Dél‑Görögországban dolgozó kutatók az eddig ismert legrégebbi kézben tartott faeszközöket azonosították, amelyek korát mintegy 430 000 évre becsülik. A tárgyak a Marathousa 1 nevű lelőhelyről származnak, amely a Peloponnészosz középső részén, a Megalopolis‑medencében található. A terület a Középső‑pleisztocén idején – nagyjából 774 000 és 129 000 év között – egy tópart része volt.
Ez a festmény neandervölgyi embereket ábrázol, akik kis, szoros közösségekben éltek. A most előkerült leleteket azonban jóval a neandervölgyiek megjelenése előtt használták.
A marathousai ásatások során kőeszköz‑töredékek, vágásnyomos állatcsontok és egy egyenes agyarú elefánt maradványai kerültek elő. A régészek szerint mindez arra utal, hogy a korai emberek többször visszatértek ide, és a víz közelében dolgozták fel a nagy testű állatok tetemeit. A vízzel telített üledékek alacsony oxigéntartalma lelassította a bomlást, így olyan famaradványok is fennmaradtak, amelyek normál körülmények között teljesen elkorhadtak volna. A kutatók mikroszkóp alatt vizsgálták meg a famaradványokat: elemezték a felszíni nyomokat, a belső szerkezetet és a fafajtákat. Így tudták elkülöníteni az emberi megmunkálás jeleit a gyökerek, az üledéknyomás vagy az állatok okozta sérülésektől. Két darabon egyértelműen kimutatható volt a formálás és a használat.
Tudtad? ( történelmi érdekességek )
| 1816-ban nem volt nyár a Földön. A "Dido building Carthage" című William Turner festményen egy szokatlanul ragyogó Napot láthatunk. Talán a művész így próbálta meg ábrázolni az indonéz Tambora vulkán kitörése miatt keletkező szokatlan fényhatásokat. 1815 áprilisában szokatlan természeti katasztrófa következett be a Földön: a Tambora vulkán kitörése annyi gázt és hamut lövellt a légkörbe, ami éghajlatváltozást okozott az egész bolygón. 1816-ot ezért nyár nélküli évnek nevezik, és a mai napig ez volt a leghidegebb év az emberiség történelme során, amióta csak dokumentáljuk az időjárási megfigyeléseket. A hőmérséklet világszerte csökkent, ami hatalmas terméskiesést, állatpusztulást és globális élelmiszerhiányt okozott. A tudósok szerint az abnormális hideg oka az 1815-ös indonéz vulkánkitörés, valamint számos más nagyobb kitörés volt 1808 és 1814 között. A légkörben felhalmozódott jelentős mennyiségű hamu következtében kevesebb napfény jutott át a sztratoszférán. Több hónapba telt, mire a hamu teljesen szétterjedt a Föld légkörében, így az 1815-ben bekövetkezett hatalmas kitörés hatása ebben az évben még nem is volt igazán észlelhető Európában, 1816 márciusában azonban már annál inkább, amikor nem érkezett a tavasz, hanem továbbra is szokatlanul télies maradt a hőmérséklet. Áprilisban és májusban rengeteg hó, eső és jégeső esett, júniusban és júliusban pedig nulla fok alatti hőmérsékletek voltak az Egyesült Államokban: New Yorkban és New Englandben a hó is esett. Németországot szokatlanul erős viharok sújtották ebben az évben, sok folyó kiöntött, Svájcban pedig az év minden hónapjában esett a hó. |
A Marathousa ID 13 jelű példány egy apró faeszköz, egy eddig ismeretlen faszerszámtípus, amelyet most dokumentáltak először. Funkciója egyelőre nem ismert. ( Fotó: N. Thompson, © K. Harvati )
Az egyik eszköz égerfából készült. Felszínén kőeszközöktől származó vágásnyomok és a talajjal való ismételt érintkezésből kialakult lekerekedések láthatók. Formája és kopása alapján ásóbotként használhatták a tóparton, például a nedves talaj fellazítására vagy növényi élelmek kiemelésére. A második tárgy egy nagyon apró fadarab fűzfából vagy nyárfából, amelyen faragott élek és a kézben tartástól elsimult felületek figyelhetők meg. Mérete alapján ujjal fogható finom eszköz lehetett, amelyet például kőpengék igazításához használhattak. Egy harmadik égerfa‑töredék a válogatás során keltette fel a figyelmet. Mély, párhuzamos barázdák futnak rajta, széleik mentén összeroppant rostokkal. A mikroszkópos vizsgálat szerint ezeket egy nagy ragadozó – valószínűleg egy medve – karmolásai okozták. Ez azt jelzi, hogy a nagy ragadozók ugyanazon a helyen fordultak meg, ahol az emberek az elefántokat feldarabolták, és akár versenghettek is a tetemekért.
A Marathousa ID 39 jelű példány egy ásó- vagy többfunkciós bot. ( Fotó: D. Michailidis, © K. Harvati )
A felfedezés előtt a legkorábbi ismert kézi faeszközök Afrikából, Európából és Ázsiából származtak, de mind fiatalabbak voltak 430 000 évnél. Egy ennél régebbi, mintegy 476 000 éves faépítmény ugyan ismert a zambiai Kalambo‑vízesésnél, de azt építmény részeként, nem kézi eszközként értelmezik. A marathousai leletek tehát legalább 40 000 évvel tolják vissza a formált faeszközök történetét, és ez az első ilyen bizonyíték Délkelet‑Európából. A faeszközök azt mutatják, hogy a korai emberek tudatosan választották ki a nedves élőhelyeken növő helyi fafajokat, például az égerfát, a fűzfát és a nyárfát. A kő‑ és csonteszközökkel együtt ezek a tárgyak azt bizonyítják, hogy a Középső‑pleisztocén emberei széleskörű anyagismerettel és sokféle technikai készséggel rendelkeztek.
Hirdetés
Van véleményed? Valamit javítanál a cikkben? Vagy csak hozzászólnál?