggeli Ujság 1919. augusztus 15-i száma így búcsúztatta Berényi rémuralmát:

„Istenem, de jó, hogy elmúlt. De jó, hogy nem találkoztunk velük. S de rettenetes azoknak, akik útjukba kerültek. Ha rágondolunk elsápad az arcunk s tolul ajkunkra az imádság: szabadíts meg bennünket a gonosztól.”

Az áldozatok névsora a Kutasi úti emlékművön, a tömeggyilkosság helyszíne közelében

A gyászoló családok nagy része segélyt kapott ugyan a tanácstól, de ez olyan csekély volt, hogy a megélhetést nem biztosította. Az infláció, a korona elértéktelenedése és a későbbi gazdasági válság évtizedekre megpecsételte a túlélők sorsát. A dél-alföldi régió, amely már az első világháború veszteségeitől is nehezen tért magához, 1919 nyarán újabb csapást szenvedett el: a román csapatok brutalitása és egy magyar férfi – Berényi László – rövid, kegyetlen uralma egyszerre szakította szét a közösséget. A hódmezővásárhelyi tömeggyilkosság máig égető emlékeztetője annak, hová vezethet a törvénytelenség, a megszállás önkénye és az, amikor egy zavaros múltú ember hatalmat kap egy kiszolgáltatott város fölött. Az 56 áldozat neve ma is ott él a helyiek emlékezetében, mint a város vérrel írt történetének legsúlyosabb lapjai.